Az alkotók mintha egy gagyi fan fictiont filmesítettek volna meg. Spoileres elemzés.
Én már ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek az előzménytrilógia részei jelentették az első Csillagok háborúja-élményt. Meg lehet kövezni érte, de gyerekként szerettem az első három epizódot, Jar Jarral együtt és a midikloriánok ellenére is. Lucas az ezredforduló körül elkészített filmjeivel kitágította a néző számára a galaxist, betekintést engedett a köztársaság-korabeli állapotok izgalmas viszonyaiba, és főként: felépítette Anakin Skywalkert, hogy a harmadik részben valódi drámával Darth Vaderré változtassa.
Amikor 2015-ben a Disney előrukkolt az új Star Wars-filmmel, nagy várakozásokkal ültem be a moziba. A kritikusok egyöntetű örömujjongással fogadták az új epizódot. Nekem annál nagyobb csalódást okozott Az ébredő Erő. Úgy tűnt, az alkotók annyira féltek a filmet övező várakozás UV-sugaraitól, hogy nem mertek szembenézni velük, megmaradtak a klasszikus epizódok forgatókönyveinek védelmet és biztonságot nyújtó hűs árnyékában:
gyakorlatilag megismételték az Egy új remény történetét,
előrángatva néhány régi és bedobva pár új karaktert. Az utolsó Jediknek sikerült elődjét is alulmúlnia: a logikátlan történetvezetés harmatgyenge új karakterekkel párosult. Az előző epizódban bemutatkozó új főgonoszt, Snoke-ot még azelőtt kiiktatták a cselekményből, hogy a néző a nevét rendesen megjegyezhette volna. Mindenekelőtt pedig megbocsáthatatlan, hogy bohócot csináltak Luke Skywalkerből. De legalább nem volt Halálcsillag.
A Skywalker korára minden elvárás és a kritikák elolvasása nélkül mentem el. Két év távlatából megbocsátva az előző rész által okozott csalódást, szerettem volna egyszerűen élvezni és szeretni a filmet. Sajnos nem tudtam.
A kilencedik epizód külsőségekre hozta a kötelezőt: kitűnő effektek, látványos akciójelenetek, lenyűgöző képsorok. A tomboló óceánból előtűnő Halálcsillag roncsainak látványa egyenesen lélegzetelállító volt, hasonlóan a monumentális, több ezer csillagrombolót felvonultató jelenetekhez. A történettel viszont ismét komoly problémák adódtak.
Palpatine, az egykori Uralkodó üzenetben tudatja a Galaxissal, hogy visszatért. Mind Rey, mind Kylo az ő felkutatására indulnak. Kylo talál rá hamarabb, a sithek titkos bolygóján, az Exegolon. Itt kiderül: valójában végig az Uralkodó állt az Első Rend és Snoke mögött is, zombiként mozgatva a szálakat a háttérből. Palpatine-nak mindemellett arra is jutott ideje, hogy titokban felállítsa minden idők leghatalmasabb csillagromboló-flottáját, melynek hajói mind képesek arra, amire a Halálcsillag egykor: egész bolygókat tudnak elpusztítani. Később fény derül Rey eddig sokat feszegetett származására is: ő nem más, mint az Uralkodó unokája. Az embernek kicsit olyan érzése támad,
Az új részek koncepció nélküli, következetlen történetvezetésére a Skywalker kora sikerrel tette fel a koronát.
Úgy tűnik, mintha az egymást váltogató két rendező, J. J. Abrams és Ryan Johnson azon versengenének, kinek az elképzelése határozza meg végül az új szériát. Kylo Ren Az utolsó Jedikben összetöri, a Skywalker korában összehegeszti sisakját. Poe Dameront, a pilótazsenit az egyik részben még önző és forrófejű idiótának ismerjük meg, a másikban hirtelen konstruktív és önkritikát gyakorló vezetővé érik. Míg az egyik új karakternek, Rose Ticónak Johnson meghatározó szerepet szán, addig a visszatérő Abrams gyakorlatilag kiírja a történetből. Míg Rey szülei Az utolsó Jedikben még jelentéktelen senkik, a Skywalker korában már Palpatine unokáját tisztelhetjük az ifjú jedihölgyben. A rendezői párviadalt végül 2:1 arányban Abrams nyerte, de ezen sajnos minden Csillagok háborúját szerető néző veszített.
A Skywalker korában nincsenek valódi áldozatok, elmarad a dráma. Az egyik jelenetben Chewbacca hajóját látjuk felrobbanni, még mielőtt azonban meggyászolhatnánk a Csillagok háborújának egyik legikonikusabb szereplőjét, kiderül, a bolondját járatták velünk, a vuki feltűnik egy másik jelenetben. A film során C-3PO-nak egy üzenet lefordítása érdekében törlik a memóriáját. Szintén megható pillanat (lehetne), hiszen el kell búcsúznunk a protokolldroid emlékeitől, aki oly sok kaland aktív részese volt már. Később azonban R2D2 szempillantás alatt visszavarázsolja a régi memóriát.
de ami még rosszabb: értéktelenné teszi a nézőből kiváltott érzelmet, a gyászt is.
Hiába a sok látványos összecsapás, akciójelenet, a film egyszerűen nem képes arra, hogy valódi izgalmat váltson ki a nézőből. A cselekmény legelejétől pontosan látni lehet, hol és kikkel ér majd véget a történet. A finálé önmagában is megér egy misét: Rey és Kylo percenként kerülnek halálközeli állapotba, majd hozzák vissza egymást az életbe, már-már parodisztikus jelleget öltve. Több ismerősöm is kitörő nevetésről számolt be a jelenet alatt a moziban. Feltételezem, nem ez volt az alkotói szándék.
Azzal, hogy Reyt Palpatine vérvonalába kötik be, a film meghatározott dinasztiák kiváltságává tette az erőhasználatot. A negyedik epizód óta nem találkozhattunk olyan erőhasználó hőssel, aki származásilag ne kötődött volna a Skywalkerekhez, illetve Palpatine-hoz. Ez a felfogás szembemegy a filmek által eddig képviselt filozófiával. Az Erővel való kapcsolat nem volt kifejezetten származás kérdése. A hajdani Jedi lovagok nőtlenek voltak, így nem is tudták volna továbbörökíteni azt. Az Erő nem más, mint „egy mindent átható energiamező, mely körülvesz, és átitat mindannyiunkat” (Obi Wan Kenobi). Az új epizód felfogásával
A Skywalker korának legfájóbb hozadéka azonban nem Rey Palpatine-mivolta, hanem önmagában Palpatine visszatértének ténye. Az első hat epizód következetesen építette Anakin Skywalkert, az egyetlen személyt, aki képes egyensúlyt hozni az erőbe. A jóslatot Anakin már Darth Vaderként valósította meg: az életét feláldozva ölte meg az Uralkodót.
Palpatine visszatérése Anakin/Darth Vader áldozatát teszi semmivé, egyúttal megkérdőjelezi az egész saga értelmét.
A trilógiára utólag visszatekintve inkább láthatunk egy, a gender-ideológiától sem mentes, a rajongók nosztalgiájára építő üzleti vállalkozást, mint valódi Star Wars-filmeket. A Disneynek fel kell nőnie a feladathoz: fel kell fognia, hogy önmagában a hajdani sztárokra és a látványvilágra építve nem lehet jó Csillagok háborúja filmeket csinálni. Ahhoz koncepció kell. Átfogó elképzelés. Ez az, ami az új részekből teljesen hiányzik. A legjobb, amit tehetünk, ha megfeledkezünk az új trilógiáról.
Az elmúlt hetekben jól látszott, hogy a jobboldal sokszínű. Megjelentek a „különutasok”, akik a nemzeti liberális vagy polgári identitásukat hangsúlyozzák, de hangosak a radikálisok is, akik sokszor olyan nyelvezetet használnak, amely a jobboldali tábor közepének ellenszenves.
A válogatottnál a liverpooli csillag, klubszinten a korábbi világválogatott eredményesebb, mégsem igazán összehasonlítható a két klasszis teljesítménye.
Miért döntött úgy, hogy felhagy a filmproducerkedéssel? Mi a véleménye az „abszolút filmszínházról”? Erről is kérdeztük a Thália Színház igazgatóját, aki az Eszenyi-ügy margóján egyúttal azt is leszögezte, végre napvilágra kell kerülniük a több évtizedes színházi visszaéléseknek.
A szlovák–cseh–magyar koprodukcióban, a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült Forrás című dráma a július 3-án kezdődő 60. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába is meghívást kapott.
Vasárnap ünnepli születésnapját Hollywood egyik utolsó keménylegénye.
Csak annyira unalmas azt hallgatni, hogy itt mindenki független-objektív.
A négyszeres győztes német válogatott hátrányba került ugyan, végül azonban 2–1-re legyőzte Elefántcsontpartot a labdarúgó-világbajnokságon.
Csapatkapitány igazolt a Népligetbe.
