Az érintés elveszett becsülete

„Anyám egyévesen család nélkül maradt egy légópincében, ahol az anyját és kis nővérét is elvesztette, miközben apja a fronton volt. Szeretetlen gyerekkora volt, egy korán meghalt nagymamával, az egyetlennel, akiről olyan emléke volt, hogy becézte és ölbe vette; egy mostohaanyával, akit fiatalon a testvére özvegy férjéhez adtak, ezért az egész világgal hadban állt; és a magányos, kényszerből újranősülő apával. Aztán apuval kapaszkodtak egymásba, de valójában többnyire csak átvitt értelemben, mert apám hihetetlenül prűd polgári nevelést kapott, és azt hiszem, csak az intellektusával tudott érzelmeket kifejezni. Verseket, filozofikus leveleket írt, komponált, de emlékszem, úgy puszilt meg minket (ma is így van), hogy éreztem a kemény arccsontját az arcomhoz ütődni, és nagy ritkán úgy simogatta meg a fejünket, hogy a frufrunkat letolta az orrunkig. De éjszakákon át rótta a köröket velem, a nyugtalan, pólyába burkolt, síró csecsemővel.

Szóval anyukám, akit az érintés árvájának is nevezhetnék, úgy ült ott, amikor a fiam átölelte, mintha valami illetlen dolog történt volna, amit jobb körökben nem szokás észrevenni… de hónapokkal később, egy félmondatban, csak úgy mellékesen, mégis megemlítette, hogy az ő unokája milyen szeretettel tud ölelni.

Azt hiszem, sokáig számomra is csak a szerelem adott jogot az érintésnek, a szerelem, amelyről addig csak regényekben olvastam, a szüleim sosem adták árulkodó jelét annak, hogy van köztük gyengédség vagy intimitás.

De amikor átéltem a tapintható, körülölelő biztonságot a férjem ölelésében, amikor rájöttem, hogy néha csak a kézfogása is a teljességet tudja adni, emlékezni kezdtem anyu kicsi kezének száraz melegére is: amikor praktikus ürügy adódott, mert jó voltam, ezért meg lehetett simogatni a fejem, amikor megfogta a kezem, mert vezetett az utcán. Vagy amikor összemértük, hogy az enyém lassan nagyobb lesz, mint az övé, és a körmünk a fehéren ívelő félholdakkal ugyanolyan...”