Mi nem akarjuk megmondani, ki hogyan éljen – Rétvári Bence a Mandinernek

A totalitárius diktatúrák családrombolásáról szóló konferencián elmondta, hogy a kormány két és félszeresére emelte a tíz évvel korábban családtámogatásra fordított összeget. Ez kétségkívül impozáns, ahogy az idei júliusi gyermekszületési adatok is szépek, de mikor jön el végre a demográfiai fordulat?

Ez mindenképpen lassú folyamat, a családok bizalmának elvesztéséhez elég egy Bokros-csomag, visszaépíteni hosszú évek munkája, de nem lehetetlen. Féltucatszor vágták már a kormány fejéhez, hogy ezt vagy azt nem lehet megcsinálni a rezsicsökkentéstől az illegális határátlépések megszüntetéséig, ezért vagyunk bizakodóak, hogy ez is menni fog. Másrészt a legfontosabb feladat a nemzet fennmaradása szempontjából az emberek boldogulásának szolgálata.

A konferencia témájához visszaugorva: miért szúrja ennyire a szélsőséges ideológiák képviselőinek szemét a család?

Mert a társadalom legkisebb egységeként itt tanulja meg generációról generációra az ember a másokkal való együttélés, alkalmazkodás, az empátia lényegét, a közösségi viszonyokat, és így az ember, mire felnő, ezeket veszi természetesnek a mindenáron való akaratérvényesítés helyett. A családok megerősítése tehát a demokrácia megerősítése is, ahol ki tud alakulni a polgári karakter. Éppen ezért támogatja a kormány a családokat, és segít lebontani az akadályokat azok számára, akik szeretnének gyermeket vállalni, de valamilyen külső körülmény miatt eddig nem tudtak, ezért a kulcsszavunk a rugalmasság. Immár 33 féle családtámogatási forma van, ennek szűk kétharmadát 2010 után mi vezettük be. Van, aki az egyetem alatt vállalna gyereket, másnak természetes úton sajnos nem lehet, a harmadiknak a lakás, a negyediknek a rugalmasabb foglalkoztatási forma hiányzik, mindezekre kerestünk valamilyen megoldást, hiszen sokszínűek vagyunk.

szerencsére kevesebb erőszakkal, de már ez is bőven elég lenne ahhoz, hogy egy jobboldali mozgalom esetén ne performanszról, hanem puccsról és erőszakról beszéljen a sajtó.

Hol érzékeli még ezt a kettős mércét?

Például ott, hogy huszonegy évet kellett várni a rendszerváltozás után, hogy az Európai Unióban végre lehessen emléknapja a kommunizmus áldozatainak is, amiért az ENSZ-nél már régóta lobbizunk. Ott, amikor például a Black Lives Matter (BLM) mozgalom aktivistái, akik a kommunizmust valami idealisztikus, egyenlősítő ideológiának festik le, aminek csak a megvalósításába csúszott eddig minduntalan hiba; s ott, amikor az az ENSZ-nél hiába koptatjuk a küszöböt,

Nyugaton sokszor nem értik ezt: a konzervatívok legnagyobb szövetségese mindig a valóság, a liberálisoknak a legnagyobb ellensége – a baloldaliak láthatják, hogy minden egyes országban, ahol a kommunizmus hatalomra került, voltak a kényszermunkatáborok, voltak tömeges bebörtönzések, kivégezték az ideológia ellenségeit; és persze szétzúzták a családokat például úgy, hogy a gyerekeket a szülők elleni kémkedésre buzdították. Mi ezt megtapasztaltuk már negyven éven keresztül, de akik zászlajukra tűzik az egyenlősdit, nem akarnak tanulni a mi kárunkból.

Némi Kádár-nosztalgia a mai középkorúakban is él, felemlegetve fiatalkorukból az úttörőtáborokat, az olcsóságot…

Ez igazából csak egy nemzedéknek szól, akik a Kádár-rendszerben voltak fiatalok, és nem az a lényege, hogy a Kádár-rendszerben jobb volt, hanem hogy ők akkor voltak fiatalok, amikor az ember egészségesebb és gondtalanabb, mint idősebb korában. De a rendszer korántsem volt igazságos: való igaz, hogy

meg abban, hogy a párthűség határozta meg az ember egzisztenciális előrejutását. S míg mindenki nélkülözött, a párt szűk bűnöző szervezetének körébe tartozók éppúgy dőzsöltek, mint az általuk elnyomónak bélyegzett egykori arisztokrácia. Az, hogy kommunista és nem náci elnyomók lettek, csak azon múlt, hogy melyik korba születtek.

Volt személyes érintettsége is a totalitárius diktatúrák kapcsán?

Sajnos minden magyar család vagy egyik vagy másik diktatúrából hordoz sebeket; az egyik fele a náci időszakból hordoz sebeket és általában, de nem kizárólag a baloldalon a mi családunk és a hozzánk hasonlók zöme, akiket a kommunizmus semmizett ki, nagy arányban pedig a jobboldalon található. Két birodalom ütközőzónájában vagyunk, s a huszadik században mindkettő megszállt már minket. Ez a gyökere a politikai megosztottságnak és a generációkon át hurcolt sebeinknek is, amelyek minél mélyebbek, annál tovább visszük őket magunkkal.

(fotó: MTI/Kovács Tamás)