Viktornak nem nagyon kellett magyarázni – Jody Jensen és Miszlivetz Ferenc lapunknak

Dr. Miszlivetz Ferenc magyar szociológus, a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének főigazgatója, a Pannon Egyetem egyetemi tanára, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének tudományos tanácsadója, a UNESCO Magyar Nemzeti Bizottsága Társadalomtudományi Szakbizottságának elnöke. Jean Monnet ad personam professzor, számos hazai, európai és amerikai egyetem vendégoktatója, 2012-ben a New York-i Columbia Egyetem Deák-ösztöndíjas vendégprofesszora. 2005-ben a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével tüntették ki.

Dr. Jody Jensen amerikai származású politológus, a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetében a Polányi Központ igazgatója, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Pannon Egyetem egyetemi docense és Jean Monnet professzora, a kőszegi campuson a nemzetközi tanulmányok mesterszak vezetője. Számos külföldi egyetem vendégoktatója, az Európai Bizottság tanácsadója.

***

Ötéves lett a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete. Az viszont még mindig nem világos, hogyan is lehet egy Kőszeghez hasonló városban ilyen intézményt alapítani. Felrajzolnának egy vidéki kutatóintézet-alapítási útmutatót kezdők számára? 

Jody Jensen: Az „átalakulás” elmúlt évtizedei alatt számos intézményt alapítottunk, és úgy találtuk, hogy

Budapesten nagyon nehéz betörni, mert – szó szerint – be van az ember dobozolva konkrét intézményekbe, mint a volt akadémiai kutatóintézetek hálózata vagy az egyetemek. Így ott nem tudtunk olyan sebességgel és olyan módon innoválni, ahogy szerettünk volna. Itt nagyobb volt a mozgásterünk, így megcsinálhattunk olyan dolgokat, amiket nagyobb központokban nem. 

Miszlivetz Ferenc: A konkrét válasz az, hogy az országnak ez a része, Nyugat-Magyarország, felsőoktatás és tudástermelő intézmények szempontjából hátrányos helyzetű volt az elmúlt száz évben, sőt még azelőtt is. 1920 előtt, az Osztrák-Magyar Monarchiában nem voltak határok, és az itt élő emberek nem érezték szükségét annak, hogy új egyetemet alapítsanak, mert ott volt Pozsony, ott volt Bécs és a többi. 1920 után viszont világossá vált, hogy itt valami hiányzik, és ez 1989 után még világosabbá vált. Az, hogy Szombathely, „Nyugat királynője”, ahogy az itteniek szerették nevezni, képes lenne versenyezni a nagy vidéki egyetemekkel, Szegeddel, Péccsel, Miskolccal, Debrecennel, nyilvánvalóan illúzió volt.

amelyek megütnék a legmagasabb mércét és a növekvő elvárásokat. Így történt, hogy a kilencvenes évek elején meghívást kaptunk Pusztay János professzortól, hogy segítsünk a régió nyelvi és kulturális sokszínűségére Európai Egyetemet építeni a szombathelyi tanárképző főiskolából. Másrészt Kőszeg, mely egy közeli, vonzó kis ékszerdoboz az osztrák-magyar határon, végső soron befogadóbbnak bizonyult a számunkra intézményes és tudományos innováció szempontjából, mint Szombathely, mert erős az „iskolavárosi” identitása. Érdekes módon a kommunizmusban is megtartotta ezt az identitását, ezáltal pedig könnyebb volt gyökeret vernünk a 90-es évek közepétől. Az 1920-as évek végén, mikor a Pozsonyi Egyetem Trianon következtében  költözni kényszerült, Szombathely volt az első célpont. A városi önkormányzat azonban a város polgárainak véleményével a háta mögött

Jó metafora ez… Kőszegnek, a határvárosnak, amelynek hegygerincén futott a vasfüggöny, a késő 19. századtól kezdve volt tanárképző főiskolája, melyet 1958 körül vittek Szombathelyre a határ közelsége miatt, nehogy a diákok Ausztriába és Nyugatra meneküljenek. Szombathely sajnos nem érzékelte az új kihívásokat, és mire egy új Európai Egyetem építésére komoly lehetőség kínálkozott, frusztráltak lettünk. Arra a következtetésre jutottunk, hogy mivel a kilencvenes évek közepe óta jól haladtunk az Európa-ház projekttel, az energiánkat inkább a kőszegi innovációkba kell fektetnünk.

Mi volt az üzleti modelljük egészen addig, amíg az Orbán-kormány öt éve úgy nem döntött, hogy szponzorálni kezdi önöket?

JJ: A nyári egyetemeinkkel majdnem huszonöt éve vagyunk Kőszegen, ezen kívül számos konferenciát, kutatás-fejlesztést indítottunk, épületeket tettünk használhatóvá európai uniós támogatással, de ezalatt számottevő támogatást nem kaptunk kormányzati részről. Így EU-s pályázatokból tartottuk fenn magunkat, majd amint a kutatási kapacitásaink engedték, vezető nemzetközi cégekkel kötöttünk innovációs kutatási szerződéseket munkakultúrával, felsőoktatással és közép-európai városfejlesztéssel kapcsolatban. Szombathelyen indítottuk el Magyarország első Európa-tanulmányok szakját – egy középvárosban, nem pedig egy nagy egyetemen, mint a Corvinus, Szeged vagy Pécs. Mindezidáig sikeres nemzetközi pályázatokkal éltünk itt túl, és csak az elmúlt öt évben kaptunk kormányzati támogatást. Áttérve az iASK Polányi Központjára: az elmúlt öt évben most van a legnagyobb nemzetközi kutatócsoportunk, és most néztem rá a nyilvántartásomra, majdnem nyolcvan nemzetközi kutatónk volt itt több mint húsz országból az elmúlt öt évben, hosszabb-rövidebb időre.

Mit csinálnak ezek a külföldi kutatók?

JJ: Bár a világ minden tájáról jönnek, javarészt a bővebb közép- és délkelet-európai régióból származnak, és kutatási területek széles skáláját fedik le globális és regionális kontextusban is. Van valami, amit mi itt elvárunk, ez pedig az interdiszciplináris érdeklődés. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki mindenkivel egyfolytában közösen kutat, de mindenki keresi a kapcsolódást más tudományterületekkel, ezáltal egy jóval komplexebb szemlélet érvényesül, és állandóan tanulunk egymástól. Voltak lenyűgöző – nehéz, de lenyűgöző – beszélgetéseink fizikusok, természettudósok, evolúcióbiológusok között, ők most járványokat is kutatnak.

és a gazdaságokat. Most nem csak a pandémiákról beszélek, hanem egy egész sor ügyről, amely a klímaváltozással, a migrációval, a vallással meg miegymással függ össze. Néhányan három hónapot maradnak nálunk, néhányan több, mint egy évet, fiatalabb kutatók, PhD-hallgatók, nagyon tapasztalt tudósok, szakmájukon belül világhírű emberek… Kihívás őket itt összehozni. A múlt év még inkább kihívás volt, mert sok munkát online kellett elvégezni. Volt viszont egy állandó csoportunk, amely a Balkánon dolgozik, mert nekem ez az egyik fókuszom, amely iránt szenvedéllyel viseltetek, hogy tájékoztassuk a világot a Balkánról és segítsünk a balkáni átalakulásban. A főként fiatalokból álló nemzetközi munkacsoport kutatásait tavasszal a tavasszal egy Memory Politics and Populism in Southeastern Europe (Emlékezetpolitika és populizmus Délkelet-Európában) című kötetben tesszük közzé a Routledge kiadónál.

MF: Jody jól mondta, a világ különböző részeiről térnek vissza hozzánk újra és újra emberek. Híres evolúcióbiológusok, mint Dan Brooks, Thomas Filk, a kvantumfizikus, a körforgásos gazdaság helyi alkalmazását kezdeményező Hillary Brown és Charles Vörösmarty a City University of New York-ról... A nemzetközi kutatói hálózatunk gyors bővülését jelentős részben olyan kiváló magyar kutatók bekapcsolódásának köszönhetjük, mint Szathmáry Eörs, Szöllősi-Nagy András, Kerekes Sándor és Bogárdi János, megjelentek a kreatív művészetek képviselői is, elsősorban a jazz, az egyházi zene és az improvizáció területeiről. Ez tette lehetővé, hogy kidolgozzuk egy új típusú, interdiszciplináris, nemzetközi doktori iskola programját, amely az alapkutatások mellett a fejlesztéseket is magában foglalja. A „bélyeggyűjtés” fontos, de ezzel együtt a társadalmi és intézményi innováció és stratégiai gondolkodás alapkövetelmény.

A felsőbb fokú tanulmányok eredetileg Albert Einstein és Neumann János ötlete volt. Mikor elhagyták Németországot és Magyarországot a nácik elől menekülve, a természettudományokban Európában minden németül volt. Értették az angolt, de nem akartak egyetemen tanítani. Úgyhogy létrehoztak egy elefántcsonttornyot, ahol zsenik beszélnek, írnak és gondolkodnak – ez volt az első advanced study, azaz felsőbb fokú tanulmányok intézete a Princeton Egyetemen, amely a mai napig működik. Hankiss Elemér imádta ezt, vendégkutatója is volt felsőbb fokú tanulmányok intézeteinek Berlinben, Bécsben, az amerikai Stanford és Georgetown egyetemeken. Egy jó évtizeddel ezelőtt beszélgettünk vele Kőszeg potenciáljáról, atmoszférájáról, a hívogató környezetéről, szép épületeiről, előnyös földrajzi helyzetéről. Ő, mint sok más kolléga, nagyon lelkes és segítőkész volt. Végül az elefántcsonttorony helyett a közjót, a társadalmi hasznosságot közvetlenül szem előtt tartó modellt választottunk, anélkül, hogy a minőség követelményéből engedtünk volna.

Mit gondolnak, mi fogta meg Önökben a kormányt annyira, hogy pénzt fektessen Önökbe?

JJ: Ennek részben Ferenc Orbán Viktorhoz fűződő, régi és különleges kapcsolata az oka. Ő az egyik diákja volt 1989 előtt, az egyik önszervező kollégiumban, a Bibóban, ezért értette a törekvéseinket. 2012-ben eljött Kőszegre, és megnézte, mit csinálunk. Orbán miniszterelnök úr 2013-ban megint eljött, előadást tartott a nemzetközi nyári egyetemünkön, és diplomákat osztott a tanévzárónkon. Ezután volt ideje hosszabban beszélni velünk, és ez aztán mozgásba lendítette az eseményeket.

MF: Viktor – és a mai kormányzatból meg azon kívülről még néhányan – tagjai voltak egy kutatócsoportnak, amit 1988-ban Bába Ivánnal alapítottam. Ők az ELTE jogi karának és más egyetemeknek voltak rendkívül elkötelezett diákjai, nagyjából tíz-tizenkét fős kutatócsoportot alkottunk. Aztán jött ’89, és vége lett, de sem az ötlet, sem az erőfeszítések nem enyésztek el. Gyakorlatilag azt folytattuk, amit elkezdtünk, és ezt

Lengyelül tanult, témája a lengyel Solidarność mozgalom volt. Fellegi Tamás volt a témavezetője, szóval volt egy szellemi műhelyünk, amely nem szűnt meg teljesen. 

JJ: Jó stratégiai érzékkel öt különböző ország határán helyezkedünk el, itt, ahol a vasfüggöny húzódott, ennek komoly metaforikus jelentősége van. Orbán miniszterelnök úr beszédet tartott egyszer egy diplomaosztónkon, és azt mondta, hogy

és befuthattak volna nagy nemzetközi karriert, de úgy döntöttek, hazajönnek és újjáépítik ezt az országot. Azt gondolom, ez olyasmi, ami iránt mindketten nagyon elkötelezettek, és ez szerintem nagyon fontos. A magyar kormány által támogatott kutatás segíti olyan hallgatók oktatását, akik Stipendium Hungaricummal érkeznek ide. Ez egy csodálatos módja annak, hogy két különböző, párhuzamosan futó program segítse egymást.

MF: Nagy és bátor lépést tett a kormány és a Miniszterelnökség akkor, mikor az ötletünk támogatása mellett döntöttek, de rengeteg mindent kínáltunk, többet is, mint amennyit néhányan értettek belőle az elején. Mások viszont nagyon jól értették a koncepciónkat, ehhez pedig kreatívnak kell lenni. Azt ajánlottuk, hogy

Nem elég felújításra kijelölni épületeket, funkciójukban össze is kell őket kötni, és garantálni azt, hogy hosszú távon is fenntarthatóak legyenek. Ebből a vízióból lett, egybekötve a város stratégiai fejlesztési tervével, a Kőszeg-KRAFT projekt. Ez egy jelentős és példa nélküli hozzáadott érték volt a részünkről, illetve a kis magánalapítványunk, az ISES (Társadalmi és Európai Tanulmányok Intézete) részéről. De az egész KRAFT-programnak sokkal szélesebb a fókusza: új lehetőségeket foglal magában a kis- és közepes városok fejlesztésére, Pannóniában és azon túl is. Részben az EU 2010-es Duna makrorégiós stratégiája inspirálta. A mi részünkről a hozzáadott érték az volt, hogy megértettük és gyakorlatba ültettük az itt megtalálható kulturális, sőt, interkulturális örökség nagy és parlagon heverő tőkéjét, meg a potenciális hatását az ellenállóképességre és a gazdasági kohézióra. Ma, 2020-ban, számos kisrégió és városaik fejlesztési stratégiáin dolgozunk, és az intézet egy Interreg Europe-programot is visz négy EU-s partnerintézménnyel.

Mikor először jártam önöknél, megütötte a fülemet, hogy az itt dolgozók közül sokaknak „-ovski”-ra vagy „-ovská”-ra végződik a neve… Honnan ered az iASK különleges kapcsolata a Dél- és Nyugat-Balkánnal?

JJ: A nagyapám innen százötven kilométerről, Szlovéniából emigrált az Egyesült Államokba, úgyhogy

Nem tudom. Az 1970-es években, az első európai utamon egy zenekarban voltam, Svájcba, majd a volt Jugoszláviába mentünk. Van valami oka annak, hogy én most itt vagyok, és van valami oka, hogy ilyen különleges a kapcsolatom a Balkánnal. A jugoszláv háborúk előtt rengeteg balkáni barátom volt, rendszeresen találkoztunk. Aztán jöttek a háborúk, megosztottak minket, borzalmas volt… De azok alatt az évek alatt is megvolt a nyári egyetemünk. Jöttek a hallgatók Koszovóból, Albániából, Szerbiából, Horvátországból, és ha nem is beszéltek egymással,

ott ültek együtt. Van a régióval egyfajta egzisztenciális kapcsolatom, láttam az elmúlt évtizedekben szenvedni, és segíteni akarok. Ez a kőszegi régió a holokausztot leszámítva békés hely volt etnikai konfliktusok szempontjából, de ha egy picivel délebbre néz az ember, látja az etnikai identitások robbanékonyságát.

MF: Tudja, ez egy befejezetlen szimfónia, és ezt nem csak én mondom. Erhard Busek is említi az Emil Brixszel közösen írt könyvében (Busek osztrák néppárti politikus, volt alkancellár; Brix osztrák diplomata, krakkói, londoni, majd moszkvai nagykövet, jelenleg a Bécsi Diplomataakadémia elnöke, könyvük Közép-Európa újragondolása címmel 2019-ben az iASK gondozásában jelent meg – a szerk.), hogy

Úgy látják, ez egy nagy hiba, kudarca az Európai Uniónak. Közel volt már ahhoz, hogy integrálják, de nem sikerült. Nekünk ez a Habsburg-birodalomban részben sikerült, a Balkánnak sosem. Most van egy új esélyünk az európai integrációra, ami szerintem nem kudarc, csak éppen nem működik olyan jól, ahogyan kellene neki. Nagyon kritikusnak kell lennünk, de proaktívnak is. Közép-Európa találkozási és összeolvadási hely. Szlovákok, csehek, lengyelek, magyarok, németek, osztrákok, horvátok, szlovénok, szerbek, persze zsidók, és mehetnénk még délre, keletre… Ez egy viszonylag nagy földrajzi terület, egy melange, egy fantasztikus mikrokozmosz óriási, de még nem realizált potenciállal, melyet én interkulturális örökségnek hívok. Az EU-t érintő kritikám a kezdetek óta az oktatással és a kultúrával kapcsolatos. Mikor 1997-ben először lettem Jean Monnet-professzor, lehetőségem volt beutazni az EU-t, számos főosztályt látogattam meg Brüsszelben, más tagállamokban minisztériumokat. Rengeteg emberrel beszéltem annak érdekében, hogy több európai egyetemünk legyen, olyan, mint a firenzei az európai doktori iskolájával. Minden tagállam hozzájárul anyagilag az Európai Egyetemhez, és annak erejéig küldhet PhD-hallgatókat. Van konkurencia, ami csodálatos – ez egy kiváló ötlet, de egy intézmény nem elég. Az európiak nem ismerik egymást!

A nyugat-európaiak hírhedten keveset tudnak rólunk; talán nem is érdekeljük őket.

– és igaz ez fordítva is. Több európai intézetre van szükségünk PhD- és posztdoktorális programokkal, hogy új közép-európai kulturális elitet képezzünk ki, egy új értelmezést adjunk az európai történelemnek és az európai jelennek. Azt mondták nekem, hogy erre most nincs pénz, mert olyan sokat fektettek Firenzébe – szóval nem értették ezt. Remélem, hogy ez a jövőben nem így lesz.

Nem csak egy felsőbbfokú tanulmányok intézetét vezetik, tanítanak is. Mi különbözteti meg a Pannon Egyetem Kőszeg Kampuszát attól a számos másik intézménytől, amelyek társadalomtudományi és humán tudást közvetítenek?

JJ: Én vezetem a nemzetközi tanulmányok mesterszakot a Pannon Egyetemen, melyet a kőszegi kampuszon egy nemzetközi diákcsoport hallgat. Az általunk támogatott kutatási program „bedolgozik” a tanításba, néhány fiatalabb és idősebb tudós, aki idejön kutatni, tanít is. A fiatalabb tudósok tanítási és kutatási tapasztalatot szereznek, a diákoknak pedig lehetőségük nyílik széles témaválasztékból felvenni tárgyakat. A diákok két-három évig vannak itt. Néhányan haza sem tudtak menni idén a pandémia miatt. Pakisztánból, Vietnamból, Szíriából, Japánból, Indiából származnak. Mi itt közösséget alkotunk, nemzetközi közösséget, ahol mindenki érzi, hogy idetartozik.

MF: Menet közben tanultunk, aztán menet közben mentünk, aztán mentünk még. Létrehoztunk egy nemzetközi intézetet. Ezt javasoltam a kormánynak, hogy csináljunk itt valami precedens nélkülit, egy új teret, ami nemzetközi, de egyszerre magyar is. Jórészt európai, közép- és kelet-közép-, vagy dél-európai, de nemzetközi is. Szükségszerű volt, hogy a magyar intézményrendszeren kívül jöjjön létre. Nem vagyunk egyetem, sem pedig a tudományos akadémia része, kutatói munkánkat egy nagyon kicsi városban végezzük. A kormány 2015-ben, hosszú előkészítés után döntött úgy, hogy megalapítja a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetét Kőszegen. Nagyon kivételezettnek éreztük magunkat. 2020-ban, kétévnyi stagnálás és lassulás után ismét mozgásban vagyunk. Ebben sokat segített Navracsics Tibor, régi szombathelyi kollégánk és jó barátunk, aki beszállt képviselni az Intézetet a kormánynál. Ez felkavarta az állóvizet. Ez azt jelenti, hogy minden felújításra kijelölt épület és a hozzájuk kapcsolódó programok haladnak. Vannak további ajánlataink is az itteni kampuszunk bővítésére vonatkozólag, például az ELTÉ-től, aminek létező telephelye van Kőszegen.

Ez közelebb vihet minket egy egyelőre megvalósítatlan tervünkhöz, egy új típusú interdiszciplináris doktori iskolához.

Fő profiljuk a társadalomtudományi, vidékfejlesztési és fenntarthatósági kutatás. Feltehetném ezt a kérdést udvariasabban, de nem akarom: mit gondolnak a magyarországi társadalom- és régiótudományi kutatás színvonaláról?

MF: Ez egy szomorú történet, de ismétcsak van némi fény az alagút végén. Tíz évig dolgoztam a Politikatudományi Intézetben a Magyar Tudományos Akadémián, azelőtt pedig húsz évig a Szociológiai Intézetben, Jody 1992-ben csatlakozott hozzánk. Olyan emberekkel dolgoztunk együtt, mint Vitányi Iván vagy Hankiss Elemér, akik a korszak legnagyszerűbb értelmiségijei közé tartoztak. Próbálkoztunk, egyre csak próbálkoztunk változásokat eszközölni, de nem jártunk sikerrel. Nem tudtuk meggyőzni az Akadémia vezetőségét.

Voltak persze kitűnő központok országszerte, például Győrben, ahol Rechnitzer professzor kiváló régiótudományi intézetet hozott létre – de ezek szétaprózódva

Van viszont fény az alagút végén. Az Akadémia frissen megválasztott elnöke nagyonis pártolja a nyitottságot, a különböző területek és diszciplínák együttműködését. 

Tehát 1989-ban nem volt a társadalomtudományban rendszerváltás.

MF: Pontosan. Voltak kisebb reformok, bevezettek sikeres kutatási programokat, de átfogó, alapvető változás nem volt.

A 19. század végéig nem léteztek, amíg néhány tanult, radikális reformértelmiségi, mint például Jászi Oszkár és munkatársai, el nem kezdett empirikus és teoretikus szociológiával foglalkozni. Mikor Jászi Nyugat-Európába utazott, hogy találkozzon a nagy francia szociológussal, Emile Durkheimmel, depressziósan érkezett haza, és mindenkinek azt hajtogatta, hogy lemaradásunk behozhatatlan. Volt néhány nagy tudósunk, mint Polányi Károly és Mihály, Mannheim, vagy közgazdászaink, mint Káldor Miklós, Balogh Tamás és a többiek, de ők mind Magyarországon kívül váltak híressé. Az elmúlt százötven évben az ország konzervatív atmoszférája nem fogadta be a radikálisan új gondolatokat, ennek pedig határozottan káros hatása volt a kiegyensúlyozott, folyamatos szociális és intézményes innovációra. Jodyval a Kaliforniai Egyetemen, Berkeley-ben találkoztunk. Philippe C. Schmitter professzor, aki Palo Altóban, a Stanford Egyetemen egy kis Európa-tanulmányi központot vezetett, megkérdezett, hogy szeretnék-e maradni, de nemet mondtam. Mielőtt hazajöttem volna az Egyesült Államokból, megkérdeztem Jodyt: szeretnél visszajönni velem? És igent mondott. Mindketten tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz. Számos oka volt ennek a döntésnek, de hittük, hogy lehetőségünk és kötelességünk tenni valamit Magyarországon és Közép-Európában, a régióért. Alkalom nyílt csinálni itt valami újat. Nem tudtam, hogy annyira nehéz lesz, mint amilyen volt, de szerencsére olyan csodálatos emberekkel dolgoztunk, mint Hankiss, Bródy András és sokan mások. A magyar, és azt hiszem, a közép-európai társadalomtudományban még mindig sok a tennivaló. Vannak okos, tanult emberek, akik ragyoghatnának, szárnyra kaphatnának egy másfajta környezetben. Mi 2012-ben csak úgy menekültünk a Magyar Tudományos Akadémiáról.

A Politikatudományi Intézetben fiatal kollégák hallottak a KRAFT-ról (KReatív Város, FennTartható Vidék), és megkértek, hogy tartsak nekik egy összefoglalót. Kötélnek álltam. Az Intézetben körbeküldtünk egy meghívólevelet, de utána az igazgató azt mondta az embereknek, hogy nem kell jönniük, mert a témának kevés köze van a politikatudományhoz…

Én ennek épp az ellentétje vagyok, ilyen volt Hankiss is. Valamit kezdenünk kellett az intézményes tudományosság paradoxonjával: amikor az akadémia doktorává válsz – ahogy én is az vagyok –, ígéretet kell tenned, hogy az ország hasznára cselekszel, reformokat kezdeményezel, satöbbi. Mikor pedig éppen ezt csinálnád, azt mondják neked, hogy bocsánat, ez nem tudományos tevékenység. Ez az ország lemaradásban van, ami a tudósok és társadalomtudósok felelősségvállalását illeti. Azt hiszem, az idők, amiket most megélünk, változtathatnak ezen az attitűdön, segíthetnek megérteni, hogy emberi lényekként, kutatókként és értelmiségiekként is felelősségünk van.

Milyen irányelvek mentén lehetne ebből kilábalni? 

JJ: Van néhány káros örökség. Az egyik az, hogy „a tudás hatalom” – ez a hagyaték a feudalizmusból, aztán meg a kommunizmusból ered, és velünk maradt a mi időnkig.

Emlékszem, amikor Magyarország EU-csatlakozásával kapcsolatban kutattunk, a minisztériumok nem osztották meg az információt, amit meg kellett volna osztaniuk a projekt sikere érdekében. Ezzel nehézségeim voltak itt. A másik, amit nehéznek találtam, az az, hogy ha sikeres vagy, az emberek azt gondolják, hogy elvettél az ő sikerpotenciáljukból valamit. Senki nem örül annak, ha sikeres vagy, mert azt érzik, hogy árt nekik, hogy te sikeres vagy. Nincs meg az a felfogás, hogy win-win helyzet létezhet. Ennek ki kellene alakulnia, ha sikeresebbek akarunk lenni. 

MF: A KRAFT előtt is arra törekedtünk, hogy a városok együttműködjenek. Emlékszem, valaki azt mondta Bükön, ami már a kilencvenes években is népszerű termálfürdő volt, hogy

Ez egy menedzser volt, a kor egy sikeres embere, ezzel a hozzáállással. A másik a sikertől való félelem. Ez egy nagyon komplex probléma. Öt-hat magyar egyetemen dolgoztam, tanítottam és kutattam, és nagyjából ugyanennyi külföldin is Ausztriában, az Egyesült Államokban és Szlovákiában. A magyar egyetemek nem akarnak versenyezni. Azt mondják, hogy akarnak, de végül inkább szürkék és észrevétlenek maradnak. Amit mondok, az persze nem teljesen igaz a biológiára, a fizikára, a mérnöki tudományokra vagy az orvostudományra. Vannak nagyon jó egyetemi márkák, a BME, Szeged… nem akarok általánosítani. A kérdés konkrétan a társadalomtudományra vonatkozott – itt pedig továbbra is folyton fel kell kavarnunk az állóvizet. Ezzel próbálkozunk itt Kőszegen a tudományterületek közötti együttműködés segítségével.

A Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének ötéves fennállása alkalmából az intézet Images of Kőszeg KRAFT címmel képeskönyvet adott ki, melyben Kőszeg építészetileg és intellektuálisan is megújult belvárosáról adnak látleletet. A kiadványról itt talál további információkat.