Improvizáló képviselők, antiszemita beszólások és a mélázó Jókai – az országgyűlési beszédek története

Talán kevéssé közismert, de az Országgyűlés Hivatala amellett, hogy állampolgári megkeresésekre válaszol, a Parlament működését biztosítja, illetve sajtókapcsolatokat intéz, még könyvkiadással is foglalkozik. 

Az Országház Könyvkiadó kötetei elég széles spektrumon mozognak: az épület történetét, képzőművészeti kincseit bemutató összeállításoktól kezdve a Parlament különböző történelmi korokban játszott szerepéig számos országházi témát feldolgoznak.
Így jelent meg Az országgyűlési beszéd útja című veretes munka is, Siklóssy László 1939-es monográfiájának újrakiadása: keménytáblás, gazdagon illusztrált, olvasóbarát formában. Siklóssy László (1881-1951) kötete izgalmas és a közvélemény számára javarészt ismeretlen területet jár körül: a parlamenti beszédek lejegyzésének krónikáját. Ma, amikor korszerű hang- és képrögíztő technikák állnak rendelkezésre, nem tűnik túl nagy kihívásnak a Tisztelt Házban elhangzottak rögzítése, de ez korántsem volt mindig így.

Siklóssynál alkalmasabb személy egyébként nem is vállalkozhatott volna egy ilyen áttekintő munka elkészítésére, hiszen ő maga közel 35 évig dolgozott az országgyűlés gyorsírójaként, majd a nemzetgyűlési gyorsiroda vezetőjeként. Ott volt például az 1920-as béketárgyalásokon is, és később a hivatal vezetőjeként ő modernizálta az országgyűlésben dolgozó gyorsírói apparátust. Sőt, ahogy a könyv előszavát jelentő Hidvégi Violetta-tanulmányából kiderül, Siklóssy műkincsgyűjtőként is fontos karriert épített, illetve a kor ismert újágírója is volt.

Siklóssy most újra kiadott, hatalmas monográfiája a kezdetektől indítja a diétai beszédek történetét, így megtudhatjuk, hogy egy bizonyos

méghozzá Szent László idején. Szerafin azzal a bölcs meglátással élt, hogy semmit sem érnek a szóbeli zsinatok, ha utána nincs róluk feljegyzés. Ezek a feljegyzések a korszellemnek megfelelően természetesen latin nyelven készültek. Az országgyűlés későbbi, hivatalos összefoglalói egyébként az 1830-as évekig deákul íródtak, csak a reformkorban váltottak magyarra.

A tekintélyes munkából más érdekességek is kiderülnek, például, hogy a magyar nemesifjaknak a Mária Terézia által kiadott Ratio Educationis írta elő először a sebesírás megismerését, amit Kazinczy nyelvújító mozgalma keresztelt át gyorsírásra. Vagy az is kiderül, hogy számos olyan szónok akadt, akinek a beszédét nagyon nehéz volt lejegyezni. Közülük is hírhedt rétornak számított a reformkorban Felsőbüki Nagy Pál, aki beszédei nagy részét rögtönözte, és olyan hadarással adta elő, hogy azt lehetetlenség volt követni. Egy visszaemlékezés szerint az írnokok felkeresték az egyik felszólalása után, kérve, hogy vázlatát adja át nekik lemásolásra. A magyar politikus azonban közölte, hogy nem rendelkezik vázlattal sem, mire megkérték, hogy mondja el legalább beszédének főbb érveit. Nagy Pál ezt megtette, azonban az általa felsorakoztatott érvek köszönőviszonyban sem voltak az ülésen elhangzottakkal, tehát a képviselő megint improvizált.

De a reformkor szónoka ezzel a szokásával nem volt egyedül, Siklóssy munkájából megtudhatjuk például, hogy Tisza Kálmán sem írt soha kész beszédeket, bár ő legalább nagy betűkkel felírt néhány pontot magának. Jókai pedig az ülések előtt a folyosón átszellemülten őgyelegve ötlötte ki  beszédeit, és ilyenkor tilos volt megszólítani. Istóczy Győző, a hírhedt Országos Antiszemita Párt alapítója pedig betűről betűre átolvasta a beszédéről készült lejegyzéseket,

A kötet elidőzik Hajnik Károly személyénél is, aki a 19. század elején több évtizeden át vezette a parlamenti írnokokat. Míg a szakma úgy tartotta, hogy minden nyelven külön kell megtanulni a gyorsírást, erre Hajnik rácáfolt, és saját módszert kifejlesztve tudta rögzíteni a magyarul, latinul vagy épp németül elhangzó felszólalásokat. Hajnik korában egyébként nem percben vagy ívben mérték a beszédek hosszát, hanem tintamártásban, vagyis egy egységet az egy tintamártással leírható szöveg jelentett. Így beszéltek „egy- két- és sokmártásos beszédekről” is.

Még számos érdekesség, történeti kuriózum bogarászható ki Siklóssy vaskos monográfiájából, ami számos történeten keresztül teszi átélhetővé a régebbi korok parlamenti hangulatát. Így a kötet a kutatókon túl bátran ajánlható azoknak is, akik csak néhány jó sztorit szeretnének olvasni az országgyűlés múltjáról.