Egy kalandor természetű székely: Orbán Balázs emlékezete

Paár Ádám írása

Orbán Balázs élete olyan, akárha Dumas Salvato Palmieri nevű hősét és Jókai Mór Szegény gazdagokjának kalandor Hátszegi Lénárd báróját keresztezték volna. Forradalmár volt és hazafi, sokszínű családi háttérrel. Hősünk származása nem mondható éppen általánosnak. A család gyökerei részben a Felvidékre, részben Isztambulba nyúlnak vissza. Orbán Balázs így felvidéki magyar és isztambuli olasz ősökkel rendelkezett. A bárói címet dédapja, Orbán Elek főkirálybíró kapta Mária Teréziától.

Az ifjú Balázs életében a kalandok 1846-ban kezdődtek el, amikor egy családi örökség átvételére elutazott Isztambulba. A tizenhét éves székely ifjú, aki addig ki sem tette a lábát szülőföldjéről, egy új világba csöppent, amely varázslatosnak tetszett számára. Hiszen Székelyudvarhely bőven elfért volna az oszmán metropolisz bármely városnegyedében!

és beutazta a Közel-Kelet nagy részét. Kis-Ázsia, az akkor Palesztinának nevezett Szentföld, Egyiptom voltak úti állomásai. Megmászta a piramisokat, harcolt rablókkal a sivatagban, és baksist kellett adnia a pasáknak, bégeknek és oszmán-török meg egyiptomi csendőröknek, hogy ne nézzék kémnek, és folytathassa útját. 

Két évi kalandozás után visszatérve Európába, pontosabban a húsz évvel korábban függetlenségét elnyert Görögországba, ahol kezébe került egy újság a magyar szabadságharcról. A világutazó mögül előlépett a kor másik romantikus alakja, a forradalmár. Összegyűjtött vagy 150 embert, és ezzel a szabadcsapattal kívánt sietni az osztrák és orosz cári erők által fojtogatott szabadságharc segítségére.

Őrült ötlet volt? Ma kétségkívül így ítéljük meg. De az Orbán Balázs és kortársai által ismert példák fényében nem volt őrültebb, mint amikor Byron egy szál magában elhajózott Görögországba, hogy küzdjön a görög függetlenségért, vagy amikor Bolívar 700 emberrel az Andokon átkelve elindult Kolumbiából Venezuela fölszabadítására, vagy amikor Benyovszky Móric mindössze pár európaival és néhány száz gyengén fölszerelt madagaszkárival szembeszállt a francia hadsereggel és flottával! Bem József egy szénásszekér bakján ülve szökött át a Bécset elfoglaló császári katonaság vonalain. Az ősz lengyel a magáén kívül három ország – Portugália, Ausztria és Magyarország – szabadságküzdelmében vett részt.

Orbán Balázs jogosan gondolta: ha Bemnek sikerült Bécsből Pestre kerülnie, onnan pedig az erdélyi hadsereg élére, neki miért ne sikerülne Athénból hazajutnia egy maroknyi elszánt emberrel!

Mire azonban Bulgáriába ért, a szabadságharcot leverték. Orbán Balázs a viddini táborba sietett, és igyekezett közvetíteni Kossuth és menekültjei, valamint az oszmán-török hatóságok között. 

Az 1850-es években Orbán Balázs a Habsburg- és III. Napóleon-ellenes emigrációban forgolódott. Jó barátságban volt Teleki Sándor gróffal, aki később majd Garibaldi oldalán részt vesz az Ezrek partra szállásában a szicíliai Marsalánál. Az ekkoriban a Csatorna-szigetek egyikén, Jersey szigetén élő Victor Hugo, akinek fejére a bonapartista hatóságok 25 ezer frank vérdíjat tűztek ki, azt mondta állítólag: „kétszáz Orbán Balázzsal meg tudnám dönteni III. Napóleon császárságát!” Ám, hogy az emigráns francia író, aki éppen ekkoriban írta a Nyomorultakat, mire alapozta feltételezését, rejtély. Ám ez is mutatja, hogy a székely forradalmár határozott föllépésével képes volt hatni környezetére.

1859-ben az itáliai vereségek csaknem az összeomlás szélére sodorták Ferenc József birodalmát. A neoabszolutizmus épülete recsegett-ropogott. Ebben a helyzetben Ferenc József kénytelen volt engedményeket tenni. Menesztették Alexander Bach belügyminisztert, a rendszer megtestesítőjét és névadóját („Bach-korszak”), valamint az ország katonai főkormányzóját, Albrecht főherceget, és újra engedélyezték az országgyűlés működését, a magyar nyelv ismét hivatalos lett.

Orbán Balázs a barátaival 1860 körül Aradon

Orbán Balázs hazatért. Ekkoriban fordult figyelme saját szülőföldje, a Székelyföld felé. Évek hosszú munkájával készült el Székelyföld leírása című műve,

Közben országgyűlési képviselővé választották. Eleinte a Tisza Kálmán vezette Balközép nevű pártban politizált, amely át akarta alakítani a dualizmus rendszerét tiszta perszonálunióvá, vagyis olyan rendszerré, amelyben a két országot kizárólag az uralkodó személye fűzi össze. Amikor a Balközép egyesült a Deák-párttal, Orbán Balázs a pártegyesülést elutasítókhoz csatlakozott, és megalakították a Függetlenségi Pártot. 

Orbán Balázs életében az 1877-78-as orosz-török háború hozott izgalmas fordulatot. Ekkoriban Magyarországon divat volt sajnálni a törököket, akikben mind többen nem az egykori ellenségek leszármazottjait, hanem a keleti „fivéreket” kezdték látni, akiket maga alá gyűr az orosz birodalmi medve. Oroszország széles körben megvetés tárgya volt. Túl a lengyelbarátság és az 1849-es cári intervenció érzelmi tényezőjén, valamint a pánszlávizmustól való rettegésen, a magyarországi közvélemény jelentős része aggódva figyelte a „keleti kérdésben” elfoglalt cári álláspontot. Budapesten elégtétellel nyugtázták, hogy Plevna vára alatt elakadt az orosz ármádia, és a magyar ifjúság is úgy énekelte a Kossuth-nótát, hogy beleszőtte az oszmán főparancsnok nevét: „Abdul Kerim azt üzenete, Elfogyott a regimentje…”

Ha az orosz hadsereg elfoglalja Konstantinápolyt – valóra váltva Nagy Katalin cárnő álmát –, letaszítva a Hagia Sophia csúcsáról a Próféta félholdját, és kitűzve helyére Krisztus keresztjét, az valójában nem a balkáni népek szabadságának, hanem az orosz önkényuralomnak lesz győzelme, érveltek sokan.

Ne feledjük el: Orbán ismerte a Keletet, annak kultúráját, becsülte is, míg Oroszországról és a cárizmusról semmit nem tudott, amit pedig hallott, az csak az ellenszenvet növelte e félelmetesnek látott-láttatott birodalom iránt.

Orbán, Ugron Gábor és más függetlenségiek egy romantikus tervet dolgoztak ki: eszerint egy szabadcsapattal betörnek Romániába, fölrobbantják a Szeret folyó hídját, ezzel elvágva a Károly román király alá rendelt orosz sereg utánpótlását. Még azt is fontolgatták, hogy előrenyomulnak egészen Orosz-Lengyelországig, és felkelést szítanak az oroszok hátában.

Őrült vállalkozás volt, kétségtelenül. Orbán alighanem azt hitte, meg lehet ismételni Garibaldi vállalkozását, aki ezer emberrel elfoglalt egy egész tartományt, majd megdöntött egy királyságot, és egymaga megfordította Dél-Itália sorsát. Csakhogy Garibaldi saját nemzete céljait követte, míg Orbánék az Oszmán Birodalmat akarták megmenteni, és – akár tudták, akár nem – lényegében a balkáni népek elnyomójának segédkeztek volna áttételesen. Nemzeti célt csak nagyon erőltetetten lehetett belemagyarázni a vállalkozásba. 

Az idősödő Orbán Balázs

Ugyanakkor egy másik kalandor is hasonlóan őrült tervet fontolgatott, és ugyancsak Erdélyben: Ioan Axente Sever, az 1848-49-es román felkelés még élő vezetője szintén nem bírt nyugton maradni, és a Balkán-kérdés által keltett nemzetközi figyelmet kihasználva felkelési tervet szövögetett, csak ő éppen a magyar kormányzat ellen. Míg Avram Iancu öregkorára magyarbarát és realista lett, olyannyira, hogy a neoabszolutizmus idején állandóan rendőri megfigyelés alatt állt, és, ahogyan a besúgók jelentették, betegágyáról föltápászkodva örömmel hallgatta 1860-ban a Garibaldi-partraszállás hírét; a Brassóban élő Sever megmaradt a „jó császár” hitében és abban a naivitásban, hogy megismételhető az Erdélyi-érchegységben a '48-as román felkelés.

Végül a magyar kormány megneszelte az ilyen akciókat, és nagyon gyorsan lehűtötte a kedélyeket. A rendőrség letartóztatta a résztvevőket mindkét oldalon. Miután komolytalannak ítélték a terveket (bár Orbán Balázséktól 600 puskát foglaltak le), túl sokat nem bajlódtak velük, s mivel a háború hamarosan befejeződött, hamar el is engedték a foglyokat. Orbán Balázsnak nem görbült haja szála sem. 

Ez az utolsó kalandos akció, amely méltó volt a 19. század elejéhez, de már csak paródia lehetett a század végén, végül hamvába hullt. Orbán Balázs visszatért a politika és a néprajz békésebb vizeire. Utolsó éveiben az Akadémia levelező tagja lett, tekintettel néprajzi érdemeire. Nem csak a székelység múltjáról, kultúrájáról szolgáltatott értékes adatokat, hanem fölhívta a figyelmet a Székelyföld jelenbeli szegénységére is, s ezzel elindítója lett a térség mezőgazdasági fejlesztésére irányuló – sajnos, a dualizmus korában befejezetlenül maradt – kísérletnek. 

A legelő-elkülönítés, tagosítás és a nagy népességszaporulat miatt a hegyi területen egyre nehezebben tudtak megélni, és mind többen vándoroltak ki Moldvába, sőt Havasalföldre, de még a fekete-tengeri kikötőkben is lehetett találkozni székely eredetű magyarokkal. Bukarestben például az úri házakban keresettek voltak a székely szobalányok és dajkák (Bukarestben a székely dajka éppoly közmondásos volt, mint a reformkori Pest-Budán, majd Budapesten a tót pallér).

Mindez persze azzal járt, hogy apadt, egyre apadt létszámában a székelység – nem a népesség visszaesése (a természetes szaporulat relatíve még mindig magas volt), hanem a kivándorlás miatt. Ezt a válságot pedig csak a mezőgazdaság, a vasúti közlekedés és kereskedelem fejlesztésével, valamint a szociálpolitikával lehetett orvosolni.

Orbán Balázs, sajnos életében a politikusokat nem, ám a nagy mesemondót, Jókai Mórt annál inkább inspirálta. Két Jókai-regény (Damokosok, A kétszarvú ember) történetének forrását is megtalálhatjuk Orbán Balázsnál. A Székelyföld tudományos igényű néprajzi leírója 1890. április 19-én, mindenki által megbecsülten halt meg.