„Áldozatot kellett hoznunk az országért” – Kádár Béla az Antall-kormányról a Mandinernek

Kádár Béla (1934) Széchenyi-díjas közgazdász, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A rendszerváltás előtt két évtizeden át az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének munkatársa, osztályvezetője, majd kutatási igazgatója, illetve külföldi egyetemek vendégoktatója volt, 1988 és 1990 között pedig a Tervgazdasági Intézetet vezette. 1990 és 1994 között a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere, 1994 és 1998 között az MDF országgyűlési képviselője. 1999 és 2002 között a Magyar Nemzeti Bank Jegybanktanácsának, 2002 és 2008 között Monetáris Tanácsának tagja, emellett pedig a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke volt.

***

Mikor és hogyan kereste meg Antall József a miniszteri felkéréssel?

A miniszteri felkérés 1990. április 10-én vagy 11-én történt a Bem téren.

Így el is búcsúztunk, mert készültem egy ciprusi szabadságra; aztán legnagyobb megdöbbenésemre egy hét múlva hallottam, hogy külgazdasági miniszternek csapott föl engem. Úgyhogy ez a felkérés egy sajátos formában történt.

Antall nem informálta arról, hogy egy másik posztra jelölte?

Nekem a pénzügyminiszteri poszt elvállalásával voltak feltételeim, amelyeket ő nem óhajtott megadni. Így aztán mondta, hogy akkor ez a dolog így nem jön össze. Egy hét múlva hívott valaki Antall titkárságáról, hogy menjek be – a külgazdasági miniszteri posztról volt szó – azt elvállaltam.

Mik voltak a feltételei, ami miatt a pénzügyminiszterség nem jött össze?

Azt mondtam, hogy a pénzügyminisztérium egy rendkívül fontos tárca, egy ilyen összetett folyamat irányítása nem lehet mellérendelő pozícióban, a többi minisztériummal egyenlő státuszban –

Antall azonban úgy vélte, hogy ez a pozíció idegen lenne a magyar jogrendtől, ezért nemet mondott. Nem bántam, én egyébként sem akartam kormányzati pozíciót vállalni.

Miért vállalta el mégis a külgazdasági posztot? Ön ekkor már húsz éve nemzetközi elismertséggel bíró közgazdász volt. Miért kockáztatta meg a kamikaze-miniszterséget?

Nem volt egy könnyű döntés. De végül tudomásul vettem. Részben azért, mert úgy gondoltam, hogy egy ilyen áldozatot nekem is hoznom kell az országért. Így aztán elvállaltam. De nem gondoltam volna, hogy a négy évet ki fogom szolgálni.

Kádár Béla

Honnan ismerte egyébként Antallt, mikor találkozott vele a rendszerváltás forgatagában?

Először 1989 december elején – az ausztrál követségnek volt egy fogadása, ott találkoztam vele először.

És milyen benyomást tett önre?

Nagyon előnyös benyomást. Ott hosszasan beszélgettünk, a fogadás végéig el nem engedett maga mellől. Attól kezdve kapcsolatban voltam vele,

Ön ezekben a hónapokban a Híd-csoport keretében közreműködött a gazdasági rendszerváltás koncepcionális előkészítésében. Miután elvállalta a külgazdasági miniszteri tisztséget, még a beiktatásuk előtt tartottak egyeztetéseket a gazdasági irányok átbeszélésére?

Nagyon sok megbeszélnivaló nem volt. Április 18-a körül értesültem tehát, hogy miniszterségre kér fel, utána pedig elég gyorsan pörögtek az események. Én ekkor a Tervgazdasági Intézet igazgatója voltam, elég sok munkám volt, ezért a miniszteri feladatok előtt nem volt sok idő a megbeszélnivalókra.

és ezeket papírra is vetettem tanulmányok formájában. Megpróbáltam tehát összeállítani egy programot.

1990. május 23.: beiktatták hivatalába az Antall-kormányt. Mit érzett az eskü alatt? Mit jelentett ön számára ez a nap?

Szép dolog volt, hogy az első demokratikusan megválasztott kormány minisztere lehettem. Felemelő érzés volt. De ezen kívül a feladat nagysága és szépsége is vonzó volt.

Az Antall-kormány beiktatási képe 1990. május 23-án – Az ülő sor jobb szélén Kádár Béla

Az első kormányülés milyen légkörben zajlott?

Nem tudok egészen határozottan visszaemlékezni, de nem volt semmilyen különleges hangulata – egy bemutatkozó jellegű találkozó volt.

Melyek voltak az első drámai helyzetek a kabinet előtt?

Nálunk, a külgazdasági tárcánál elég jól mentek a dolgok: beindítottuk a tárgyalásokat a nemzetközi partnereinkkel, aztán az Európai Unióval. Ráadásul rám lőcsölték a KGST soros elnöki tisztségét, Magyarország töltötte be a szervezet soros elnökségét július elsejétől kezdve.

Amikor hazajöttem Amerikából október 26-án, láttam, mi történik; az nagyon komoly volt.

Szinte lehetetlen súlyú és kiterjedésű társadalmi és gazdasági problémahalmazt kellett megoldaniuk, és óriási gondot jelentett a káderhiány, a megfelelő számú és lojalitású szakember hiánya a minisztériumokban. Hogyan töltötték fel az állományt? Hogyan sikerült beindítani az állami gépezetet?

A külgazdasági minisztérium személyi állománya sokkal jobb volt, mint a többi minisztériumé. Az állomány egy része már járt kint nyugaton. A vezető munkatársaknak voltak széles körű nemzetközi tapasztalataik, gazdaságdiplomáciai múltjuk. Amikor átvettem a tárcát, volt egy-két személyi változás, de az állomány szinte egészét ez nem érintette.

Ismert, hogy a két minisztérium, a pénzügyi és a külgazdasági tárca között – vagy inkább Rabár Ferenc, Kupa Mihály, Szabó Iván és ön között – komoly szemléletbeli-koncepcionális különbségek voltak: ön nem értett egyet azok neoliberális lépéseivel. Rivalizálás volt, vagy annál több?

Ez teljesen más megközelítés volt. A pénzügyminisztérium sok dolgozóját Washingtonban trenírozták a ’80-as években, miután beléptünk az IMF-be (Nemzetközi Valutaalapba), és

Akkoriban a pénzügyi pálya csúcsa az IMF-karrier volt, ezért érthető, hogy ők elkezdtek ezen a vonalon aktívan és serényen ténykedni. Én pedig másfajta elképzelésekkel indultam neki, mert nyilvánvaló volt, hogy az IMF-terápia nem alkalmas arra, hogy a magyar gazdaság gondjait megoldja – abban a kidolgozottságban semmiképpen sem, ahogyan azt ők kigondolták.

Ön nem támogatta a sokkterápiát, a piacgazdaságra való gyors átállást, az állam kivonulását a gazdaság különböző szektoraiból.

Nem, egyáltalán nem. Próbáltam ez ellen fellépni, amennyire lehetett, de nem volt sok eredménye. A külgazdasági kapcsolatokba azonban nem nagyon tudtak beleszólni.

Óriási nyugati hitelezői nyomás volt Antallon. Mekkora mozgástere volt a magyar gazdaságpolitikának? Lehetett volna másképp csinálni, mint a sokkterápia?

Sokkterápia lett volna – inkább így mondanám, ugyanis azt sikerült megakadályozni, hogy ne legyen radikális sokkterápia. Ami sokkterápia volt, az is bőven elég volt.

A külgazdasági minisztérium koncepciója is a piacgazdaság bevezetése volt, de némi szakaszossággal, és erős állami irányítás mellett. Főleg azért, mert az ország gazdasági helyzete már önmagában is súlyos volt, már válságból indult. A rendszerváltás, az átalakulás egy válságból indult. Aztán erre rárakódott egy átalakulási válság is, ami természetes, hiszen ha egy rendszert bolygatnak, abból vannak kiesések is. Aztán ott volt a jugoszláv polgárháború, valamint az összes szocialista ország nagyarányú visszaesése. Lengyelország kivételével minden szocialista ország GDP-je a magyar GDP-nél nagyobb mértékben esett vissza.

Súlyos eladósodottsággal, folyamatos hitelfelvételek örvényében, a gazdasági átalakítás szükségszerű következményeivel, a munkanélküliséggel és a vállalatbezárásokkal egy 3-5 százalékos növekedést kellett produkálni az adósságcsapdából való kitöréshez – az exportot tehát radikálisan javítani kellett. Mennyire tudták hozni az eredményeket?

1992-ben már 12 százalékkal múltuk felül az 1989-es exportszintet, azzal a különbséggel, hogy az már dollár volt. Végrehajtottuk tehát a piacváltást, jó eredményekkel.

És jött a következő országgyűlési választás is: a kormány ellenfelei – akik addigra jelentős gazdasági pozíciókat szereztek – a helyzet romlásában jelentősen közrejátszottak.

Kádár Béla konzultál Antall Józseffel az Országgyűlés üléstermében 1990. július 30-án (a kép bal sarkában Katona Tamás és Horváth Balázs)

Miket tart a kormány legnagyobb eredményeinek?

Az például siker volt, hogy

1994-ig egy 4/5-ös piac alakult ki. Ez pedig mindenképpen nagy eredmény volt. A másik pedig, hogy a külgazdasági kapcsolatokban sikerült a kitűzött feladatokat elvégezni: részei lettünk szervezetileg is a nyugati kapcsolati rendszernek, a külgazdasági tevékenységünk súlypontját áttettük nyugatra. A kereskedelmünk 3/4-e már az OECD-országokkal bonyolódott 1994-re; és átalakult a kivitelnek a termékszerkezete is: a korábbi rendszeres cserearány-veszteséget hordozó kivitel helyett belépett a gépipar. Mi szereztük meg a volt szocialista országokba exportált nyugati tőke 45 százalékát 1994-re.

És mik voltak a legnagyobb hibázásai?

A fő hiba az volt, hogy

Ezeknek a módszereknek a buzgó követése nagyon sokba került. 1989-ben a válság ellenére még mindig jobb helyzetben voltunk, mint a többi szocialista ország. Ez az előny a ’90-es évek közepére kezdett elkopni.

Milyen vezető, milyen politikus volt Antall?

Antall József egy nagyon jó politikai felkészültségű ember volt. Ha egy nyugodt időszakban állt volna az ország élén, akkor azt mondhatnám, hogy nála nem is lehetett volna jobb miniszterelnök. Ez az időszak, amely tele volt válsággal, és nehéz helyzetben volt az európai gazdaság is, elég nagy feladatot rótt Antallra. Az ő precíz jogi szemléletével, a parlamenti törvényhozás útján kialakított szabályok révén óhajtott kormányozni, ez pedig okozott bizonyos feszültségeket. Én nagyon jó miniszterelnöknek tartottam. De ez nem az ő időszaka volt – az az igazság. Pedig annak az időszaknak az általános magatartási kultúrája, mármint a politikai élet szereplőinek egymáshoz való kölcsönös viszonya összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a mai viszonyok.

Szerencsésnek tartom magamat, hogy szolgálhattam az ideje alatt.

Mi Antall József politikai hagyatéka?

Egyrészt a célok – mert elindultunk abba az irányba, ahová el akartunk. Másrészt a stílus – ahogy ezeket meg akarta valósítani.

fotó: Ficsor Márton, MTI