Műkő égtájak és magyar fölény: a Szabadság téri irredenta szoborcsoport története

2021. január 16. 08:00

Most száz éve, január 16-án avatták fel a Szabadság téren az irredenta szoborcsoportot. Bajcsi Ildikót, a Clio Intézet történészét a revíziós propagandáról, az „elnyomott tótság” érdekében felszólaló magyar hangokról, a Károlyit és Horthyt egy táborba soroló szlovák történetírásról és a szlovák „traumairigységről” kérdeztük.

2021. január 16. 08:00
null
Veszprémy László Bernát
Veszprémy László Bernát

Ma száz éve avatták fel a Szabadság-téri irredenta szoborcsoportot. Mit kell tudni ezekről a szobrokról? Miért és kik készítették őket, milyen szerepük volt a Horthy-korban, és mi lett velük?

Pár hónappal a trianoni békeszerződés aláírását követően, 1921. január 16-án a budapesti Szabadság-téren 70-80 ezer résztvevő jelenlétében egy irredenta szoborcsoportot avattak fel a trianoni döntés, vagyis a nagyszámú magyar elveszítésével együtt járó területi elcsatolások igazságtalanságának hangsúlyozására. A művet a revíziós propaganda társadalmi megszervezésével foglalkozó Védő Ligák Szövetsége kezdeményezte Kertész K. Róbert miniszteri tanácsosnak, a Kultuszminisztérium művészeti ügyosztálya vezetőjének a tanácsára. Az elszakított területeket szimbolizáló négy égtáj – Dél, Észak, Nyugat és Kelet – szobrait különböző szobrászok alkották meg. A szoborcsoport elkészítésével Kisfaludi Strobl Zsigmondot, Pásztor Jánost, Sidló Ferencet és Szentgyörgyi Istvánt bízták meg. 

Az alkotás különlegessége, hogy

az utódállamokkal szembeni harc helyett Magyarország fölényére és összetartó erejére helyezte a hangsúlyt

a Kárpát-medencében.

A négy égtájat megjelenítő szoborcsoporton belül így a főalakokat Magyarország jórészt harcias kompozíciókban megalkotott szobrai jelentették, hangsúlyozva a felbomlott ország Kárpát-medencén belüli „misszióját”, vagyis a szomszédos országrészek népeinek a védelmét. 

A Horthy-korban ezeknek az irredenta szobroknak abban állt a szerepük, hogy a művészeti kifejező eszközökkel is felerősítsék és folyamatosan ébren tartsák a revízió eszméjét. Az igazságtalan határok módosítása Magyarország legfontosabb külpolitikai célja volt a két háború között. Azt is hozzá kell tenni, hogy a szobrok sorsa folyamatosan változott a (kül)politikai helyzet függvényében. Jól jelzi ezt, hogy a szoboregyüttest kiegészítő ereklyés országzászló elhelyezésére csupán 1928-ban kerülhetett sor, amikor Magyarország már kilépett diplomáciai elszigeteltségéből és nemzetközi kontextusban is egyre több támogatóra talált a revízió eszméje. Kivált annak a Bethlen-kormány által hangsúlyozottan békés formája. Persze akkor is, azóta is sokféleképpen látták, látják a revíziós alternatívákat.

A szobrok felállításának irredenta hátterét és revíziós célját radikális eszközökkel is megengedhetőnek tartotta Urmánczy Nándor, aki Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligájának elnöke volt. Az irredenta mozgalomnak ezt a felfogását türközték súlyos mondatai a szoboravatáson: „Ez a hely a nemzet búcsújáró helye, de egyúttal a gyűlölet és bosszú kohója legyen. Ez a hely mostantól fogva bekapcsolódik Európa véres történetébe.” A „trianoni igazságtalanság” ideiglenes állapotának hangsúlyozására utalhatott az is, hogy a szobrok műkőből készültek. Az pedig a sors iróniája, hogy Nagy-Magyarország „újjászületése” helyett épp az 1945-öt követő hatalomváltás során tüntették el az alkotást.

Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár
Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

A szobrok közül az Észak a haldokló Magyarországot nőalakban mutatja, melyet egy kuruc katona és egy szlovák gyermek véd. 1920 decemberében a Nem, nem, soha! című lap pedig az „elnyomott tótság” érdekében szólalt fel. Milyen mélyebb jelentése volt a szlovákok effajta ábrázolásának? Valóban ilyen hamar megbánták volna a szlovákok a Csehszlovákiához való csatlakozást?

Észak (vagy a Felvidék) szobrának egyik különlegessége volt, hogy kettő helyett három szereplőből állt. A szenvedő Hungária három méteres nőalakja előtt a szlovák nemzetet szimbolizáló kisfiú állt, aki egy irányba néz a kuruc harcossal. A közös irány azonos célokat feltételez, illetve emlékeztet a Rákóczi-szabadságharc idejében a magyarok oldalán harcoló szlovákok szerepére, és a két nemzet (a magyarság és a szlovákság) összetartozására. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy a gyermek mindig egyfajta gyámoltalanságot és kiszolgáltatottságot is jelent, amely védelmet igényel. A szobor alkotója, Kisfaludi Strobl Zsigmond ezzel nyilván azt kívánta hangsúlyozni, hogy ezt a biztonságot csupán Magyarország képes biztosítani a Csehszlovákiához csatolt szlovákok számára. 

Észak szobrának efféle ábrázolása, illetve a csehek által elnyomott szlovákság képének a megteremtése azonban elsősorban Magyarország revíziós céljait jelenítette meg. A szlovák társadalom többsége gyorsan felismerte a Prága által biztosított szabad anyanyelvhasználat, anyanyelvi iskoláztatás előnyét. Ugyanakkora történelmi alapokat nélkülöző

„csehszlovák nemzet” ideológiájának a kritikája a szlovákság körében is egyre erősebb volt,

amit Magyarország részéről is bátorítottak és támogattak.

Az „elnyomott szlovákság” megjelenítésének legfőbb hátterét pedig az adta, hogy a centralista Csehszlovákiában Szlovákia nem kapott autonómiát, amit egyébként a szlovák nemzet önállóságát valló politikai erők, legfőképpen Andrej Hlinka autonomista Szlovák Néppártjának vezetői is kezdettől fogva elutasítottak. Azt viszont érdemes szem előtt tartanunk, hogy a szlovákok a csehszlovák államalkotó többségi és politikai nemzet részeként így is összehasonlíthatatlanul jobb helyzetbe kerültek a soknemzetiségű Csehszlovák Köztársaságban, mint voltak a dualizmus időszakában. 

Magyarország mindenesetre az 1920-as év környékén számos alkalommal próbálkozott az „elnyomott szlovákság” sztereotípiájára támaszkodva a csehszlovák egység megbontásával, mégpedig azoknak a Hlinka-, Tuka-féle szlovák autonomista, illetve részben a keleti szlovják mozgalomnak a segítségével, amelyek elégedetlenek voltak a szlovákok helyzetével Csehszlovákián belül. 

Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár
Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

A száz évvel ezelőtti nemzeti sajtó gyakori szereplője volt Jehlicska Ferenc. A Szózat című lap például 1921 szeptemberében hosszasan méltatta a szlovák politikust. Ki volt ő, és miért szerepelhetett pozitívan a jobboldali sajtóban?

Az 1879-ben Kuttiban (1905-től Jókút volt a neve) született Jehlicska Ferenc, aki 1906 és 1910 között a magyar országgyűlésnek is képviselője volt, pontosan azok közé a szlovák értelmiségiek közé tartozott, akik Csehszlovákia megalakulását követően a szlovákok önrendelkezése mellett foglaltak állást. A korábban pozsonyi kormánybiztossá kinevezett Jehlicska 1919-től fontos propagandamunkát folytatott a szlovák autonómiáért, azonban nem a Dvortsák Viktor nevével fémjelzett magyarbarát keleti szlovjákok mesterséges mozgalmához tartozott. Ő ugyanis Andrej Hlinkát és a szlovák parlamentet maga mellé állítva a szlovákok számára Magyarországon belül is széleskörű autonómia elérésében gondolkodott. A magyar vezetés mindenesetre a szlovák autonómista és a szlovják mozgalom segítségével a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztását és a felvidéki részek maga mellé állítását igyekezett elérni. Pontosan ezért szerepelhetett pozitívan a magyarországi sajtóban Jehlicska 1921-ben, amikor letartóztatása elől elmenekülve Lengyelországban tartózkodott, hiszen a szlovák származású pap szerepe Magyarország számára felértékelődött a felvidéki területek „visszacsatolása” szempontjából. 

Soraiból úgy vettem ki, hogy létezik egy olyan szlovák történelemszemlélet, amely egy táborba sorolja Károlyit, Kunt és Horthyt, nevezetesen az integritás helyreállításának célja alapján. Mi ez a szemlélet, és tényleg ennyire képesek átsiklani az ideológiai különbségeken?

Trianont, illetve az 1918-20-as államváltás történéseit eltérő szempontok szerint közelíti meg a magyar és a szlovák történetírás. A magyar historiográfia „ideológiai különbségei” a szlovák történetírás számára – természetesen a bolsevik Kun Bélát leszámítva – nem nagy jelentőséggel bírnak.

Az alapvető különbség, hogy míg számunkra a 20. század legnagyobb társadalmi traumáját, egy komoly veszteséget jelent Trianon, a szlovák történetírás Csehszlovákia 1918. októberi megalakulását hangsúlyozza és egyértelműen „győzelemként” értékeli az eseményt. Ha a szlovák szempontú értékeléseket nézzük, amelyek a csehszlovák önrendelkezés megvalósulását központba helyezve vizsgálják az eseményeket, az integritás helyreállításának kérdésében Károlyi Mihály és Horthy Miklós elképzelései nem álltak távol egymástól. Kun Béla vörös háborúja és a szlovák tanácsköztársasági kísérlete viszont az ő számukra sem annyira a revíziós veszélyt, hanem az európai bolsevizálódás zsákutcáját jelenti.

Bár mindhárom politikus elsődlegesen Magyarország északi, szlovák lakta területének teljes vagy részleges megtartásában/visszaállításában gondolkodott, a Tanácsköztársasággal kapcsolatosan harminc éve megváltozott a szlovák történészek álláspontja is. A békekonferencia részéről Csehszlovákia politikai, katonai támogatását éppen az északi hadjárat erősítette meg, ami Károlyi esetében nem volt ilyen egyértelmű.  Mindezzel együtt a szlovák történetíráson belül is tetten érhetőek a különbségek Trianon értékelésében. Hiszen ahogyan a magyar történetírásban, úgy a szlovák félnél is jelen vannak az eltérő, kritikai és a nemzeti-sérelmi megközelítések egyaránt. Ezek természetesen más és más szempontokat figyelembe véve vizsgálják a korabeli eseményeket. 

Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár
Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

A Kossuth Rádiónak adott interjújában a szlovák történetírás „traumairigységéről” beszélt. Mit jelent ez, és miért irigyelné valaki Trianont? 

Bármennyire is furcsán hangzik, létezik a John Mowitt megállapításában „traumairigylésének” nevezett fogalom. Nemcsak a győzelmi események, de a traumatikus történések köré is felépülnek nemzeti mítoszok és sztereotípiák. Ennek hátterét a történelmi veszteségek politikai értékei adhatják, amelyek egyfajta erkölcsi tekintéllyel is együtt járnak. A trianoni traumának a magyar történetíráson belül kialakult metaforikus jelentése köré felépített toposzokat a másik fél, ez esetben a szlovák történészek nagyrésze ugyanakkor nemcsak értetlenül, de gyakran ellenérzésekkel fogadja. Jól jelezte ezt például az a 2011-es szlovák-magyar történész vita, amelynek kiindulópontját Roman Holec megállapításai adták, aki a magyar történetírás Trianon-központúságát kritizálta.

Egy-egy trauma „irigylése” következtében ugyanakkor megjelenhet a nagyobb sérelem hangsúlyozása a másik fél részéről.

A Trianon-traumával szemben szlovák részről, a történeti közgondolkodásban, a hétköznapi blogtörténelemben például megszületett és jelen van a magyarosítás,

az „ezeréves elnyomás” traumája,

amelynek a lényege, hogy a magyarok évszázadokon keresztül elnyomták a szlovák népet, s végül Trianon által született meg az igazságtétel számukra. Ez pedig ilyen értelemben a szlovákság nemzethaláltól való megmenekülését és a nemzeti szabadságért vívott több száz éves harc végét jelenti. 

Kiléphet-e valaha a szlovák történetírás a nemzeti mítoszok gyártásából, és akadnak-e szlovák történészek, akik objektíven ítélik meg Trianon és a revízió történeti kérdéseit?

Ahogyan azt fent is említettem, hasonlóan a magyarhoz, a szlovák történetíráson belül sem csak a mítoszokra és sztereotípiákra épülő, sérelmi irányzatok vannak jelen. A rendszerváltást követően Csehszlovákiában, majd Szlovákiában is lehetőség volt a több szempontúság és a kritikai felvetések megjelenítésére. Az új, ideológiamentes értékelések ugyanakkor lassan indultak be a marxista, illetve a nacionalista szempontok érvényesülése mellett az Osztrák-Magyar Monarchia vizsgálatában. Sokáig jelen volt a régi – pártállami években működő – történészek hatása, akik még a kétezres években is előszeretettel használták értékeléseikben a trauma nyelvezetét és az agresszív magyar elnyomás toposzát.

A kétezres évek közepétől ugyanakkor megjelent fiatal, mára már középnemzedék

jórészt teljesen új – ideológiasemleges, kritikai és önreflexív – szempontok alapján vizsgálja Trianon eseményeit.

Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár
Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

Ezt a generációváltást jól mutatták egyébként a kutatói és pedagógiai álláscserék folyamatai is, valamint a fiatal – bár korántsem – homogén nemzedék szakmai térhódítása. Közülük szeretném kiemelni Miroslav Michela nevét, aki nemcsak kiválóan beszéli a magyar nyelvet, de a magyarországi forrásokat is jól ismeri. Ő és kollégája, Vörös László szerkesztésében jelent meg 2013-ben Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés címmel a szlovák és magyar történészek Trianonnal összefüggő tanulmányait bemutató kötet, amely véleményem szerint mindenképp jelzésértékű a két történetírás szempontjainak közeledésében. Mindenesetre egyre több objektív, tárgyilagosságra törekvő értékelés van jelen a szlovák történetírásban az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának, illetve Csehszlovákia megalakulásának kérdéseiről. Persze azt is jelezni kell, hogy a nacionalista narratíva folyamatos megújulására is látunk példát nemcsak a köztörténetben és a történelempolitikában, hanem a szaktörténetíráson belül is. A pozitív – kritikus szempontú – elmozdulások viszont jól jelzik, hogy mára mindkét oldal történetíróinak jelentős része tudatosította a nemzeti tudatot is erősen befolyásoló téma kritikus és távolságtartó értékelésének a fontosságát és jelentőségét.
 

Összesen 91 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
catalina9
2021. január 17. 18:14
A Clió nagyjából olyan, mint Helsinki Bizottság, hamisít, manipulál.. Csunderlik Péter például azzal állt elő, hogy a zsidó Szamuely elvtárs nem is lehetett olyan nagy gazember, hiszen rábízták a proletárgyerekek üdültetésének megszervezését...Koestler pedig életében nem evett annyi fagyit, mint a Tanácsköztársaság idején....
mucsay
2021. január 17. 06:47
veszprémy persze hogy a cliót kérdezi. a mandi meg persze hogy a veszprémyt meg a neokohn haverjait tolja.
bunko_jobbos
2021. január 16. 19:25
Tök mindegy, hogy van egy szlovák fiatal történészekből álló nemzedék, aki nem pont ugyanúgy gondolkodik, mint az idősebbek. Semmit sem jelent. Az ottani magyarok lassan el fognak tűnni az iszonyatos elnyomásban (ami nem fegyveresen, inkább "szelíd" eszkötökkel valósul meg, és hozzátartozik a "jobban fogsz élni" mézesmadzaga). Ezt beszoptuk, de nagyon. Egy esélyünk van, k. erős gazdaságot építeni és közben SOK EMBERT is. Aztán majd ha 40 milliós nemzet leszünk, tárgyalhatunk a tótokkal.
Bell & Sebastian
2021. január 16. 17:32
A bolygó zsidó neve: halál Hát ez érdekes volt. Egyetlen embert sem ismertem eddig, aki Trianonnak hurrázott és magyarnak tartotta magát. Tropauer eszmefuttatása már sokszor megjelent részleteiben és egészében különböző fórumokon, amiből -hibásan- levonhatjuk a következtetést, mi szerint kiérlelt állásponttal van dolgunk, ami túlmutat az egyszeri véleményen. De ez persze nem így van. A túlspílázott tanácsköztársasági propaganda csak egyvalamire jó, meghülyíteni az újszülött báránykákat, akiknek minden vicc új, és a világ vörös / fekete. De ez a vörös sárga, mint a veszedelem. Nem is értem, mi a jó kurva anyjáért ír magyarul, ha a hányinger kerülgeti ettől a fajtától, amikor írhatna németül is, vagy oroszul, vagy angolul? Leszámítva a yiddisht.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!