A fogyatékkal élők autonómiáját segítené a személyi asszisztencia sok országban már működő rendszere.
Írta: Tóth Miklós Bálint (kutató, Mathias Corvinus Collegium)
A polgári gondolkodás középpontjában egy olyan közösség képe áll, amelynek tagjai öntudatosan, saját életükért felelősséget vállalva élik mindennapjaikat. Ezen elképzelés arra a meggyőződésre épül, hogy egy erős, organikus társadalom alapját azon emberek adják, akik önnön sorsuk igazgatását és jobbra fordítását nem az államtól vagy más szervezettől várják, hanem helyzetük javításának zálogát – lehetőségeikhez mérten – mindenekelőtt egyéni törekvéseik erejében látják még abban az esetben is, ha ez legtöbbször magában hordozza a járatlan út minden nehézségét. A magabíró ember felelősségérzetétől elválaszthatatlan önbecsülése: vallja, hogy magamagát és közösségét gazdagítja azzal, ha az életben nap mint nap felmerülő akadályokat önerőből s nem másokra hagyatkozva kívánja megoldani.
Természetesen a társadalom hátrányos helyzetű csoportjai, így például a fogyatékossággal élők számára a fenti elvek ebben a formában sokszor csak korlátozottan vagy némi újragondolással ültethetőek át a gyakorlatba, hiszen gyakorta olyan kérdésekben kell külső támogatást igénybe venniük vagy kérniük, amelyek a legtöbb ember napi rutinjának részét képezve nem jelentenek különösebb problémát. Különböző mértékben ugyan, de a fogyatékos emberek gyakran csak családjuk erőn felüli segítségére szorulva képesek megszervezni hétköznapjaikat, vagy pedig nagy létszámú szociális intézmények falai között életüknek aktív alakítói helyett annak passzív tárgyai lesznek.
A fentiek fényében úgy tűnhet, hogy ez esetben a valósággal ellentétes az öntevékeny polgár eszméje, holott a kérdést más perspektívából tekintve igenis van helye az öntudatosságot és felelősségvállalást hangsúlyozó mentalitásnak. Noha a fogyatékossággal élők jelentős részének valóban szüksége van rendszeres segítségre, ám az egyéni méltóság és a szolidaritás joggal hangoztatott elvei mellett a támogatás céljaként a lehető legmagasabb fokú autonómia megvalósítását kitűzve ritkábban előkerülő szempontok is feltárulnak.
Erre reflektálva nyújt lehetséges szakpolitikai alternatívát a személyi asszisztencia sok országban már működő rendszere, amely a bentlakásos intézmények és a velük járó izoláltság helyett olyan modellt javasol, amely a fogyatékos emberek számára az aktív társadalom tagjaiként a polgári lét lehetőségét hordozza. A például Németországban, Svédországban vagy Dániában már bevált koncepció kulcsfogalma az önálló életvitel: lényege, hogy a segítségre szoruló embereknek a számukra nélkülözhetetlen – akár huszonnégy órás – szolgáltatást saját otthonukban megadva meg lehet teremteni annak módját, hogy a társadalmi folyamatok integráns részeként azok formálóivá váljanak.
Az elgondolás mögött az a meglátás áll, hogy a szociális szférában domináns centralizált intézményrendszer nem alkalmas arra, hogy az ott élők kevésbé szem előtt lévő képességeiket kibontakoztatva cselekvő résztvevői legyenek a közösségi lét megannyi színterének. A személyi asszisztencia elnevezés azonban azt is jelzi, hogy ezen szolgáltatástípus túlmutat a személyi segítés vagy házigondozás részben itthon is működő rendszerén: arra utal, hogy az illető ellátására központilag kirendelt személyt felváltó asszisztens alkalmazója és a rendelkezésére bocsátott pénzügyi keret kezelője maga a fogyatékos ember. Ezen, a felelősségvállalást megkövetelő megoldás rugalmas választ ad a fogyatékoslét bürokratikusan alig-alig kezelhető sokféleségére.
Ahogy arra Sándor Anikó és Kunt Zsuzsanna a vonatkozó kutatásokat áttekintve felhívják a figyelmeti, a rendszer pluszköltségei nem feltétlenül magasabbak, mint a lakókat a társadalomból kivonó szociális otthonokra épülő szisztémáé, hiszen a fogyatékos emberek és az ő ellátásuk okán a munkaerőpiacról korábban kiszoruló családtagok ily’ módon sok esetben adófizetőként gazdasági értelemben is hozzájárulhatnak a közösségi javakhoz. Mindenekelőtt azonban azt érdemes észrevenni, hogy a koncepció lényege közel sem a financiális előnyökben rejlik: legnagyobb erénye az a konstruktív látásmód és az azt megelőző felismerés, hogy egy közösség egyik legfőbb erőssége pontosan akképpen mutatkozik meg, hogy képes mindazon tagjainak megadni az öntevékeny élet lehetőségét, akik valamilyen oknál fogva akadályoztatva vannak az önálló életvitelben. Másképp fogalmazva: minél több, önmagukért bizonyos keretek közt felelősséget vállalni tudó és akaró ember alkotja a társadalmat, annál világosabban megmutatkozik az adott nemzetben rejlő lehetőségek tágas gazdagsága.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
„Az ilyen mértékű béremelés mögött nincs fedezet, ezért az szükségszerűen adóemelésekhez vagy megszorításokhoz vezetne” – hangsúlyozta a Számháború című műsorban Szalai Piroska.
A hegeli dialektika szerint minden tézis megszüli az antitézist.
Búcsúzóul kapunk egy-egy fotóalbumot. Ahogy nézegetem a képeket, elszégyellem magam. Mindannyiunk nevében, talán mondhatom így. Mert tényleg van valami szégyenletes abban, ahogy élünk. Győrffy Ákos írása.
A munkacsoport célja, hogy szakértők bevonásával a Tisza Párt baloldali megszorító csomagjának veszélyeire hívják fel a figyelmet országszerte, a lehető legtöbb platformon – jelentette ki Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója a Szabad Magyarok a Megszorítások Ellen Munkacsoport alakuló ülésén.
Ahogy elkezdünk utánajárni a lehetőségeknek, lassan láthatóvá válik, hogy a saját otthon felé vezető út nem egyetlen nagy döntésből áll.
Egy friss tanulmány szerint időnként érdemes megszakítani a képernyő előtt való munkavégzést egy pohár frissítővel. A kakaó előnyeit most újabb kutatás erősítette meg.
Magyarországnak sikerült érvényesítenie az akaratát, de Brüsszel továbbra is támogatja a háborút.
A Hertha drukkerei remélik, méltó búcsúztatásban részesítik majd a magyar szakembert.
