Óda Budán

„Hallgatom az este nehéz mocorgását.
Súlyos a lomb, egyre tömődik, mázsás árnyékot vet,
csillag remeg, mint megfogott bogár, verdes a szárnya,
s itt, Budán gyűjti már az este az ellobbanó fényeket.

Itt, Budán … Egy éve már, hogy e hegyek anyás nyugalma
vesz körül: fenyős kertek s vasliliomok a kerítések rácsán;
könnyen futtat a lejtő reggelente s délben megállni
késztet, hogy tűnődnék tömör, fenséges pompáján.

S ha néha megállok a cserjés, fehérkövű Gellért kilátóján,
körém sereglik a táj, a Duna mellett, mint szalagra
fűzött gyöngyszemek: a Város – mintha a vértanú-szent
nagy, barna, nehéz olvasóját kanyarintotta volna…

És a hidak! mint izmos lovak feszülő teste,
s dobban a kőpart, hol leér ércpatája!
Csodálom e várost most-éledő szerelemmel,
kinek az égaljáig futó rét volt csak a hazája.

Itt, az ómívű Budán, hol a történelem
kő-emlékeit hordta össze az idő más unokáknak:
Mátyás fényes udvarát – ó, könnyed röneszánsz! – s fürdőit
a virágnyelvű lusta zsarnokoknak, kövér basáknak.

Ó, Idő, ki bölcsődet és koporsódat egyként magadban
hordozod, mint mészvázát a tenger eltűnt csigáknak –
s zúg, forr sodrodban az emberi elme, mint a zenélő kagyló,
s kilesi titkát, szépségét, borzalmát e pörgő világnak!

Ó, idő, itt a szépmívű Budán ezer év tanulságaként
felemelt, büszke fővel jár a Gondolat!
S roppant szárnyát bontja a zsellérek vállában roppanó
Szabadság, s szűz utakra indul a csillagok alatt!”

A most elhunyt Csukás István emlékére