Mindig zeneközelben akartam élni – Horváth Attila dalszövegíró a Mandinernek

Horváth Attila (Budapest, 1952) magyar dalszövegíró, költő. Több hangszeren tanult gitározni, és a '60-as években saját zenekara is volt Soul Bridge néven. 1970 körül azonban felhagyott a zenéléssel és polgári munkahelye mellett csak a dalszövegeket szerzett. Olyan előadóművészeknek, zenekaroknak írt dalokat, mint a 100 Folk Celsius, Balázs Fecó, Bojtorján, Charlie, Cserháti Zsuzsa, Deák Bill Gyula, Delhusa Gjon, Eszményi Viktória, Heilig Gábor, Horváth Ákos, Keresztes Ildikó, Kern András, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Korál, Lerch István, Marathon, Mándoki László, Mobilmánia, Omen, Piramis, Senator, Tunyogi Rock Band, Tóth Vera és Varga Miklós.

2007-ben Horváth Attila kapta az Artisjus szövegírói alkotói életműdíját. Pályafutását 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével jutalmazták.

***

Árulja el: sosem zavarta, hogy mondjuk Révész Sándor elénekelte a Ha volna két életem című számot, amelynek ön írta a szövegét, aztán a koncert után mégis őt rohanták meg a lányok?

Őszintén? Részben baromi jó érzés volt, hogy amit csinálok, az működik, szereti a közönség; de eleinte volt bennem egy furcsa érzés, hogy miért az énekest viszik a legjobb csajok, miért nem engem, az észt. De ez az érzés aztán gyorsan elmúlt. Különösen akkor, amikor később a korábban irigyelt barátaim már rendre az én feleségeimbe lettek reménytelenül szerelmesek.

Több mint ezer dalszöveget írt, amelyből számtalan gigasláger lett, mégsem ismerik annyian, mint egy közepes képességű együttes frontemberét. Zavarja?

Már nem.

De álljunk meg: én egyetlen slágert sem írtam, sláger csak az lehet, amit a közönség, a hallgató azzá tesz .

A szövegíró egyébként hol van a koncerteken?

Csak magamról tudok beszélni. Én sokszor elvegyültem a tömegben, és élveztem, hogy ezrek, olykor tízezrek éneklik, amit írtam, bár fogalmuk sincs róla, hogy ott vagyok közöttük. Hidegrázó élmény. Sokszor pedig ott ültem a színpadhoz legközelebbi büfében, és onnan néztem, hallgattam a bulit, miközben ittam a sörömet. Meg csajoztam.

Radics Béla: gitárvirtuóz, akit tönkretett a kommunista rendszer. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Nem mellékes, hogy 1972-ben a kor egyik legmenőbb bandájánál, a Taurusnál debütált szövegíróként. Izgult?

Nem volt rá időm, hiszen egyből jött a mélyvíz. A Taurus 1972 május elsején az általam írt dalokkal indult útjára. Nekem az volt az első szárnypróbálgatásom, erre az Anyám vigasztalj engem című számot nem is tudom, hányszor kellett megismételnie a zenekarnak.

A Taurust aztán tönkretette a kommunista kultúrpolitika. Nagyon fájt?

Nagyon. Összezuhantam. Rövid idő alatt hihetetlenül népszerű lett a csapat, a közönség imádta, ezt látva pedig a hatalom képviselői megijedtek. Megijedtek attól, hogy van négy zenész, aki felmegy egy színpadra, és lazán megmozgat tízezer embert. Ezért nem lett soha nagylemeze a Taurusnak, és ezért tettek arról, hogy tönkremenjen a sokra hivatott zenekar. Ahogy tették azt még másokkal is.

A legendás Radics Béla volt a Taurus szólógitárosa, egy virtuóz őstehetség, aki képtelen volt beállni a sorba, majd 36 évesen átitta magát a túlvilágra. Menthetetlen volt?

Úgy fogalmaznék inkább, hogy az lett. Béla egy igazi bravúrgitáros volt, azóta sem láttam sok ilyet, aki ennyire ott van a színpadon agyban és lélekben egyaránt. Soha nem tudta feldolgozni, hogy a közönség imádja, mégis zárva volt minden ajtó, nem lehetett lemeze. Semmivel nem ivott többet, mint a rockzenészek általában, amikor elkezdték tudatosan terjeszteni, hogy alkoholista. Szó sem volt róla, persze később, amikor már érezte, hogy tehet bármit, sosem érheti el azt, amit igazán szeretne, valóban a szeszbe menekült. Azt hiszem,

A temetésén ott volt?

Meg az utcanévadójánál, a szoboravatásánál, mindenhol, ahol Bélára emlékeztünk. A szoboravatásán megkérdezte tőlem egy újságíró, vajon Béla mit szólna ahhoz, hogy szobra is van, meg emléktáblája, két helyen díszpolgár. Azt válaszoltam, egy pillanat alatt cserélné el mindezt egyetlen nyomorult nagylemezre.

Révész Sándor, a Piramis énekese. Fotó: Fortepan/Erky-Nagy Tibor

A kommunista időkben szinte mindenkit megfigyeltek, így a zenekarokat is. Ezzel kapcsolatban milyen emlékei vannak?

Kettő ugrik be hirtelen. 1978-ban a Megyeri úti Dózsa stadionban lépett fel a Piramis, s ránk volt állítva egy belügyes, hiszen a Dózsa a rendőrség csapata volt. Az volt a dolga, hogy figyeljen. Aztán a koncert után eljött velünk kocsmázni, meg egy házibuliba. Mindenki azt gondolta, hogy valakihez tartozik, de aztán hajnalban, egy házibuliban már piásan elmesélte, hogy belügyi összekötő, de ne irigyeljük, mert most hajnali öt óra van, neki pedig reggel nyolckor józan állapotban, egyenruhában jelentenie kell, hogy mi történt az éjszaka. Aztán mondott egy olyat, amin mindnyájan ledöbbentünk.

Mi volt az?

Lazán közölte, hogy különben sem lesz már ez sokáig így, készül egy törvénytervezet, ami alapján az állam kiválaszt három-négy zenekart, azokat támogatja, segíti, népszerűsíti, a többieket pedig betiltja, leradírozza a színpadról. Rettenetes volt hallgatni, főleg, hogy nem az ötvenes éveket írtuk, hanem 1978-at.

Két sztorit említett. 

A másik még ijesztőbb volt. Még a Taurusszal egyszer a Csepeli Munkásotthon Klubjában léptünk fel, őrületes sikerrel. Ott volt egy magas rangú rendőr, egyenruhában, fegyverrel. Már ivott, s azóta sem tudom miért, de elkezdte magyarázni, hogy

aki itt van, természetesen a zenészekkel együtt.  

Szép… Számtalan dalszöveget írt a Piramisnak, s ha jól tudom, az egyik legjobb barátja volt a basszusgitáros Som Lajos, akit szintén meghurcolt a rendszer.

Lajost a bátyámként szerettem. Sok mindent mondtak, írtak róla, ami viszont fájó, hogy kevésszer hangzik el vagy írják le, hogy mennyire komoly muzsikus volt.  

Mikor siklott félre?

Volt az az emlékezetes aranyügy, ahol meghurcolták és hónapokra börtönbe zárták. Meggyőződésem, hogy csak példát akartak statuálni. Mindenki csempészett annak idején, de csak őt, meg, ha jól emlékszem, egy zenekari háttérembert vettek elő. Börtönbe csukták, pedig az aranyat az állami bizományiban akarták eladni, tehát az állam keresett volna rajta. Ráadásul már meg volt szövegezve az új törvény, amely szerint bárki hozhat be bármennyi aranyat, feltéve, ha a bizományiban adja el. Lajos néhány hónapot volt börtönben, de mégis olyan törést okozott benne, hogy szinte egy másik ember jött ki a rács mögül. Meglehet, nem is rajta akartak ütni, hanem a Piramison, mert az az együttes is vörös posztó volt a hatalom szemében. Hiába volt Magyarország egyik legsikeresebb rockzenekara, ott próbáltak rúgni rajtunk, ahol csak tudtak.

Példát is mondana?

A Piramis nyakába akarták például varrni az úgynevezett csöves jelenséget. Igen, kétségtelen, megjelentek a koncertjeinken a csellengő, kulcsos gyerekek, akiknek a szülei az új gazdasági mechanizmus miatt éjjel-nappal dolgoztak, rájuk pedig senki nem figyelt. Ez egy óriási generációs probléma volt akkor, s ahelyett, hogy ezzel foglalkoztak volna, úgy állították be, mintha a Piramis hozta volna elő a bandázó, sokszor csövező generációt. Mert nem olvasták azokat a leveleket, amik kosárszámra érkeztek naponta a zenekar címére.

Amúgy volt olyan időszak, hogy egyszerre három-négy megyéből ki volt tiltva a Piramis, nemhogy nem léphetett fel a zenekar, de a zenekari busz sem utazhatott át ezeken a megyéken.

Ez komoly?

Igen, egész megyéket kellett kikerülnünk, ha valahová koncertezni mentünk.  

Horváth Attila (balra) és Balázs Fecó

Som Lajos mellett a nemrég elhunyt Balázs Fecó is nagyon közel állt önhöz. Feldolgozta már a halálát?

Azt nem lehet. Fecóval ötven évig voltunk nagyon jó barátok, 1967-ben ismerkedtünk meg egy Ki Mit Tud?-on, ahol én a saját együttesemmel, a Soul Bridge nevű formációval szerepeltem, ő pedig a Neotonnal. Akkor még zenéltem, pontosabban basszusgitároztam. Fecóval majdnem mindenben nagyon különböztünk, mégis, az évtizedek során bebizonyosodott, hogy egészen jól kiegészítjük egymást. Jin és jang. Ráadásul sajnos a napokban Brunner Győző is meghalt. Ez azt jelenti, hogy a Taurus alapító tagjai közül már senki nincs közöttünk, csak én maradtam.  

Említette, hogy a hatvanas években még gitározott. Sosem fordult meg a fejében, hogy ismét zenéljen?

A zenét mindig nagyon szerettem,

A szövegírással pedig teljesült az álmom. Amúgy pedig tudom, hogy nem lettem volna igazán jó gitáros.

Közel ötven éve ír dalszövegeket. Van olyan dal, amely az idő során új értelmet nyert?

Több is. Itt van például a Kőfalak leomlanak című nóta, amelyet 1972-ben írtam a Taurusnak. Megjósoltam volna, hogy 1989-ben leomlik a berlini fal? Nem, de új értelmet nyert a szöveg, amely eredetileg az emberek között húzódó falakról mesélt.

Olvastam valahol, hogy költőnek készült. Az sem hiányzik?

Szerintem rossz költő lettem volna. Erre akkor jöttem rá, amikor már dalokhoz írtam szöveget. A zene ugyanis rákényszerített a fegyelmezettségre.

Ön írta például Horváth Charlie talán legnagyobb slágerének a szövegét, a Jég dupla whiskyvelt.

Az egy az egyben Charlie-ra íródott. Minden dalban a saját megélt vagy elképzelt történeteimet, érzéseimet, hangulataimat írtam meg, de

Charlie esetében is szabad kezet kaptam, felszabadító érzés volt. Amikor meghallgattam a szám zenei alapját, megírtam a szöveget, és boldogan telefonáltam Lerch Pistinek, a zeneszerzőnek. Beolvastam a szöveget, mire ő azonnal azt mondta, nagyon jó lett! Pedig még teljesen más volt a refrén. Csak miután letettem a kagylót, ugrott be a végleges változat.

A kilencvenes években a hosszú száműzetéséből visszatérő Cserháti Zsuzsának is írt dalszövegeket. Milyen volt vele dolgozni?

Zsuzsával nagyon jó barátok lettünk, gyakran járt nálunk, sokszor csak úgy feljött csacsogni a feleségemmel, én akár el is mehettem volna otthonról. Szerettem vele dolgozni, bár a stúdióban a feléneklésnél akadtak vitáink. Gyakori jelenség ugyanis, hogy akik sokáig énekeltek az éjszakában, ahol éppen csak két-három számra volt idejük, abban a néhány percben igyekeztek megmutatni mindent, amit csak tudnak. A stúdióban minden egyes felvételénél a maximumot adta, vissza kellett fognom, hiszen nem szabad mindent ellőni egy dalban, főleg, ha egy teljes lemezt készítünk.

Több mint ezer dalszöveget írt. Van kedvence?

Ne kérjen arra, hogy különbséget tegyek az ezer gyermekem között.

Ha mégis megtenné, nagyon megköszönném.

Akkor talán két dalt említenék, azért, mert ezek egy dolog miatt kivételesek. 1984-ben Kern Andrással dolgoztam együtt az első lemezén, ezen volt többek közt a Lövölde tér. A lemezen szerepel egy dal, amit nagyon kedvelek, különösen azért, mert kivételesen a zenét is én írtam. Ez a Szépkezű lány. A másik saját szerzeményem pedig a Janka, a lelki segély című dal, amit a 100 Folk Celsius adott elő.

olyan jellemző, de kitalált figurákkal, akiket bárki felismerhet a saját környezetében.

Látja, most meglepett.

Miért is?

Mert azt gondoltam, hogy a Piramis vagy a Korál valamelyik megaslágerét említi.

Minden szubjektív. Egyébként Kern Andrással nagyon izgalmas volt a közös munka. Pontosan tudta, hogy miről akar énekelni, de dalszöveget nem tudott írni, kellett neki valaki, aki formába önti a gondolatait. Ez voltam én. Soha előtte és utána nem fordult elő hasonló. A lemezen fel is tüntettük, hogy minden dalszöveg Kern-Horváth közös szerzemény. Akkoriban nagyon sok úgynevezett színészlemez jelent meg. Divat volt. Amikor elvállaltam, azt akartam bebizonyítani, hogy Kern az adottságainál fogva képes lehet egy olyan lemezre, amely lemezként kerül fel a toplistákra, és nem azért, mert egy ismert színész énekel rajta. Azt hiszem, sikerült.

Valahol azt is mondta, a rockzene áll önhöz a legközelebb. Ehhez képest csodás lírai dalszövegeket írt Balázs Fecónak meg a Korálnak.

Nem ehhez képest, hanem éppen ezért.

Ezt megmagyarázná?

Ha megnézzük a ma már klasszikus rockzenekarokat, a Led Zeppelintől a Deep Purple-ig, azt látjuk, hogy rengeteg zúzós zenéjük van, de a legnagyobb sikereiket a lírai dalok hozták. Szerintem ez teljesen normális, hiszen minden emberben sokfajta érzés van jelen.

A Taurus, a Piramis, a Korál is erről szólt, ahogy később a TRB, vagy most már tizenhárom éve a – számomra talán már az utolsó igazi összetartozást jelentő – Mobilmánia is.

Ön is egyszerre dühös, lázadó, érzékeny és ragaszkodó?

Persze. Szeretek az élet sűrűjében lenni, de úgy, hogy egy csöndes sarokból figyelem, mi történik. Soha nem vágyódtam a középpontba, inkább szemlélődő, meditatív alkat vagyok. 

Horváth Attila csaknem ezer dalszöveget írt az elmúlt lassan ötven év alatt. Fotó: Szabó Adél

A vírushelyzet miatt sajnos van ideje a meditálásra. Igaz, hogy fordítva éli a napjait?

Kezdetben úgy írtam dalszövegeket, hogy nappal dolgoztam, este haverok, kocsmák, koncertek meg bulik, így maradt a késő éjszaka, amikor már minden elcsendesült. Kialakult, hogy minden, ami számomra fontos, az este és éjszaka történik. Meghatározó módon ivódott belém ez a ritmus, és így maradt.

Azt szoktam mondani, ha medve lennék, én biztosan nyári álmot aludnék. A magam ura vagyok, így vagyok szabad. Mostanában nem tervezünk új lemezt senkivel – majd jövőre a Mobilmániával –, így most nem írok új dalokat. A vírus okozta helyzetnek ehhez csak annyi köze van, hogy nincsenek turnék, koncertek, bulik, nem is járunk össze, tehát minden olyan történés hiányzik, ami új dalok, lemezek írásához adná az intenzív impulzusokat.

Azt megkérdezhetem, hogy miből él?

A jogdíjakból.

És abból jól?

Gazdag sosem leszek, de jól élek. Persze tágabb értelemben mégis gazdag vagyok, mert elégedett vagyok azzal, amim van. Különösen úgy, hogy abból tudok ma már jó színvonalon megélni, amit akkor is életem végéig csinálnék, ha nekem kellene fizetnem azért, hogy csinálhassam.

Jövőre lesz hetvenéves, és ötven éve lesz a pályán dalszövegíróként. Nagy buli lesz?

Ha valakinek eszébe jut megszervezni, és meg is tudja valósítani, természetesen boldog leszek, de én egy szalmaszálat sem fogok keresztbe tenni azért, hogy legyen egy ilyen jubileumi buli. Nem fogok saját magamnak születésnapi tortát sütni. Az nem az én stílusom. Soha nem érdekelt, sosem vonzott semmiféle torta,

És leszek, amíg még leszek. Persze egy igazi nagy buli, egy, csak a zenéről és a dalokról, az életünkről, csalódásainkról, vágyainkról, kudarcainkról és szerelmeinkről szóló összefoglaló, egy mindenféle politikai egymásnak feszülésen felülemelkedni képes, közös, szabad ünnep talán mindannyiunknak hiányzik már.

Nyitókép: Szabó Adél