Személyes rendszerváltásaink – közös rendszerváltásunk

Harminc esztendeje, hogy 1991. június 19-én az utolsó szovjet katona is elhagyta hazánkat, s Magyarország több mint négy évtizedes idegen megszállás után visszanyerte szuverenitását. Hosszú út vezetett idáig, ezt az utat szokás rendszerváltásnak nevezni. Ennek során itthon a Magyar Szocialista Munkáspárt, a különböző közéletiből fokozatosan politikaivá formálódó ellenzéki csoportok, a nemzetközi színtéren pedig a nagyhatalmak szándékai és érdekei feszültek újra és újra egymásnak a szocialista gazdasági modell lassan, de biztosan összeomló pillérei között. A többpárti demokrácia és a függetlenség felé törekvés során számos jó és rossz kompromisszum született, politikai és személyes pálfordulásokra került sor, tabuk dőltek meg, s talán néhány új tabu is felállíttatott. Az átalakulás évei alatt mi anyaországi magyarok eltemettük halottainkat, ikonjainkat – ki-ki a magáét – rátaláltunk határon túli nemzettársainkra vagy épp jobban eltávolodtunk tőlük, a gazdasági rendszerváltás győztesei vagy vesztesei lettünk. A magyar politikumnak és a magyar társadalomnak sok dolga volt, és sokat is tett ebben az időben. Egyvalamit azonban mintha elmulasztottunk volna: nem álltunk meg soha egy pillanatra, hogy őszintén számot vessünk magunkban a rendszerváltással kapcsolatban, és nem került sor nyílt, sanda hátsó szándékoktól mentes párbeszédre sem annak érdekében, hogy valamiféle „nemzeti minimumban” megegyezhessünk a rendszerváltás mérlegéről.

Jelen írás nem kívánja ezen „emlékezet-konszenzus” elmaradásának okait részletesen firtatni, ez a szigorúan vett történettudományi munkák feladata. Az esetleges felelősök megnevezését se keresse senki e sorok között. Hiszen ki tekinthető felelősnek? A politikus, akinek ilyen-olyan okból nem állt érdekében az egyetértés minimumának megteremtése? Az értelmiségi, aki hamar kiábrándult és félreállt a kiabálásba torkolló vitában? A közéleti-közpolitikai és társadalmi élet kérdései iránt kevéssé fogékony állampolgár, akinek erejét ebben az időben a felszínen maradás kötötte le? Ha patetikus és egyben némiképp elkenő választ akarok adni erre a kérdésre, akkor azt felelhetem: mindannyian felelősök – ha eltérő mértékben is.

Igen, mindannyian felelősök vagyunk. A rendszerváltást felnőttfejjel megélő generáció, és az utána felnövő nemzedékek is. Felelősök vagyunk azért, mert immár három évtizede nem veselkedünk neki rendbe tenni közös múltunk eme fontos részletét.
Persze nem csak ezzel vagyunk adósok. Nem vettünk egy mély levegőt, és mi, magyarok, mindannyian nem vetettünk számot se az 1867-es kiegyezéssel, se az 1918-as összeomlással, se Trianonnal, se a magyar zsidóság 1944-es tragédiájával, se a német és a szovjet megszállás következményeivel – de úgy tűnik, még 1956-tal sem. E sorsfordulókról narratíváink vannak, de közös tudatunk nincs.

Mindebből véleményem szerint két dolog következik. Egyrészt emiatt nemzeti történelmünk ezen mérföldkövei folyamatosan ki vannak téve annak, hogy újra és újra az aktuálpolitikai és az ideológiai tusakodás papírmasé díszleteiként használják őket.  Másrészt mulasztásaink miatt nem építkezhetünk e történésekből: nem tudunk valódi tanulságokat levonni belőlük.
Sokan emiatt a történészeket hívják tetemre: a ti kötelességetek, hogy közös múltunkat kutassátok és objektíven bemutassátok, miért nem teszitek tisztességgel a dolgotokat? Ez a vád azonban csak részben igaz.

Először is a magyar történettudomány számos „nemzeti sorsforduló” kutatása és kiegyensúlyozott elemzése kapcsán jól áll. Már jóval korábban lezajlottak például azok a szakmai viták, melyek az 1867-es kiegyezés értékeléséről szóltak. A tudomány berkein belül szinte teljes a konszenzus arról, hogy a kiegyezés – bizonyos hiányosságai mellett – egy olyan kompromisszum volt, ami megnyitotta az utat a hazai gazdaság figyelemre méltó fejlődése előtt és fél évszázadra stabilizálta Közép-Kelet-Európa jelentős részét. A fent említett többi esemény kapcsán pedig ha egyetértés számos kapcsolódó kérdésben nem is mutatkozik a történészek között, de maga a történész céh sokat tett ezek vizsgálata terén. Ha úgy tetszik, elegendő matériával szolgált a nemzeti minimum kialakításához.

Másodszor a nemzeti számvetés és ennek alapján a közös társadalmi nevező kialakítása nem a történészek feladata. Munkájukat, eredményeiket be is kell fogadnia annak a közösségnek, amely voltaképpen megbízási szerződést kötött velük e kérdések megismerésére és objektív megismertetésére.

Ha azonban onnan nézzük a dolgot, hogy vajon a történettudomány mindent megtett és megtesz-e az általa összegyűjtött ismeretek megértetéséért, akkor már szigorúbbnak kell lennünk – önmagunkkal szemben is. Vajon elefántcsonttornyainkba vagy szekértáborainkba visszavonulva és ott munkálkodva nem feledkeztünk-e meg arról, alapjában véve miért is „tartanak” a különböző közösségek évezredek óta történetírókat? Nem azért-e, hogy összegyűjtsék, majd érthetően, élvezetesen és átélhetően újra és újra elmeséljék a múltnak olyan igaz (!) történeteit, amikből az adott közösség építkezni tud, amik segítik a jelen erőfeszítéseiben és kiindulásként használhatóak a jövő tervezéséhez? Amik hozzájárulnak a közösségi identitás kialakításához, megerősítéséhez? Egy olyan identitáséhoz, ami magába foglalja a közösség múltbeli hibáit és erényeit, kudarcait és sikereit egyaránt? Véleményem szerint: de, elfeledkeztünk erről. Szerepünk és felelősségünk pedig némiképp hasonlatos a művészekéhez, akik nem mondhatják minden bukott színielőadás vagy kinevetett műalkotás után, hogy a közönség műveletlen és érdektelen fajankók gyülekezete. Nekünk is meg kell találni azt a hangot, amit meghall és szívesen hallgat az a közösség, ami múltunk vizsgálatával bízott meg bennünket.

Azonban van egy pont, ahol a históriás ember szerepe is véget ér. Ott kezdődik a társadalom vagy ha úgy tetszik, a nemzet és tagjainak teendője. Ez jelen esetben hármas feladatnak tűnik: nyitottnak lenni a múlt sorskérdései és azok szakmailag megalapozott értelmezései iránt, számba venni kapcsolódó saját vagy családi történeteit, ezáltal kapcsolatot teremteni személyes és közösségi múlt között. Ezáltal válhat ezrek és tízezrek számára megfoghatóvá, átélhetővé egy-egy nemzeti sorforduló, ami nélkülözhetetlen alapja annak, hogy közösségi konszenzus szülessen az adott történéssel kapcsolatban. 

A rendszerváltás esetében még megvan erre az esélyünk. Nekünk, történelmet kutatóknak pedig élő a felelősségünk. Különösen azon eredmények fényében, melyeket a rendszerváltás mai társadalmi megítélésére irányuló kutatások mutatnak. Egy 2020. márciusi 1000 fő megkérdezésén alapuló reprezentatív felmérés példának okáért kimutatta, hogy a válaszadók (hol relatív, hol abszolút) többsége szerint a Kádár-korszakban nagyobb volt az anyagi biztonság, stabilabb volt a közrend, és nem volt lénylegesen kisebb mértékű a szabadság, mint azt követően. Ebből fakadóan természetesen maga a rendszerváltás inkább negatív, mint pozitív megítélést kapott.

Nem vagyok se szociológus, se statisztikus, így nem tudom megítélni a felmérés szakszerű voltát, de nem látok rá okot, hogy a vizsgálat professzionalizmusában és objektivitásában kételkedjek. Egyetlen dolog szúrt szemet: a kérdések nagy része vagy a materiális létezőkre (például anyagi jólét, érvényesülés) vagy a rendszerváltás értékelése során már toposszá vált problémákra (például rend, közbiztonság 1990 előtt és után, de ugyanez igaz a korábban említett anyagi boldogulásra is) irányult. Ez alól talán csupán a szabadság témaköre volt kivétel, ami az előzőeknél azért nehezebben megfogható fogalom.

„Szabadság… – minek?”

Sokan emlékezhetünk erre a mondatra Szabó István Mephisto című filmjéből. Hendrik Höfgen, a náci rezsimmel egyre jobban megalkuvó híres színész mondja ezt, amikor rövid párizsi tartózkodása alatt felmerül, hogy akár ott is maradhatna, és kiszabadulhatna a Harmadik Birodalom általa is olykor fojtogatónak érzett légköréből. Talán nem állok messze az igazságtól, amikor azt mondom: a rendszerváltást megélő magyar társadalom egy jelentős része, talán, hogy csak tudat alatt, de feltette magának ezt a kérdést – ha máskor nem, évekkel, netán évtizedekkel 1990 után.

De miért vetődhet fel egyáltalán sokakban ez a kérdés? Vajon nem játszik-e az is szerepet benne, hogy életünk és ezáltal szemléletünk, gondolkodásunk már-már végletesen materialistává vált? Hogy elhittük: olyan ideák, mint integritás, függetlenség, szabadság csak üres és haszontalan lózungok, és aki boldogulni akar, annak minden korban le kell számolnia ezekkel a hamis illúziókkal? Hogy a rendszerváltás közbeszédbe pumpált, egyeduralomra törő narratívája szerint e történéseket csak abból a szempontból érdemes értékelni, hogy milyen anyagi helyzetben volt a társadalom 1990 előtt és után? Hogy a közösségi emlékezet ezáltal ezeket a sokk-élményeket őrizte meg, és nem maradt hely benne visszanyert szabadságunknak, megszakadt történelmi törekvéseink folytatásának, a határokon túli magyarságggal történő kézfogás ezáltal megteremtődött lehetőségének?

Ezek a kérdések persze ha nem is álságosak, de mindenképp költőiek. Igen: abban, hogy a rendszerváltással kapcsolatos közösségi múlt-tudatunk nem tud mit kezdeni a visszanyert szabadsággal, a fentieknek komoly szerepe volt. És itt vissza kell kanyarodnunk az írástudók – vagy ez esetben, ha úgy tetszik, a történészek – felelősségéhez. Nem sikerült a rendszerváltás ezen aspektusait és következményeit megfogható és átélhető formában a magyar társadalommal megismertetni. Egy halvány mentségünk lehet: a háztartások anyagi helyzetéről, a közrend állapotáról stb. könnyebb a szakma szabályait betartva (vagy annak látszatát keltve) beszélni, mint olyan elvontabb és komplexebb kérdésekről, mint hogy például mit jelentett függetlenségünk visszaszerzése. Ez azonban inkább kifogás, de nem felmentés: a színész sem mondhatja, hogy ki lehet hagyni Mercutio Máb királynő-monológját a Rómeó és Júliából, csak mert nehéz jól elszavalni.

A korábban említett felmérés is mutatja: a magyar társadalom rendszerváltás-emlékezetébe, s ezáltal talán az ezzel kapcsolatos nemzeti minimumba is beleégett az anyagi stabilitás és a biztonságérzet elvesztésének élménye és/vagy toposza. Ez egy igaz toposz, senki nem kívánhat vele vitatkozni, hiszen milliókat ért ilyen jellegű sokk az 1990-es évek elején. De féloldalas lesz nemzeti emlékezetünk e tárgyban, ha csak ebből építkezik. Szükséges, hogy nekilássunk a rendszerváltó évek más aspektusainak nemzeti közösségünkkel történő megismertetéséhez. Nem egy ellen-narratíva megalkotása kell legyen a cél, hanem közös emlékezetünk elemeinek új szempontokat is megjelenítő gyarapítása.

„Sto gyéláty?”

Mi hát a teendő mindennek érdekében? A rendszerváltással foglalkozó szakember és intézmény feladata összetettnek mutatkozik. Egyrészt vizsgálnia kell a múlt történéseit olyan szempontból is, ami az eddiginél tisztább fényt vet arra, mit eredményezett, mit is jelentett szabadságunk és függetlenségünk visszaszerzése. Kiterjedt és objektív vizsgálatok által nyert adatokon alapulva képet kell alkotnia arról is, mindezt hogyan élték meg a korabeli társadalom különböző rétegei. Nem szabad kizárnia kutatásai tárgyköréből a személyes és közösségi emlékezet esetleges ütközési pontjait, keresnie kell azok okait. És végül, de nem utolsó sorban: eredményeit érthető – hogy azt ne mondjam, fogyasztható – és átélhető formában kell a szélesebb közvéleménnyel megismertetnie.

Ebben számos dolog lehet a segítségére. A kutatásban például a megalapozott és kiforrott módszertannal rendelkező oral history interjúk készítése, illetve a több tudományterület (történettudomány, politológia, szociológia, de akár pszichológia) együttműködésén alapuló multidiszciplináris megközelítés. Az eredmények „társadalmasítása” terén pedig rendelkezésére állnak a tudományos ismeretterjesztés – aminek becsületét is időszerű lenne helyreállítani – modern eszközei: oktatási segédanyagok, nyomtatott és elektronikus média-megjelenések, tévé- és rádióinterjúk, ismeretterjesztő kisfilmek, közösségi média posztok, infografikák, podcast és vodcast. De nem csak a nyomtatott és online térben van teendő: fontos lehet a személyes találkozás, eszmecsere is a téma iránt érdeklődő közönséggel.

És mit tehet az, aki nem szakember, de felelősséget érez a rendszerváltással kapcsolatos, kiegyensúlyozott nemzeti emlékezet iránt? Számba veheti személyes vagy családi emlékeit ezen évekről és megoszthatja azokat szeretteivel, akár tágabb környezetével. Mert múltunk e szeletéről is el kell kezdenünk igaz történeteket mesélni egymásnak. Még nem késő, hisz sokan vannak, sokan vagyunk, akiknek vannak ilyen élményei. Ezzel egy lépést tehetünk afelé, hogy személyes rendszerváltásainkból egyszer kinőjön közös rendszerváltásunk, mindannyiunk rendszerváltása.