Az Orbán-kormány politikája például a szkepticizmus ismeretelméleti alapjaiból kiindulva aktívan beavatkozó politikának tekinthető, mely a szkeptikus politikát egészíti ki és védi beavatkozással, főleg gazdasági beavatkozással. Az Orbán-kormány nemzeti-konzervatív-keresztény értékorientációja pedig az ország hagyományainak vállalását és védelmezését jelentik, így oakeshotti értelemben ez nem beavatkozó, hanem szkeptikus politika értékrend, némi hívő politikára jellemző kiegészítéssel, de hát a gondolkodó is leszögezi, hogy tiszta formában csak beszédstílusként létezik a kettő, gyakorlati politikus nem tud vegytisztán szkeptikus vagy vegytisztán hívő politikát csinálni, inkább az a kérdés, melyik a hangsúlyosabb. (Mondjuk az egyértelmű Oakeshott életművéből, hogy inkább a szkeptikus politika oldalán áll, és eme könyvében a legtoleránsabb a hívő politikával szemben.)
A konzervatív ember valószínűleg egészen addig komfortosan a szkeptikus politika híve lenne, amíg nem alakít át mindent a hívő politika. Ekkor azonban elkezdődnek a szkeptikus politika kínjai, melynek klasszikus kérdése az – s ezt Lánczi András fel is tette –, hogy mit konzerválunk negyven év kommunizmus vagy két-háromszáz évnyi, hagyományellenes felvilágosult haladás után. Chesterton ezt úgy fogalmazta meg: „Az egész világ konzervatívokra és progresszívekre osztotta fel magát.
A progresszívek azon dolgoznak, hogy minél több hibát elkövessenek. A konzervatívok pedig azon, hogy megakadályozzák ezen hibák kijavítását.”
Amikor Oakeshott a szkeptikus politika változásokkal szembeni védtelenségéről beszél, akkor talán erről beszél, s ez a probléma a hayeki spontaneitás elképzelésével is, már persze akkor, ha az ember egyáltalán problémásnak tartja ezeket a változásokat. Márpedig Patrick Deneen, Rémi Brague és más filozófiaprofesszorok szerint ezek a változások legalábbis azért biztosan aggályosak, mert a gyengítik a politikai közösség összetartó erejét, magyarán a sikeres felvilágosult haladás aláássa saját és a politikai közösség létének az alapjait.
Ezen a ponton tehát a szkeptikus vagy megadja magát, vagy egyfajta, a hívő politikával ellentétes módon beavatkozó politika követőjévé válik, mely aktívan ellene megy a társadalommérnöki változtatásoknak, s ily módon igenis beavatkozik, épp a szkepticizmus nevében; ha tetszik, konzervatív forradalmat hajt végre. Oakeshotti értelemben szkeptikus politikát ugyanis csak akkor érdemes csinálnia a konzervatívoknak, ha a status quo konzervatív. A nyugati status quo azonban 230 évvel a francia forradalom után, negyven évnyi kommunizmussal a hátunk mögött nem konzervatív, és a konzervatívok sem úszhatják meg a két politikai stílus keverését.
Ha az organikusan nőtt fát, amelyet a szkeptikus csak hagyna nőni, elkezdik a hívő politika hívei szabályozni, nyesegetni, rácsot tenni rá, akkor a szkeptikusnak el kell távolítani a rácsot, és meg kell akadályozni a további beavatkozást, emellett pedig beavatkozó módon meg kell próbálnia helyreállítani a kárt. Reagálnia kell, reakciósan, sőt akár proaktívan, a fa védelmében. Ha pedig a fát kivágják, újra kell ültetni és biztosítani növekedésének feltételeit.
Michael Oakeshott: A hívő és a szkeptikus politika. Századvég, 2020.