A forradalom ismeretlen hőse: Bernhardt Ervin élete a Baross utcától Új-Zélandig

Az Újságmúzeum Facebook-oldalának írt üzenetet az Új-Zélandon élő Nagyné Nagy Szilvia, hogy Aucklandben egy magyar származású úr hagyatékának egy részét bevitte a helyi Magyar Klubba a családja. Újságokat, személyes levelezéseket, papírrégiségeket. Ő pedig elhozta, s nagyon szívesen felajánlaná az Újságmúzeumnak a kétmappányi hagyatékot, csak a postaköltséget kellene kifizetni. A csomag aztán három héttel később meg is érkezett.

Hamar kiderült, a mappák egy kalandos élet történetét rejtik. Személyes hangvételű levelek, újságkivágások, Ausztráliában és Új-Zélandon megjelent emigráns, 56-tal foglalkozó lapok. A mappa egy bizonyos Bernhardt Erviné volt. Szilvia segítségével aztán sikerült elérni a már elhunyt Bernhardt Ervin fiát, Bernhardt Endrét, aki segített abban, hogy kiderüljön, ki is volt az Új-Zélandról érkezett mappák tulajdonosa, ő ugyanis az édesapja emlékiratainak elérhetőségét is elküldte.

Egy ritka, színes felvétel az 1956-os forradalomról Fotó: Fortepan/Horváth Miklós dr

Hatvannégy év után így derülhetett ki, hogy Bernhardt Ervin egyike az 1956-os forradalom névtelen hősének, aki 19 évesen fegyverrel harcolt a magyar szabadságért, amiért a levert forradalom után menekülnie kellett.

Az emlékiratait amúgy 59 évesen, 1996-ban, a forradalom 40 éves évfordulója kapcsán kezdte el írni. Mint kiderült belőle, az édesapjának a II. világháború előtt földbirtokai voltak, s magas rangú katonai kitüntetései, amely miatt a kommunista rendszerben hamar reakciósnak kiáltották ki, ráadásul a pártba sem volt hajlandó belépni a katolikus vallásához ragaszkodó családfő. Ezzel kapcsolatban Bernhardt Ervin a következőképpen fogalmaz az emlékirataiban:

A családot elüldözték Budapestről, pedig a Baross utcában volt egy öt szobás, tágas lakásuk. Oda viszont beköltöztettek egy vidéki famíliát, nekik pedig maradt egy szoba, amelyben négyen éltek, a szülei és ő a testvérével. Később évente legalább egyszer új helyre kellett költözniük. Így esett meg az is, hogy az édesapja egy időben lovaskocsit hajtott, de legalább keresett annyit, hogy a család ne haljon éhen. Aztán kitelepítették őket, Beregdarócra, a szovjet határ mellé kerültek, aztán Ludasra, Szügyre, majd Balassagyarmatra.

Az emigráns Nemzetőr egy példánya Bernhardt Ervin hagyatékából. Fotó: Facebook/Újságmúzeum

A kis Bernhardt Ervin itt kezdte aztán a középiskolát, ám innen is menniük kellett idővel. A harmadikos gimnáziumot aztán már Budapesten végezhette, az egykori Szent Imréről elnevezett katolikus gimnáziumban, ami akkor már ezt a nevet sem viselhette: „Akkorra a tanító testvérek eltűntek, az iskolát államosították” – így írt az iskoláról az emlékirataiban Bernhardt, majd folytatta:

„Ezekben az években sokszor sajnáltam magam és elbizonytalanodtam. Gyakran jutottam arra a következtetésre, hogy rossz helyen, rossz időben születtem. A háborút követő kommunista rezsim alatt iskolai éveimet jobboldaliként és reakciósként, kiközösítve kellett töltenem. Az iskolákban a gyerekek, bár nem voltak egészen biztosak abban, miért, ellenségként kezeltek engem.”

Bernhardt Ervin a Szent István körútnál harcolt november 4-én. Fotó: Fortepan/Nagy Gyula

Aztán eljött 1956 októbere. Bernhardt Ervin 19 éves volt ekkor és eszébe sem jutott, hogy a kommunista rezsim valaha is eltűnhet Magyarországról. Optikus iskolába járt, mellette pedig az Ofotért Nyugati pályaudvarnál található üzletében dolgozott. Október 23-án a tömeg láttán csatlakozott a Bem-szobornál tartott nagygyűléshez, később pedig a Kossuth téren is ott volt, ahol Nagy Imre beszélt a Parlament ablakából. Innen ment át a Magyar Rádióhoz, ahol őt is célba vették a lövöldöző ÁVÓ-sok, ám sikerült elmenekülnie.

Később a Rákóczi úton csatlakozott a felkelők egy csoportjához, teherautóval elmentek fegyverért Csepelre, majd onnan a Déli pályaudvarhoz, mert azt hallották, jönnek a szovjet tankok. A pályaudvarnál aztán megint az ÁVÓ-sok golyózáporába került és egy lövedék a lábába fúródott.

– emlékezett a forradalmár, akit a János kórházba szállítottak, amely órák alatt tele lett sebesültekkel. Az emlékirataiban fájdalmasan tér ki arra, hogy az éjjel behoztak egy 16 éves fiút is, akit mellé fektették. Mint kiderült, úgynevezett dum-dum golyóval lőtték meg az ÁVÓ-sok, ami széttépte a gyomrát és a hasát. Nem élte túl.

A hagyaték egy darabja. Magyar nyelvű, kis példányszámú új-zélandi újság. Fotó: Facebook/Újságmúzeum

Bernhardt Ervin sérülése végül nem volt annyira súlyos, így a szerelme, Anikó családjához vitték a Damjanich utcába. A következő napokban alig tudott utcára menni, pihentetnie kellett a lábát, ám november 4-én, amikor a szovjet tankok elözönlötték Budapestet, ismét fegyvert ragadott, a Szent István körúton egy utcakövekből készített barikád felkelőihez csatlakozott.

Gépfegyverrel lőtt a szovjetekre, Molotov-koktélokkal tett ártalmatlanná szovjet tankokat. Az emlékirataiban egy kisfiút is megemlít, aki, mielőtt az egyik emeleti lakásból lehajította a Molotov-koktélt, előtte lekiabált oroszul: „jó napot, elvtárs!” Fájdalmasan írta le azt is, hogyan halt meg egy fiatal lány a barikád tövében, aki kávét, forró teát és pálinkát osztott a harcolóknak. „Akkor lőtték le, mikor éppen átadta nekem a kávét. A keze felemelkedett, megremegett, a lába összerogyott és a földre esett.”

Egy cetli a hagyatékból. Fájdalmas sorok. Fotó: Facebook/Újságmúzeum

Azt is megírta, a barikádon sok volt az egyetemista és középiskolás, sőt, a nők mellett fiatal lányok is: „Úgy tűnt, hogy a budapestiek, a magyarok, mindenki az utcán, a barikádokon van”. Aztán ismét lábon lőtték, a bal térde felett érte a golyó. Egy fekete Mercedesszel vitték kórházba, amit valószínűleg a belügytől szereztek a forradalmárok. Mikor jobban lett, vidékre, a Szécsényben lakó szüleihez szállították.

A forradalom pedig elbukott. Berhardt Ervin pedig tudta, idővel menekülnie kell, mert ha nem, hamarosan letartóztatják és valószínűleg halálra ítélik. November végén úgy döntött, a zöld határon szökik át Ausztriába. A szülei maradtak, képtelenek lettek volna máshol új életet kezdeni.

Sokáig úgy volt, hogy a szerelme, Anikó is vele tart. Mikor aztán elment hozzá, hogy induljanak, a lány édesanyja zokogásban tört ki, kiállt a gangos bérház harmadik emeletén a korláthoz, és azt kiabálta, ha Anikó elhagyja, ő leveti magát a mélységbe. A lány ekkor azt mondta főhősünknek, hogy találkozzanak a pályaudvaron. Az osztrák határ felé induló vonaton aztán hiába várta a lányt…

Bécsbe került menekülttáborba, majd bár több országba is mehetett volna, ő Új-Zélandot választotta, ahová 1957 tavaszán vitte több menekülttel együtt egy amerikai katonai repülőgép. Egyedül volt, tele kétségekkel mikor megérkezett.

„Nagyjából tizenhatezer kilométerre voltam a családomtól, barátaimtól, iskoláimtól, otthonomtól és Magyarországtól. Nem volt pénzem, és még a helyi nyelvet sem tudtam beszélni” – emlékezett írásában a megérkezés utáni pillanatokra.

Aztán dolgozott autógyárban, nyomdaiparban, kávézóban, majd egy magyar éttermet is nyitott, mellette pedig – mindez a hagyatékából is kiderül – magyar nyelvű ausztrál és új-zélandi újságokat gyűjtött. Megházasodott, és megszületett a kislánya Sarolta, majd később az új házasságából Endre. Ekkor már fotóstúdiója volt, s nem mellesleg bejárta a világot a fényképezőgépével.

Új-Zélandi Magyar Híradó 1959-ből. Ez is ott pihent Bernhardt Ervin hagyatékában Fotó: Facebook/Újságmúzeum

Fényképészként érte az egyik legnagyobb élmény is, hiszen mikor Mindszenty József bíboros (aki a levert forradalom után 1971-ig nem tudta elhagyni az Egyesült Államok pesti nagykövetségét)  Új-Zélandra látogatott, végig mellette lehetett fotósként. „Életem egyik legizgalmasabb találkozása volt ez, mindig nagy tisztelője voltam a Hercegprímásnak.”  

Bernhardt Ervin végül 1978-ban, 22 évvel azután, hogy elmenekült Magyarországról, ismét hazatért. Hozta a kislányát, Saroltát is, hogy megmutassa neki az országot. Az édesapja már nem élt ekkor, csak az édesanyját és a testvérét ölelhette át ismét. A 2010-ben bekövetkezett halála előtt úgy rendelkezett, hogy a hamvait hozzák haza Új-Zélandról, és szórják Budapestnél a Dunába. Ott, ahol a magyar szabadságért harcolt névtelen hősként 1956-ban.

A család teljesítette a végakaratát. És immár a hagyatéka is hazatért, amelyben volt egy spirálfüzetből kitépett lapocska, rajta a felirattal: „Csak még egyszer tudnék hazamenni”.

Már itthon pihenhet. Mindörökre.