Amerikai szétesett államok

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Az rögtön világos volt, hogy az Egyesült Államokat lezárni nem lesz könnyű menet. Egy ötvenes éveiben járó beteg halála után az északnyugati Washington államban rendeltek el elsőként veszélyhelyzetet február 29-én. Március 10-éig huszonhárom államban jártak el hasonló módon, s ekkorra már egyre határozottabban körvonalazódott a globális koronavírus-krízis. Az amerikai szövetségi kormányzat Kína mellett Iránból és egyes európai országokból is megtiltotta a beutazást, a tagállamok sorra jelentették be az iskolabezárást és a gyülekezési tilalmat, március 13-án pedig Donald Trump elnök kihirdette az országos veszélyhelyzetet, ötvenmillió dollárt mozgósítva a járvány elleni küzdelemre.

Megkezdődött hát az amerikai karanténlét, egyesek azonban továbbra sem érezték át a helyzet súlyosságát. A nagyvárosokban lefújták a hagyományos Szent Patrik-napi parádékat – New Yorkban 258 éve először maradt el a mulatozás –, New Orleansban azonban tömegesen vonultak utcára a partizók, végül a rendőrségnek kellett feloszlatnia a nagyobb csoportosulásokat. Néhány nappal később jöttek az első beszámolók az elhíresült koronapartikról. A közösségi oldalakon elterjedt egy videó, amelyen egy ohiói fiatalember kissé nehézkes artikulációval fejti ki: „ha elkapom a koronát, hát elkapom, nem fog megállítani a bulizásban” (később nem győzött elég hevesen bocsánatot kérni az Instagramon). Többen aztán a felejthetetlen élmények mellett valóban koronavírussal tértek haza a plázsokról.

Az effajta könnyelműség persze nem amerikai sajátosság. A koronapartik viszonylag hamar elhaltak, a járványellenes intézkedésekre adott későbbi dacreakciók viszont jellegzetesen amerikaiak voltak. A „szabadságlázadást” elsőként egy Ammon Bundy nevű farmer hirdette meg, aki a mélyen konzervatív Idaho államban él. Az egyéni szabadság végletes értelmezését valló, a kormányzati „igát” – így az adózást, a fegyvertartási szabályokat – nem tűrő Bundy nem először szerepelt a hírekben: családja már korábban is összetűzésbe került a szövetségi szervekkel. Március végén Idaho kormányzója kijárási korlátozásokat rendelt el, mire a cowboykalapos farmer egy Facebook-videóban felhívta városának lakosait, hogy nyilvános gyűlésen vitassák meg a rendeletet, hozzátéve: utoljára a függetlenségi háború előtt esett meg, hogy betiltották a gyülekezést. Néhány tucat ember részvételével össze is hozták a gyűlést, ahol Bundy arról beszélt, hogy ha még jobban „eltiporják a jogaikat”, fizikailag kell majd megvédeniük a szabadságukat. Egy interjúban azt is kifejtette, hogy azt szeretné, most azonnal fertőzze meg a vírus, amíg még egészséges; húsvétkor pedig százfős istentiszteletet szervezett.

A Tea Party visszatér

Abból a falusi, vallásos-konzervatív közegből indult ki tehát a karanténellenes tüntetéshullám, amelynek tagjai az individualista, független amerikai polgár ethosza nyomán nehezen viselik, hogy mások mondják meg nekik, mit tegyenek, s nem csupán a kormányzatot, hanem az orvostudomány képviselőit is gyanakodva nézik – sokan közülük az oltásoktól is berzenkednek. Érzéseikre csak ráerősítettek egyes vallási vezetők, seriffek és helyi republikánus politikusok is, akik a karantén kapcsán hisztériát és elnyomást emlegettek. A koronavírus árnyékában mintha az a Tea Party mozgalom éledt volna újjá, amely az Obama-érában populista hévvel követelte az adócsökkentéseket és a szövetségi kormányzat visszanyesését. Patrióta milíciák, oltásellenes és fegyvertartási aktivisták, tiszteletesek, a közhangulatot meglovagoló republikánus tisztségviselők, a Trump-kabinet tagjaihoz vagy jobboldali milliárdosokhoz bekötött nonprofit szervezetek álltak az április közepétől kezdve Michiganben, Oklahomában, Ohióban és más államokban szervezett karanténellenes tüntetések mögött, a protestálók pedig büszkén emelték a magasba az egyéni szabadság jelképét, a függetlenségi háború idejéből származó Gadsden-zászlót, rajta a fenyegetően ágaskodó csörgőkígyóval és a felirattal: „Ne taposs rám!”

A legnagyobb, három-négyezer fős demonstrációra Michiganben került sor, a többi tüntetés jóval kisebb volt. Széles rétegeket megmozgató ellenállásról tehát nem beszélhetünk, és felmérések szerint az amerikaiak többsége támogatja a korlátozások fenntartását. Ettől függetlenül bizonyos, hogy a tüntetések a társadalom jelentős részének elégedetlenségét fejezték ki. Áprilisban a kereskedelmi kamara azt jelentette, hogy minden negyedik kisvállalkozó két hónapnyira vagy még közelebb van vállalkozása bezárásához, májusban pedig jött a hír: a munkanélküliség a márciusi 3,5 százalékról az 1929-es gazdasági világválság óta nem látott szintre, 14,7 százalékra nőtt. Hiába jelentkeznek be tehát válogatott megmondóemberek és szakértők mutatós otthonukból tévéműsorokba, hogy elítéljék a tüntetők felelőtlenségét, a tönk szélére jutó polgárokat nemigen fogják meggyőzni. Az újranyitás ügyét egyaránt magukénak érezhetik a vallásgyakorlásban akadályozott társadalmi konzervatívok és a szabadságjogaikból jottányit sem engedő libertáriusok, a republikánus vezetésnek pedig kapóra jön, hogy „népi felhatalmazással” állhat neki a gazdaság beindításának.

Az országos jobboldali média ma már nyíltan ecseteli, hogy a krízis fel van fújva, az emberek dolgozni akarnak, William Barr igazságügy-miniszter az alkotmányba ütköző tagállami rendeletek miatt aggodalmaskodott. A korlátozások miatt amúgy is morgolódó elnök pedig a Minnesota, Michigan és Virginia „felszabadítására” hívó tweetjeivel kiállt a demonstrálók mellett – egyébként mindhárom államnak demokrata a kormányzója, s fontos csatatér lesz a novemberi elnökválasztáson.