Lehet-e fehér nő Joe Biden alelnöke?

A hírek szerint Joe Biden demokrata elnökjelölt a következő napokban bejelenti, kit választ maga mellé alelnökjelöltként. A kérdés annál is inkább jelentős, mert talán soha nem volt ekkora esély rá, hogy egy jelölttárs az elnök kiesésével elfoglalhatja a világ legfontosabb tisztségét.

– ha pedig négy év múlva ismét nyitott lesz a demokrata elnökjelöltség kérdése, alelnöke roppant kényelmes pozícióból jelentkezhet be a pártversenybe.

És persze az sem lenne meglepő, ha a láthatólag romló szellemi állapotú Biden, aki a valaha volt legidősebb elnök lenne, ciklus közben lemondana, egészségügyi okokból akadályoztatva lenne munkájában vagy éppen meghalna: ez esetben automatikusan alelnöke venné át a hivatalát. Nem egyszer láttuk az amerikai történelemben, hogy az amúgy kevés érdemi szerepkörrel járó alelnöki tisztséget ellátó személy ilyesformán hatalomra jutva nagy horderejű politikai-társadalmi változásokat indított be (pl. Theodore Roosevelt, Harry Truman vagy Lyndon B. Johnson).

Amerikának nem volt még női alelnöke, alelnökjelöltje viszont már igen: Walter Mondale 1984-ben Geraldine Ferraróval próbálta legyűrni Reagant és Busht, csúfos bukásban lett részük. 2008-ban pedig a szintén sikertelen John McCain jelölttársa Sarah Palin volt. Biden még márciusban ígérte meg, hogy női politikust választ majd maga mellé. Mindezzel együtt nem tűnik úgy, hogy az amerikai nyilvánosságban túl nagy izgalmat keltene az alelnökjelölti kaszting – de hát ez magára a félig-meddig lefújt elnökválasztási kampányra is igaz, égetőbb ügy most a faji lázongás és a járványhelyzet.

Susan Rice: a külügyér

Ha az alelnökjelöltséget nem is nyeri el, Biden esetleges megválasztása után a külügyminiszteri vagy a védelmi miniszteri posztra nagy eséllyel pályázhat Susan Rice. Alelnöksége erős jelzés lenne, hogy a Biden-elnökség a külügyekre fókuszál majd, s a trumpi idők unortodox, visszahúzódás és keménykedés között ingázó, önjáró külpolitikája után Amerika ismét magára veszi a liberális világrend védelmezőjének szerepét.

Rice kormányzati tapasztalatára nem lehet panasz: a demokrata adminisztrációk különböző posztjain (így Clinton alatt a nemzetbiztonsági tanácsban, az afrikai ügyekért felelős államtitkárként, Obama alatt Amerika ENSZ-nagyköveteként) vagy befolyásos think-thankek szakértőjeként mindig közel maradt a hatalom felső szintjeihez. 2012-ben sokan rebesgették, hogy ő lehet Hillary Clinton leköszönő külügyminiszter utódja, végül az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóvá emelte. Választásokon ugyanakkor soha nem indult, a nagyközönség kevéssé ismeri őt, és kérdéses, hogy Biden részéről tényleg bölcs dolog lenne-e az elmúlt évtizedekben külpolitikai kudarcokat és katasztrófákat halmozó establishment egyik prominens tagjával nekivágni novembernek. Mondják: Rice nem rendelkezik önálló külpolitikai vízióval, középutas elveket vall – de pont ezek az elvek azok, amelyeket egyszerre lehet vériszamos idealizmusként és hazafiatlan gyengeségként értelmezni.

A libertariánus Cato Intézet állítja: hasonlóan mentorához, Madeleine Albrighthoz vagy Hillary Clintonhoz,

Állítólag az 1994-es ruandai mészárlás győzte meg őt arról, hogy vannak kritikus helyzetek, amikor igenis be kell avatkoznia a Nyugatnak. Támogatta Amerika szerepvállalását a szudáni konfliktusban, 2002-ben a „tömegpusztító fegyverei” miatt „komoly veszélyt” jelentő Irakról beszélt (noha később bírálta a háború menetét), támogatta az afganisztáni csapaterősítést, 2011-ben pedig ENSZ-nagykövetként a líbiai „humanitárius” beavatkozás egyik legerőteljesebb szorgalmazója volt. Eztán pedig fegyveresen kelt volna a szíriai lázadók segítségére, bár könyvében igazat ad Obamának, hogy kongresszusi támogatás hiányában nem adott zöld utat ennek. Szóval nem éppen olyan rezümé ez, ami lenyűgözné a Demokrata Párt progresszív szárnyát.

Rice ugyanakkor külpolitikai „realistaként” írja le magát, s tudható, hogy (csakúgy, mint Biden) Clintonnál azért kevésbé harcias álláspontot foglal el. A neokon Pompeo külügyminiszter azzal támadja a „vasárnapi tévéshow-kban hazudozó” Rice-t, hogy Obamával nem tettek semmit az Ukrajnában terjeszkedő Putyin visszaszorításáért, és hogy Szíriát is átpasszolták is oroszoknak. A Politico szerint

ugyanis felmelegíthetnék ellene a vádakat, miszerint próbálta eltussolta a bengázi incidens jelentőségét, valamint 2016-ban köze volt Trumpék lehallgatásához.

A volt tanácsadó mindenesetre nem várja ölbe tett kézzel Biden döntését: eladta Netflix-részvényei jelentős részét (Rice-t 2018-ban nevezték ki a streaming-oldal igazgatóságába), júniusban a Trump-kormányzatot „veléjéig rasszistának” nevezte, de arról is beszélt, hogy az elnyomás és egyenlőtlenség felszámoása érdekében „újra kell gondolni a rendőrség szerepét”.

Kamala Harris: a főügyész

Susan Rice-nak van egy nagy előnye: régóta jó viszonyt ápol a hűséget felettébb nagyra becsülő Bidennel. Ez nem mondható el Kamala Harrisről, az indiai-jamaikai származású kaliforniai szenátorról, akit Rice mellett a legesélyesebbnek tartanak az alelnökjelöltségre.

Emlékezetes volt a tavaly júniusi tévévita, ahol

aki a „Nem hiszem, hogy ön rasszista, DE…” felütésű monológjában szemére vetette a volt alelnöknek, hogy az udvarias politikai kultúra fontosságát azzal a példával szemléltette, hogy ő még szegregációpárti politikusokkal is együtt tudott dolgozni. De még fájóbb lehetett Biden számára a „buszoztatás” emlegetése: a hetvenes években ellenezte azt, hogy kisebbségi diákokat esélyegyenlőségi célból fehér iskolákba járassanak, Harris viszont kislányként része volt e programnak.

A polgárjogi törvényhozás terén amúgy makulátlan előéletű Biden joggal érezhette úgy, hogy az előítéletességet sugalmazó Harris övön alul támadt. A Politico július végén írta meg, hogy Chris Dodd volt szenátor, Biden régi harcostársa, az alelnökjelölt kiválasztására létrehozott csapat befolyásos tagja fokozott ellenszenvet érez Harris iránt, amiért az egy beszélgetésük során semmiféle bűntudatnak nem adta jelét a dolog miatt. Biden környezetében állítólag Harris túlzott ambíciója is többeket nyugtalanít, viszont a szenátor támogatói is aktivizálták magukat,

A sértettséget felülírhatja az, hogy Harris az alelnökjelölt-jelölti mezőny legismertebb kisebbségi arca, az USA legnagyobb államában háromszor nyert választást (kétszer a főügyészit, legutóbb a szenátusit), dinamikus, fiatal, jó szónok, nem utolsósorban pedig remekül be van kötve a donorokhoz, egy nemrég tartott online adománygyűjtőn kétmilliót kalapozott össze Bidennek. A progresszívokat viszont nem hozná éppenséggel lázba a jelölése. Harris módos, értelmiségi családból származik, a politikába fiatal ügyvédként került be, mikor összejött a kaliforniai politika nála harminc évvel idősebb királycsinálójával, Willie Brownnal, aki bemutatta őt a demokrata establishment olyan fontos tagjainak, mint a jelenlegi házelnök, Nancy Pelosi.

Harrist a párt baloldaláról gyakran kritizálják azért, mert állami főügyészként nem tett semmit az igazságszolgáltatási reformok előmozdításáért, sőt keményen rendpárti szellemben dolgozott: lehetővé tette, hogy a lógós gyerekek szüleivel szemben eljárást indítsanak, méltánytalanul járt el a hamisan meggyanúsított színesbőrűekkel szemben, füvező fiatalokat záratott börtönbe, miközben engedte, hogy nagyhalak megússzák a felelősségre vonást. A Counter Punch idézi fel az OneWest Bank esetét, aminek 2009 és 2015 között Trump pénzügyminisztere, Steve Mnuchin volt a vezérigazgatója. Az ügyészség jogsértések ezreit tárta fel a cégnél, Harris azonban nem volt hajlandó lépni az ügyben. A lap megjegyzi:

A fehér versenyzők

Az utolsó napokban egyre többször emlegetik a michigani kormányzót mint esélyest, főleg miután kiderült: az elmúlt héten Biden delaware-i otthonába kérette őt (noha a látogatást Whitmer hivatala nem erősítette meg). A 48 éves politikus a koronavírus-járvány egyik arcává vált Amerikában: azon tagállami vezetők egyike volt, aki a Trump-kormányzat kaotikus válságkezelésével szemben energikusan, határozottan léptek fel, nem várták meg a dilemmázó szövetségi adminisztráció iránymutatását, hogy elrendeljék a válsághelyzetet, maszkokat rendeljenek vagy kijárási tilalmat vezessenek be – és gyakran konfrontálódtak a Fehér Házzal a lazítások kérdésében. (A járvány alatt egyébként Whitmer hivatala előtt tartották a legnagyobb karanténellenes tüntetést.)

Mindenekelőtt a bőrszíne: bár Biden csupán arra tett ígéretet, hogy női jelölttársat választ, a George Floyd halála után kirobbant faji pszichózis idején rosszul venné ki magát, ha a volt alelnök egy fehér politikust venne maga mellé. Emellett Whitmer nem rendelkezik tapasztalatokkal az országos politikában, sem a külügyekhez, sem a gazdasághoz nincs különösebb affinitása, és a jelenlegi válságkezelésen kívül kormányzóként sem villantott nagyot (hacsak nem azzal, hogy a rasszizmust „közegészségügyi válsághelyzetté” nyilvánította).

Hozzá nem értéssel nem vádolhatjuk az előválasztáson minden kérdésre kiterjedő, részletes programjával kampányoló progresszív nagyasszonyt, Elizabeth Warrent, akinek a korábbi nézetkülönbségek dacára állítólag jelentős szerepe van Biden gazdasági platformjának kialakításában – viszont az ő jelölését is valószínűtlenné teszi bőrszíne, magas kora, illetve az, hogy nem lenne képes szélesebb társadalmi csoportokat bevonzani. És persze a cseroki fiaskó is elevenen él az emberek emlékezetében.

Versenyben vannak még

A Demokrata Párt balszárnyának reménysége a 66 éves Karen Bass, aki Kaliforniát képviseli a washingtoni Kongresszus alsóházában, s a fekete képviselőket tömörítő kaukusz vezetője. Számos elkötelezett támogatóra számíthat, az augusztus közepén megrendezésre kerülő pártkonvenció 300 delegáltja nyílt levélben állt ki mellette, de a volt republikánus kaliforniai kormányzó, Arnold Schwarzenegger is elismerően nyilatkozott róla. Méltatói hangsúlyozzák: a komoly aktivista múlttal bíró Bass szilárdan progresszív (a George Floyd-ügy után élére állt a rendőrségi reform ügyének, noha szerinte „még nincs ideje megvonni a forrásokat a rendőrségtől”), de pragmatikus is tud lenni, képes együttműködni republikánus kollégákkal (Kevin McCarthy képviselőházi republikánus frakcióvezető a „kedvenc demokratájának” nevezte őt), és még a legkonzervatívabb választópolgárokkal is szót tud érteni – pont ilyen jelölttársra lenne Bidennek szüksége.

Például az, hogy a hetvenes években többször megfordult Kubában, és részt vett a Students for a Democratic Society nevű szélsőbalos diákmozgalom és kubai állami tisztviselők kooperációjában működő Venceremos Brigade munkájában, valamint Fidel Castro halálát „nagy veszteségnek” nevezte – a kubai emigránsokkal teli hintaállamban, Floridában mindez nem segítené Bident. Bass ezenkívül 2010-ben megjelent és beszédet is mondott a Szcientológiai Egyház Los Angeles-i székházának átadásán, méltatva az alapító L. Ron Hubbard egyenlőségért folytatott harcát.

Végül a hírek szerint versenyben van még Tammy Duckworth illinois-i szenátor is, akivel kapcsolatban szinte felsorolni is nehéz, egyszemélyben hány társadalmi csoportot vagy kisebbséget szólíthat meg. Thaiföldön született egy amerikai apa és egy thai kínai anya gyermekeként, szüleivel élt Szingapúrban, Indonéziában és – röviddel a Vörös Khmer hatalomátvétele előtt – Kambodzsában is, majd Hawaiin telepedtek le. Jelentkezett a katonasághoz, az iraki háborúban lelőtték a helikoptert, amit vezetett, elvesztette két lábát, kerekesszékbe kényszerült. A veteránok ügyének szószólója, nemzetbiztonsági kérdésekben is gyakran megnyilvánul. 2017-tól a szenátus tagja,

Centrista politikus, nemrégen viszont azzal került be a hírekbe, hogy kijelentette: „meg kellene hallgatni azok érveit”, akik ledöntenék a rabszolgatartó George Washington szobrait.