Kallódó volt, ma kallódókat segít – Erdős Eszter portréja

Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilap Feminens rovatából

„Az itteni emberek legtöbb problémájának megoldásához kevés a terápia, inkább csodára van szükség. Ha csak addiktológiai szakember lennék, sok kliensemmel kapcsolatban széttárnám a kezem, mert emberileg gyakran nincs megoldás a gondjaikra. Annyi sebből vérzik a történetük; mentális, szociális és spirituális szinten is sérültek már, kapaszkodót pedig nem találunk sem a múltban, sem a jövőben. Nagy kincs, hogy hívő emberként tudok feléjük fordulni és bízni a változásban” – mondja Erdős Eszter. Számára a hit és a pszichológia jól megfér egymás mellett: az emberi segítségnyújtás,

Eszter 1984 óta foglalkozik szerhasználókkal. A nyolcvanas évek elején nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista Magyarországon is gondot okoz a drog, így az állam az egyházhoz fordult segítségért. Hároméves előkészítés után, 1987 februárjában nyitotta meg kapuit Ráckeresztúron a református egyház drogmissziós intézménye. Esztert választották ki a munkafolyamatok egyik vezetőjének: jól ismerte ezt a világot, fiatalkorában, még megtérése és teológiai tanulmányai előtt az átlagosnál jobban elmerült benne. „Magam is kallódó fiatal voltam, négy gimnáziumba jártam, elszöktem otthonról, csöveztem, országos körözés volt ellenem. Drogosok között is sok időt töltöttem, bár sosem használtam semmilyen tudatmódosítót. Egyszerűen szorongó voltam, és a periférián élők között jobban éreztem magam. Nem véletlenül vagyok itt, ahogyan a kollégáim se: mind kötődünk valamilyen módon ehhez a világhoz, és ez így van jól.”

„A nyolcvanas években a bejövőknek az a »picike problémájuk« volt, hogy drogfüggők, ma viszont megfejeli ezt a mindenféle pszichiátriai kórkép, amit a fű és a dizájnerdrogok aktivizálnak az arra érzékenyeknél. Szomorú az, amikor megszűnik a droghatás, de a pszichés probléma megmarad – mondja a szakember. – A drogozásnak a hetvenes­-nyolcvanas években volt egy értelmiségi-­ellenzéki feelingje; a szerhasználók Dosztojevszkij-kötetekkel mászkáltak a Fiatal Művészek Klubjában. A hippikultúra szele meghatározó volt, legalábbis érzés szintjén. A rendszerváltással ez is megváltozott, bejöttek a klasszikus kemény drogok, amelyek szélesebb rétegekhez jutottak el, így hamar lecsúszott ez a szubkultúra a Harlem szintjére. Súlyos bűncselekményekkel, erőszakkal teli világ a mai napig.”

A rehabilitációs otthon ma felnőtt- és gyerekrészleget működtet komplex ellátással. Másra van szüksége egy fiatalkorúnak és egy már érett szerhasználónak, másképp is kell segíteni rajtuk:

a felnőtteknél rögtön indulhat kognitív szintről a munka.

Közös azonban, hogy a kliensek mindkét korosztályban a periferikus helyzetben lévő társadalmi rétegekből kerülnek ki: főként a nagy luxusban élők és a legnehezebb sorsú elesettek nyúlnak droghoz. „A gazdagoknak mindenük megvan, nincsen mire vágyakozniuk, nincs miért küzdeniük, így torz vágyaik lesznek, szétesik a személyiségük. A szegényeknek épp ellenkezőleg, feleslegesnek tűnik küzdeni, reménykedni, mert annyira esélytelennek látszik a változás, ráadásul folyamatos szégyenben élnek, amiért nincs meg mindenük. Mára eltűnt a tisztes szegénység, szégyen az, ha nincs valamink, és ezt egy gyerek nehezen tudja elhordozni.”

A munkás évtizedek során Erdős Eszter mélypontokat és csodákat is megélt: „Olykor eláll az ember lélegzete, amikor egy kliens az életéről beszél. Hallottunk olyat, aki a saját anyjával feküdt le, más passzióból összevert valakit mindennap. És látjuk, hogy ezek az emberek képesek mégis megváltozni, mert Isten az ő életükben is csodákat tesz.”

A szerző az Egy.hu főszerkesztője; fotó: Mátrai Dávid