„A nyolcvanas években a bejövőknek az a »picike problémájuk« volt, hogy drogfüggők, ma viszont megfejeli ezt a mindenféle pszichiátriai kórkép, amit a fű és a dizájnerdrogok aktivizálnak az arra érzékenyeknél. Szomorú az, amikor megszűnik a droghatás, de a pszichés probléma megmarad – mondja a szakember. – A drogozásnak a hetvenes-nyolcvanas években volt egy értelmiségi-ellenzéki feelingje; a szerhasználók Dosztojevszkij-kötetekkel mászkáltak a Fiatal Művészek Klubjában. A hippikultúra szele meghatározó volt, legalábbis érzés szintjén. A rendszerváltással ez is megváltozott, bejöttek a klasszikus kemény drogok, amelyek szélesebb rétegekhez jutottak el, így hamar lecsúszott ez a szubkultúra a Harlem szintjére. Súlyos bűncselekményekkel, erőszakkal teli világ a mai napig.”
A rehabilitációs otthon ma felnőtt- és gyerekrészleget működtet komplex ellátással. Másra van szüksége egy fiatalkorúnak és egy már érett szerhasználónak, másképp is kell segíteni rajtuk:
a fiatalokat „először meg kell szelídíteni”, motivációt kell találni nekik,
a felnőtteknél rögtön indulhat kognitív szintről a munka.
Közös azonban, hogy a kliensek mindkét korosztályban a periferikus helyzetben lévő társadalmi rétegekből kerülnek ki: főként a nagy luxusban élők és a legnehezebb sorsú elesettek nyúlnak droghoz. „A gazdagoknak mindenük megvan, nincsen mire vágyakozniuk, nincs miért küzdeniük, így torz vágyaik lesznek, szétesik a személyiségük. A szegényeknek épp ellenkezőleg, feleslegesnek tűnik küzdeni, reménykedni, mert annyira esélytelennek látszik a változás, ráadásul folyamatos szégyenben élnek, amiért nincs meg mindenük. Mára eltűnt a tisztes szegénység, szégyen az, ha nincs valamink, és ezt egy gyerek nehezen tudja elhordozni.”