Hol lehetne jobban szembenézni a halálfélelemmel, mint egy rideg kórteremben? – Egy fiatal koronavírusos beteg tapasztalatai

Mennyire tartottad magad egészségesnek, volt esetleg bármi, ami elősegíthette a megfertőződést? Legyengült immunrendszer, betegség, légúti rendellenesség?

Alapvetően egészségesnek tartom magam, nincs semmilyen krónikus betegségem, egészségesen táplálkozom, rendszeresen szedek vitaminokat. A megbetegedésem előtt két héttel voltak megfázásos tüneteim, de azok gyorsan lecsengtek.

Van sejtésed arról, hol fertőződhettél meg?

Igazából nem tudom, csak sejtem, hogy tömegközlekedésen kaphattam el. Egyébként ez az egyik legszorongatóbb a vírussal kapcsolatban – bárki, bárhol, bárhogy elkaphatja, hisz a tünetmentes (szuper)hordozókkal akárhol találkozhatunk. Buszon, bevásárlás során, de akár az utcán is, túl közel haladva el valaki mellett.

Hogyan kezdődött, mik voltak az első tünetek?

Hőemelkedéssel, torokfájással, náthával indult, majd ezekből láz, mandulagyulladás, köhögés, végül, a kórházba kerülés előtt, nehezített levegővétel lett. Talán ez utóbbi volt a legijesztőbb az összes tünet közül.

Mikor gondoltál arra, hogy ez koronavírus lehet, és hogyan tudtál szembenézni a diagnózissal?

Betegségem harmadik éjjelén felébredtem: magas volt a lázam, és nem tudtam mély levegőt venni. A lázcsillapító nem vitte lejjebb a lázam, egyszerűen szinte semmitől sem tudtam jobban lenni.

Addig a betegséggel járó természetes levertséget és gyengeséget éreztem, majd e gondolat nyomán arra jutottam, hogy reggel, amint lehet, felkeresem a háziorvosom, hogy kérjen számomra egy mintavételt.

Hogyan hatalmasodott el a betegség, hogy kerültél a Szent Lászlóba?

Az előbbiekben említett éjszaka után felvettem a kapcsolatot a háziorvosommal. Összeszedtem magam kívül-belül, és vártam a mentőket. Egy betegszállító jött értem, és bevitt a Szent Lászlóba, ahol aztán felpörögtek az események. Néhány kérdés megválaszolása, hogy jártam-e például külföldön, és az adatfelvétel után következett pár rutinmérés (vérnyomás, testhőmérséklet). Majd egy nagyon kedves fiatal orvos vizsgált meg, aki konkrétumot nem mondott, de láttam a gépe monitorján a „Pneumonia?” kérdést, és nyilvánvaló lett számomra, hogy tüdőgyulladás irányába fognak tovább kutakodni. Ezt követően történt a mintavétel és a röntgen. A röntgent látva mondták az orvosok, hogy bent kellene maradnom.

Hogyan bántak veled, mit tapasztaltál? Mennyire voltak felkészültek, illetve segítőkészek a kórházi dolgozók?

Első körben a Covid-gyanúsak osztályára, egy egyágyas szobába kerültem, majd miután beigazolódott a pozitivitásom, átkerültem a tizenegyes pavilonba egy hatágyas szobába.

Az előírásoknak eleget téve be voltak öltözve, többször eszembe is jutott, hogy sosem fogom őket az utcán megismerni. Persze egy idő után a testalkat, járás és a maszk mögül egyedül látszó tekintetek alapján már „megismertem” őket. Abszolút segítőkészek voltak, és azt gondolom, hogy a napról napra változó irányelvek mellett maximálisan felkészültek is voltak. 

Hogy lehet átvészelni egy ingerszegény kórházi tartózkodást, mi adott erőt?

Az egyágyas szoba talán ingerszegényebbnek mondható így utólag, de akkor annyira nem voltam a helyzet magaslatán, hogy nem is volt ilyesmire igényem. Másrészt a 21. században, ha van a kezedben egy okostelefon, az ingerszegénység is relatívvá válik. Egyébként a hatágyas szobában folyamatos interakcióban voltunk a szobatársakkal, sokat beszélgettünk, és a kórházi napirend, gyógyszerosztás, reggeli, kisebb vizsgálatok, mérések, vizit, stb., sem hagyott túl sok üresjáratot. Ha volt is ilyen, akkor pihentünk, aludtunk, hisz a fáradékonyság mindenkinél jelen volt. Erőt a kedvesemmel, családommal, munkatársaimmal való beszélgetésből merítettem; a kedvesem például rendszeresen felolvasott nekem. 

Mi volt a legrosszabb pont, és hogyan kezdődött innen a visszakapaszkodás?

A mélypont az volt, amikor átkerültem a hatágyas kórterembe. Volt ott ugyanis egy idősebb néni, aki úgy tűnt, nincs túl jó állapotban. Így utólag visszatekintve, talán az ő esendősége miatt érintett meg az elmúlás közelsége, valódisága. Az egy nehéz éjszaka volt, meg kellett küzdenem a démonaimmal egy számomra addig kevéssé ismert tudatállapotban poroszkálva. Végül arra jutottam, hogy minden döntés kérdése, ha én itt és most úgy döntök, hogy meggyógyulok, akkor úgy lesz. Rajtam áll, hogy elégedetlenkedek, vagy önmagamra koncentrálva gyógyulok. Aztán alig két nappal később a néni elhunyt, Isten nyugosztalja. Azt sem volt könnyű végignézni, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy amikor megbetegedtem, akkor azt álmodtam, hogy egy orvosnak mondom, hogy „itt mellettem meg fognak halni”, így

– s hol máshol lehetne jobban szembenézni a félelmekkel, mint egy kórteremben, ahonnan nem tehetem ki a lábam?!

Ha van bármilyen tanulsága, önismereti fejleménye ennek a procedúrának, amit átéltél, akkor mit mondanál?

Alapvető jelentőségű élmény ez az időszak önismereti szempontból. A kórházi események hullámzásában éreztem, hogy olyan ez, mint egy küzdősport, ahol néha egy-egy mérkőzés után van némi szünet, de aztán újra ringbe kell szállni. Persze akkor kezdődhet a sopánkodás, hogy jajj, de nehéz most, de igazából akkor kell megbecsülni a szünetet, amikor adatik. Aztán eszembe jutott Márai, aki azt írja: „Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. (...) ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.” Így van ez az életben is, hangosan harsog a nehézség, a hiány, a fájdalom, de az elégedettség és jóllét halk. Én ennek megfordítására törekszem most - hangot adni, annak, ami a magunk szubjektív valóságában jó, hálát adni,

mert menekülési útvonalak nélkül, helyben maradva is túlélhető majdnem minden.

Mit tanácsolnál annak, aki szintén kórházba kerül, mi segíthet számára az összeomlás elkerülése érdekében?

Mindenki más, mindenkinek más segít. Azt viszont tudom ajánlani, hogy kapcsolódjon, ha az esik jól, másokhoz, a transzcendenshez, de leginkább önmagához és a saját élményeihez, megéléseihez.