A modern politika a hívő és a szkeptikus politikai stílus között ingadozik. Az egyik hisz a világ és az ember tökéletesíthetőségében, a másik nem. De vajon mit kezdhet a szkeptikus konzervatív többszáz év hívő politika eredményével? És hová soroljuk az Orbán-kormányt?
Vajon mit értene a kedves olvasó hívő és szkeptikus politikán? Első tipp: a hívő politika az valami keresztény-jobbos, középkori cucc; a szkeptikus meg a felvilágosult-tudományos, liberális demokrácia. Michael Oakeshott szerint fordítva van: a középkori politika a szkeptikus, és a felvilágosult-tudományos-liberális a hívő.
Michael Oakeshott (1901-1990), a huszadik századi brit konzervatív gondolkodás jeles alakja, a London Scool of Economics tanszékvezetője volt. Eddig csak egy kötete volt magyarul olvasható, a Politikai racionalizmus, mely a racionalista politikát kritizálja. Oakeshott volt az, aki emlékezetes székfoglaló beszédében nem receptet, feladatlistát jelölt meg a politika számára, hanem annyit mondott, hogy követni kell a hagyomány sugalmazásait. Eme javaslata nem igazán elégítette ki a kortárs politikatudósokat.
Oakeshott a középkorra csak említésszerűen tér ki, mivel épp nem a középkor, hanem a modernitás két politikai stílusát kívánja bemutatni és elemezni a Századvég által nemrég kiadott kötetében, melyet a szerző az ötvenes években írt.
Ahogy Molnár Attila Károly figyelmeztet bevezető esszéjében (A bizonytalanság élvezete): a szkeptikus politika nem azonos a filozófiai szkepszissel, hanem a törvény uralma és politikai társulás. Molnár rámutat: Oakeshott szerint a politikának el kell fogadnia a bizonytalanságot, nem pedig felszámolnia kell azt. „A szabadság és rend mindig a homályosság, kétértelműség velejárói, szemben a modernek egyszerűségre és tökéletességre törekvésével.” Mindennek ellenfele a Francis Bacon nevéhez köthető szcientizmus, a tudományos politika ígérete, amit Oakeshott hívő politikaként aposztrofál.
A hívő politika
A hívő politika Oakeshott szerint tehát Francis Baconnel kezdődött, s „a hívő politikában a kormányzást az ember tökéletesedését célzó szolgálatnak tekintik, ahol a tökéletesség az ember evilági körülményeinek állapotaira vonatkozik, annak elérése pedig az ember erőfeszítéseitől függ”.
A középkor politikája azért volt szkeptikus, mert sem a technikai lehetőségek, sem a kellő hatalomkoncentráció nem volt meg a hívő politika követéséhez, emellett pedig nem kívánták lehozni a mennyországot a földre. Sőt, míg ugyan akkor is léteztek elvárt viselkedési normák, nem volt olyan specifikus életmód, amit a kormányzat számon kért az embereken.
Francis Bacon (1561-1626) viszont a bűnbeesés előtti állapotok helyreállításaként fogja fel a politika célját. Ehhez „gigászi tudást” kell megszerezni, majd meg kell szervezni a tökéletesedést. A kormány eme tökéletesedés „legfőbb patrónusa” kell, hogy legyen. Mindez egyfajta pelagianizmus, az ember eredendő ártatlanságába vetett hit. A hívő politikának számos jellemzőjét fel lehet sorolni Oakeshott szerint: „a kételkedés hiányát, a gyanakvást, hogy a kormányzás formákhoz és a törvény betűjéhez való ragaszkodása gátolni fogja a vállalkozást” (eszünkbe juthat Roosevelt és a New Deal vagy a kommunisták),
„ellenszenvvel nézi az amatőr intézkedéseket a kormányzásban, előnyben részesíti a megelőzést a büntetéssel szemben,
nem idegenkedik a visszamenőleges törvényhozástól és mindenekfelett a jövő iránt elkötelezett”.
A hívő politika aprólékosan szabályoz. Két változata a gazdasági és a vallási. A hívő politikát Oakeshott szerint a protestantizmus és a felvilágosodás hozta létre, korai képviselői pedig a puritánok voltak. Ebben a megközelítésben fontos a produktivitás, a biztonságból jólét majd „a nélkülözéstől való mentességhez” meg a boldogsághoz való jog lesz. Kidolgozásában vezető szerepet játszottak a 18. századi „philosophe”-ok, azaz a felvilágosodás filozófusai.
A szkeptikus politika
Az evilági megváltásban hívő Bacon szkeptikus ellenfele Michel de Montaigne. A szkeptikus politika ugyancsak modernkori sajátosság, de sokat köszönhet a középkornak (és talán az ókornak). Ennek követője Szent Ágoston, Edmund Burke, Bentham, Thomas Paine (Burke nagy ellenfele), Macaualay vagy épp Adam Smith is, többnyire a konzervatívok – és persze ezzel szimpatizál Oakeshott, aki szerint ugyanakkor két stílusról és beszédmódról van szó, a gyakorlatban nincs vegytisztán hívő vagy vegytisztán szkeptikus politika – de azért kiérződik, az ő szíve hova húz. A szkeptikusok többsége vagy szó szerint vagy metaforikus értelemben elfogadja az eredendő bűn dogmáját, ahogy a hívő politika követői elvetik azt; de azért vannak kivételek.
A szkeptikus politika eredetileg a szokások és intézmények nyelvére támaszkodott, így „nem volt szüksége bonyolult magyarázatokra”. S hogy
mi a szkeptikus politika feladata? A rend megőrzése és az ítélkezés:
„amikor azt tekintik a kormányzás feladatának, hogy jóvátételt adjon az elszenvedett rosszért, akkor a szkeptikus politikai stílus áll előttünk”. Oakeshott szerint az amerikai függetlenségi háború szkeptikus politikát űző kormányzatot hozott létre, a francia forradalom viszont hívőt. A szkeptikusok felismerik a kormányzás és a vallás közti különbséget, nem kényszerítenek teológiai igazságokat a politikai közösségre. Céljuk a káosz elkerülése és a stabilitás megőrzése.
Viszont – figyelmeztet Oakeshott, aki sem a totalitarizmusokkal, sem a jóléti állam háború utáni modelljével nem szimpatizált – a modernkori hatalomkoncentráció nem lesz veszélyesebb attól, hogy „egy bizonyos” (demokratikus) módon hozzák létre, sem attól, hogy mechanikusan elválasztják egymástól a hatalmi ágakat, hiszen ettől még a hatalmat emberek gyakorolják.
A két politikai stílus és végzetük
A brit szerző kiindulópontja az, hogy a politikai nyelv bizonytalan, mivel a fogalmaink többjelentésűek – s ezt a szabadság érdekében meg is kell őrizni, nem szabad a dolgokat leegyszerűsíteni. Eme bizonytalanságot, melynek párja az „erkölcsi és vallási nézeteink bizonytalansága”, Oakeshott szerint a kereszténységnek köszönhetjük, s ez a bizonytalanság a szabadságunk záloga.
A szkeptikus politikát a nagyfokú formalitások jellemzik, és megelégszik az engedelmességgel. A hívő politika rajongást vár el és elégedetlenséget szül. A hívő politika utópikus, és Oakeshott úgy látja, akkor is az, ha képviselői időnként leszögezik, hogy nem utópiát kívánnak megvalósítani, csak „jobbítani” szeretnének, hiszen nincsenek kételyeik, hogy merre kell előre menni. A hívő politika a bizonyosságra és tökéletességre törekszik, ezzel azonban megszünteti az ember cselekvési szabadságát. A szkeptikus politika minimalistán értelmezi a biztonságot, s
az a hívő politika kezdete, „amikor a biztonságot jelentő minimum elkezd átalakulni maximummá”.
Viszont „a mindenkire kiterjedő biztonság csak teljes behódolással érhető el egy gigászi hatalmú védelmező alatt”.
A hívő politika végzete a brit gondolkodó szerint az, hogy önpusztító, és kielégíthetetlen igényeket szül. A szkeptikus politika végzete, hogy túlságosan is játéknak tekinti a politikát.
Oakeshott a szkepticizmust tartja a mérséklet és egyensúlyozás politikájának, de leszögezi, hogy aki mérsékelt és egyensúlyoz, nem feltétlen egy középpártban fogja megtalálni a helyét. Hiszen a politizálás olyan, mint egy kikötő nélküli tengeren kormányozni egy hajót, amit ide-oda ki kell egyensúlyozni; kikötő nincs, és a hívő politika épp azért hívő, mert hisz benne, hogy van kikötő, ahová meg lehet érkezni, vagy ami felé el lehet indulni. Az egyensúlyozó „az a személy, aki a saját testsúlyával tartja egyensúlyban a hajót”, s ezért gyakran köpönyegforgatónak minősül. (Klasszikus példája Halifax.)
A szkeptikus stílus nem látványos, nem kívánja, hogy szeressék az emberek, és a politikát csak egy tevékenységnek tartja a sok közül. Ez ugyanakkor nem anarchizmus, nem államellenesség és nem is feltétlen az „éjjeliőr-állam” elképzelése – szögezi le a szerző. „A szkeptikus politikának egyetlen konkrét feladata van: a mindennapos közrend fenntartása egy közösségben.” Ez a stílus ott tud erős lenni, ahol a másik stílus, mely látványosabb, gyenge. A szkeptikus politika csak összetett, de stabil társadalmakban tud sikeres lenni. A hívő politika motorja a változás, a szkeptikus politika nem szereti a változást, viszont nincs hatalma megakadályozni azt, ezért a változások közepette és után kényelmetlenül érzi magát.
„Mivel nem kér sem hálát, sem szeretetet, csak tiszteletet, a szkeptikus kormányzati stílus csak közönyt, sőt megvetést kap”,
a politikai aktivizmus korában pedig „mesterkélten összetettnek” tűnik. A szkeptikus politika háborúban és vészhelyzetben nem tud jól szerepelni. A hívő politikában a kormányzás isteni tevékenység, a szkeptikusban emberi.
Michael Oakeshott szerint saját kora, az ötvenes évek a fő kérdés az volt, hogy „a demokratikus intézményeket meg lehet-e védeni a jelen körülmények között attól, hogy teljesen átadják magukat a hívő politikának”.
A szkeptikus politika dilemmája
A szkeptikus politika látszólag talán épp a liberális demokrácia, az állami semlegesség politikája is lehetne. Azonban épp ellenkezőleg: Oakeshott úgy látja, hogy a politikának a politikai közösség (nép, nemzet) hagyományaira, hiteire, értékeire kell támaszkodnia, és épp ekkor szkeptikus. Levonhatjuk a következtetést: a hagyományellenes (vagy csak a hagyományokat figyelmen kívül hagyó), egyenlősítő és semlegességet erőltető politika pont hogy beavatkozó, hiszen úgymond meg akarja váltani az embereket. A (kicsit) zárt társadalom (nagyon) nyitott társadalommá változtatása nem szkeptikus, hanem beavatkozó politika. A beavatkozó nyomás aktív megszüntetése szkeptikus politika.
Az Orbán-kormány politikája például a szkepticizmus ismeretelméleti alapjaiból kiindulva aktívan beavatkozó politikának tekinthető, mely a szkeptikus politikát egészíti ki és védi beavatkozással, főleg gazdasági beavatkozással. Az Orbán-kormány nemzeti-konzervatív-keresztény értékorientációja pedig az ország hagyományainak vállalását és védelmezését jelentik, így oakeshotti értelemben ez nem beavatkozó, hanem szkeptikus politika értékrend, némi hívő politikára jellemző kiegészítéssel, de hát a gondolkodó is leszögezi, hogy tiszta formában csak beszédstílusként létezik a kettő, gyakorlati politikus nem tud vegytisztán szkeptikus vagy vegytisztán hívő politikát csinálni, inkább az a kérdés, melyik a hangsúlyosabb. (Mondjuk az egyértelmű Oakeshott életművéből, hogy inkább a szkeptikus politika oldalán áll, és eme könyvében a legtoleránsabb a hívő politikával szemben.)
A konzervatív ember valószínűleg egészen addig komfortosan a szkeptikus politika híve lenne, amíg nem alakít át mindent a hívő politika. Ekkor azonban elkezdődnek a szkeptikus politika kínjai, melynek klasszikus kérdése az – s ezt Lánczi András fel is tette –, hogy mit konzerválunk negyven év kommunizmus vagy két-háromszáz évnyi, hagyományellenes felvilágosult haladás után. Chesterton ezt úgy fogalmazta meg: „Az egész világ konzervatívokra és progresszívekre osztotta fel magát.
A progresszívek azon dolgoznak, hogy minél több hibát elkövessenek. A konzervatívok pedig azon, hogy megakadályozzák ezen hibák kijavítását.”
Amikor Oakeshott a szkeptikus politika változásokkal szembeni védtelenségéről beszél, akkor talán erről beszél, s ez a probléma a hayeki spontaneitás elképzelésével is, már persze akkor, ha az ember egyáltalán problémásnak tartja ezeket a változásokat. Márpedig Patrick Deneen, Rémi Brague és más filozófiaprofesszorok szerint ezek a változások legalábbis azért biztosan aggályosak, mert a gyengítik a politikai közösség összetartó erejét, magyarán a sikeres felvilágosult haladás aláássa saját és a politikai közösség létének az alapjait.
Ezen a ponton tehát a szkeptikus vagy megadja magát, vagy egyfajta, a hívő politikával ellentétes módon beavatkozó politika követőjévé válik, mely aktívan ellene megy a társadalommérnöki változtatásoknak, s ily módon igenis beavatkozik, épp a szkepticizmus nevében; ha tetszik, konzervatív forradalmat hajt végre. Oakeshotti értelemben szkeptikus politikát ugyanis csak akkor érdemes csinálnia a konzervatívoknak, ha a status quo konzervatív. A nyugati status quo azonban 230 évvel a francia forradalom után, negyven évnyi kommunizmussal a hátunk mögött nem konzervatív, és a konzervatívok sem úszhatják meg a két politikai stílus keverését.
Ha az organikusan nőtt fát, amelyet a szkeptikus csak hagyna nőni, elkezdik a hívő politika hívei szabályozni, nyesegetni, rácsot tenni rá, akkor a szkeptikusnak el kell távolítani a rácsot, és meg kell akadályozni a további beavatkozást, emellett pedig beavatkozó módon meg kell próbálnia helyreállítani a kárt. Reagálnia kell, reakciósan, sőt akár proaktívan, a fa védelmében. Ha pedig a fát kivágják, újra kell ültetni és biztosítani növekedésének feltételeit.
Michael Oakeshott: A hívő és a szkeptikus politika. Századvég, 2020.
A Bartók-örökségtől Afrikán át Amerikáig: Daniel Mamah regényében nemcsak a szülei csodálatos szerelméről mesél, hanem arról is, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a múlt század második felében egy magyar–afrikai házaspárnak. Interjúnk a Bartók-leszármazott pszichiáterrel.
Harminc év versei, ezt dünnyögtem félhangosan magam elé. Aztán arra gondoltam, hogy ez mit jelent. Győrffy Ákos írása.
Valódi konzervatív forradalomról majd akkor beszélhetünk, ha végre megkérdőjeleződik a neoliberális kapitalizmus alternatívátlansága.
A nyugati világ közbeszédének újabb és újabb mélységei nyílnak meg. Hajdú Tímea írása.
A históriások szerint szerint egyetlen célja volt: „később tanulmányozni akarta”.
Jelentős nemzetközi szerep várhat rá.
A rendező Christopher Nolan tökéletesen tisztában van a történelmi tényekkel, de inkább az ideológiát választotta.
Oroszország 2026-ban is hatalmas mennyiségű földgáz kitermelésével számol, mivel az exportpiacokon továbbra is erős kereslet mutatkozik. A vezetékes szállítások mellett az LNG is kulcsszerepet játszik, amelyből európai országok is jelentős mennyiséget vásárolnak.
