Amikor már mindenkinek hányhatnékja lesz tőle, akkor lesz ennek vége

„– Szűkebb hazánkat illetően miként látja jelent s jövőt? Mi most miben vagyunk?

– Amikor Tövispuszta című regényem angolul megjelent, és meghívtak Angliába, hogy közönségtalálkozókon meséljek róla, azon gondolkodtam, hogyan lehet a britekkel a fájó történelmi traumáinkat megértetni, amikor az elmúlt száz év alatt mi több politikai fordulatot éltünk át, mint Nagy- Britannia az egész történelme során. A britek maguk alakították a történelmüket, sőt a világtörténelmet is, bennünket, magyarokat pedig – kevéske hősies periódust leszámítva – ahhoz szoktattak, hogy elszenvedjük a történelmet. Az önrendelkezés, a szabadság mifelénk inkább csak jelszó volt. Nemrég olvastam egy kutatást, amiből kiderült, hogy a magyar emberek döntő többsége fontosabbnak tartja a biztonságát a szabadságánál. A történelmünk árnyékában ez teljesen érthető. És nem csoda, hogy folyamatosan vannak olyan erők, akik ezt kihasználják. Ez egy ilyen ország, így kell szeretnünk, ilyen keretek között gondolkodhatunk csak a jövőnkről. De ha belenyugszunk abba, hogy tízévente újrahazudják a történelmünket, ahelyett, hogy felnőtt módjára szembenéznénk vele, ha mindig másokra hárítjuk a felelősséget, ha mindig tudomásul vesszük, hogy egy kisebbség az orrunknál fogva vezet bennünket, akkor ne reméljük, hogy tisztelni fognak bennünket. A tiszteletet nem követelni kell, hanem kiérdemelni.

– Az oldalakra szakadt társadalom egy rossz párkapcsolatra hasonlít. Ha a szakítás nem opció – egy ország esetében valószínűleg ez a helyzet –, akkor mediátorra van szükség?

– Én a televíziós műsoraimban és a könyveimben is mindig közvetíteni próbáltam különböző kulturális szemléletek, eltérő értékek és történelmi tapasztalatok között. De nem könnyű megegyezésre törekedni akkor, ha vannak, akik a szembenállásban, a megosztásban érdekeltek.

– A társadalom emberekből áll, akik ezt nagyon unják, de úgy tűnik ez minden, amit tehetnek. Ez minden?

– A Kádár-kor vége felé, de még meglehetős távolságban a rendszerváltástól, sokat beszélgettem egy iskolázatlan, de nagyon intelligens paraszt bácsival. Imre bácsinak bölcs, eredeti és vicces gondolkodása volt. Tőle idéztem a könyvben, hogy: »Miért kéne félni a haláltól, hiszen az is csak egy ember...« Szóval, egyszer, a nyolcvanas évek derekán megkérdeztem tőle, szerinte meddig tart még a Kádár-korszak. Azt felelte: »Amikó' már mindenkinek hányhatnékja lesz tüle, akkor lesz ennek vége!«. Imre bácsinak igaza volt. Így buktak meg mindig a rendszerek.”