Egy tányér méz Gyimesközéplokon – az én Trianonom

A Mandiner szerzőinek Trianon-cikksorozata a 100. évfordulón

Csak elmondom már egyszer, a rablóbéke századik évfordulójának tiszteletére, miért lett mézédes Erdély. Mármint számomra, aki – egy nyolcvanas évekbeli, Erdély-járó fiatalhoz illően – de

Orbán Balázs műve rövidített kiadásának példányait...

Az Erdély-élmény nekem Sepsiszentgyörggyel kezdődött, de vendéglátónk rokona révén mindjárt Gyimessel folytatódott. A 80-as évek közepén aztán már kifejezetten egy gyimesközéploki családhoz jártunk ki mi, pesti barátok. Fent a hegyekben, a család borjúnyi csángó kutyák őrizte nyári szállásán, ahova egy szádán (ottani jelentése szerint olyan hegyi úton, amely mellett patak folyik) jutottunk el, éldegéltünk egy-két hetet. A hegyoldalban kaszálni tanultunk, takartunk (szénát gyűjtöttünk), még kokojzát (fekete áfonyát) is szüreteltünk. Mikor ránk esteledett, az istálló fölötti hiúban (padláson), szénaágyon aludtunk el.

Nyolcvanas évek mélye: kazettás magnóval gyűjtöttünk fel népdalokat Tankó Imre házigazdánk feleségétől, aki a vajköpülés mesterségével is megismertetett minket. Egyik gyermekük, egy nyolcéves forma kisfiú, akkorát tudott cserdíteni az ostorral, hogy a szomszéd hegyről visszhangzott. A család nem félt a szekusoktól, pedig volt a faluban besúgó, aki sorra jelentette föl a magyarországiakat fogadó helybélieket; ezek aztán nagy büntetéseket fizettek.

Én addig-addig vonatozgattam Csíkszeredára, hogy onnan busszal Gyimesbe jussak, míg

Na, attól kezdve Ditróba „egyirányúsodtak át” erdélyi útjaim. 

'88 körül lehetett, a legsötétebb Ceaușescu-diktatúrában, hogy székely kedvesemnek meg akartam mutatni Gyimest, ami neki eladdig kimaradt az életéből. Büszke voltam előre, hogy ez az „ezeréves határ” környéki tájegység – ahol a magyarság egyetlen olyan darabja él, amely igazi havasi gazdálkodást folytat – az én kalauzolásommal tárul majd föl neki.

Csíkszentdomokos és Balánbánya között valahol van (volt) egy erdészút. Onnan indulva, hatalmas gyalogtúrával, mely már-már nem is természet-, hanem kozmikus élmény, az Egyeskő mellett is elhaladva, egyszer csak megérkeztünk Gyimesközéplokra Tankó Imréék házához. A kiskölyökből már szinte legény lett, örült nekünk, de visszafogottabb volt a korábbinál. Furcsa, de feszengett az édesapja is. Saját kertjükben állandóan körbetekintgettek. Csak kibökték halkan, hogy

és nagy büntetési összeget fizettek emiatt. 

Imre bátyám mégis behívott engem és menyasszonyomat a házba. Asztalhoz ültetett minket, elénk tett két tányért. Nem gondoltam volna arra, ami következett… Saját maguk pergette mézet csurgatott a tányérokba, nagykanalat adott hozzá, és azt suttogta: „Használják!” Nehéz volt nekem azt az édes mézet magában enni, de azt mutattam, sőt mondtam is rekedtesen, hogy nagyon ízlik. Tudtam, mekkora érték ez a méz, mind önmagában, mind a keserves politikai helyzet, a csángók megfélemlítése miatt. Rásandítottam székely kedvesemre, és elszorult a szívem: úgy kanalazta a mézet, hogy közben folytak a tányérba a könnyei. Értettem őt. Azt siratta, hogy nincs hazája...

Eljött a felemás rendszerváltozás Romániában is, nem az erdélyi lány lett végül a feleségem. Nem is jártam ki többet, Erdély annyira fájdalmasan emlékeztetett arra a „se vele, se nélküle” távkapcsolatra. Azt hiszem,

azért nem vettük észre sokáig, hogy nem illünk eléggé össze. De azt a jó szívvel adott, tányérból kanalazott színmézet sose feledem. Ez az emlék köt össze örökre minden székellyel és csángóval.

(Nyitókép: MTI Fotóbank. Helyiek szekéren közlekednek Gyimes egyik hegyi legelőjén, Gyimesközéplok határában.)