Konzekvens önfeladás

„Aktivitással teli hétre pillanthat vissza a német szociáldemokrácia: A vezetőség kinevezte Olaf Scholzot, a jelenlegi CDU-SPD-nagykoalíció pénzügyminiszterét a szociáldemokraták kancellárjelöltjének. A következő szövetségi választás ugyan csak egy év múlva lesz, de Scholz jelölésével egy másik eseményt kívánt a pártvezetőség ellensúlyozni: Ugyanezen a héten a két pártelnök, Saskia Esken és Walter-Borjans tudatosan – kísérleti ballonként – kiszivárogtatták, hogy a következő választás után nem látják akadályát a Die Linke-vel való koalícióra lépésnek. A Die Linke a volt Német Szocialista Egységpárt utódpártja, amely az NDK összeomlása óta semmit sem változtatott kommunista programján.

Eddig papíron a demokratikus pártok között konszenzus volt, hogy a továbbra is totalitárius programot követő párttal legalábbis szövetségi szinten nem lépnek koalícióra. A szövetségi államok szintjén ez az elhatárolódás már régen nem működik. Emlékezzünk csak a türingiai komédiára, amelynek folyamán Merkel asszony elkergettette a választott szabaddemokrata miniszterelnököt, hogy Bodo Ramelow, a Die Linke türingiai elnöke ülhessen a miniszterelnöki székbe – a CDU támogatásával és annak ellenére, hogy a Die Linke elvesztette a választásokat.

De ezzel még nem ért véget a történet. Pár nap múlva jelentkezett Ralf Stegner, az SPD-n belüli szélsőbal leghangosabb képviselője, és kijelentette, hogy pártja jövőjét a Die Linke-vel való fúzióban látja. Vízióját azzal indokolta, hogy »a demokratikus baloldal megosztottsága csak a konzervatív és szélsőjobb pártoknak használ«. Majd hozzáfűzte: »Az nem normális állapot, hogy a baloldali politika megosztott«. Valahogy nagyon hasonlóan érveltek a szovjet megszállók is, amikor 1946-ban erőszakkal kikényszerítették, hogy megszállási területükön, vagyis az NDK-ban, a két párt, a kommunista és az akkor még független szociáldemokrata párt egyesüljön, és így sikerült létrehozni a Német Szocialista Egységpártot.”