A világ teljességét akarta – Tompa Mária Szentkuthy-könyvéről
2020. január 08. 14:04
Szentkuthy Miklós egyszerre volt mélyen európai és magyar. Olyan művész volt, aki szinte ufóként élt a Kádár-korszak Magyarországán. Nemrég jelent meg egy kiváló könyv a kissé elfeledett, különös géniuszról, az íróról, akit kevesen olvasnak, de a hatása mégis magnetikus. Recenziónk.
2020. január 08. 14:04
p
0
0
30
Mentés
Nagyjából húsz évvel ezelőtt hagytam a Nagymaros fölötti erdőben Szentkuthy Miklós Az egyetlen metafora felé című könyvét. Nem véletlenül hagytam ott: nem ott felejtettem, hanem arra gondoltam, hogy ott lesz a legjobb helyen.
A könyvet előző nap vettem egy antikváriumban, és már hazafelé, a vonaton elkezdtem olvasni. Aztán másnap reggel, amikor elindultam felfelé a marosi Kálvárián, hogy az akkoriban szokásos útvonalamat, azaz a Büdös-tó-Mészégető-Kapuhegy-kört bejárjam, a könyvet is magammal vittem. A Mészégető nevű erdőrészben, a Nagymaros fölötti erdők talán legszebb bükkösében, azon a májusi reggelen a könyvet egy bükkfa odvába rejtettem. Úgy gondoltam, a legjobb lesz, ha ez a könyv a bükkfa odvában majd szépen elrothad és humuszként visszaépül az erdő életébe.
Nem azért hagytam ott, mert nem tetszett a könyv. Ha nem tetszett volna, nem viszem magammal az erdőbe. Akkor már a vonaton hagytam volna el szándékosan (ahogy korábban és azóta is megtettem néhányszor).
Azért hagytam ott, mert túlságosan is megérintett,
zavarba hozott és egyszerűen nem tudtam elviselni a közelségét. Ezt persze akkoriban nem tudtam így megfogalmazni magamnak, csak annyit tudtam, hogy valahogy el kell távolítanom magamtól ezt a könyvet. Ezt persze akkoriban nem tudtam így megfogalmazni magamnak, csak annyit tudtam, hogy valahogy el kell távolítanom magamtól ezt a könyvet.
Vannak olyan írók, akiket nem azért tekintünk meghatározó vagy – az általam különösen utált kifejezéssel élve – „fontos” szerzőknek, mert a könyveiket végigolvasva erre a megállapításra jutunk, hanem egyszerűen azért, mert „eleve” azok, jelenségként, tüneményként, és elég csak bekezdéseket, pár oldalakat elolvasnunk a műveikből ahhoz, hogy tudjuk:
itt bizony nagy formátummal, valami egyszerivel és utánozhatatlannal van dolgunk.
Szentkuthy Miklós ilyen író volt. Valahogy úgy, mint James Joyce, aki úgy vált legendává, irodalomtörténeti mérföldkővé, hogy fő művét, az Ulyssest (amit épp Szentkuthy fordított magyarra, bár azóta megjelent új fordításban is) a rajongók többsége valószínűleg soha nem olvasta végig. Igaz, Szentkuthynak soha nem volt népes rajongótábora Magyarországon, inkább csak kevesek kultikus figurája maradt. Életműve igazi zárvány a magyar irodalomban, sem elődje, sem követője nem akadt. Egy magában álló, monolitikus tömb, egy tarvágás utáni erdő utolsó, megmaradt fa-matuzsáleme.
Szentkuthy Miklós magyaráz. Forrás: prae.hu
Élete utolsó évtizedében, azaz 1978 és 1988 között egy olyan segítője, mindenese, korrektora, szerkesztője (múzsája?) akadt Tompa Mária személyében, aki nélkül ennek az utolsó évtizednek a művei biztosan nem – vagy nem így – készültek volna el.
Tompa Mária közvetlen munkatársa volt Szentkuthynak, szinte együtt élt a házaspárral (Szentkuthyval és Dollyval, a feleségével), közvetlenül látta és tapasztalta ennek a különös írónak a mindennapjait, majd az író halála után a hagyaték gondozásában, Szentkuthy emlékének ápolásában végzett és végez pótolhatatlan munkát. A Kortárs Kiadónál nemrég megjelent Szentkuthy Miklós vonzásában című kötetében Tompa Mária ennek az egy évtizednek a történetét írta meg. Illetve nem csak a történetét, hanem annál jóval többet.
Ez a könyv egy nagy szellemi és emberi találkozás története,
amely Tompa Mária életére is nagy hatást gyakorolt. Ami nem csoda, hisz Szentkuthy Miklósnak olyan kisugárzása, elementáris jelenléte volt, hogy aki a közelébe került, nem úszta meg maradandó hatások nélkül.
Szentkuthy Miklós fő műve a Prae, ez a hatalmas, sűrű, elképesztően gazdag és egyáltalán nem könnyen olvasható regény, amely 1934-ben jelent meg először. Szentkuthy huszonhat éves volt a könyv megjelenésekor – amit egyébként a saját költségén adott ki –, de magát a regényt húsz és huszonhárom éves kora között írta. Ami egész egyszerűen hihetetlen. Ép ésszel nehéz felfogni,
hogyan írhatott ilyen fiatal ember, egy ilyen „nyikhaj” ilyen könyvet.
Egy olyan könyvet, amelyről például Szerb Antal ezt írta: „Nincs még egy ilyen intelligens könyvünk, mint a Prae. Az európai szellem legmagasabb csúcsait járja be könnyedén, játékosan és ironikusan és hasonlíthatatlanul egyéni módon. Magyar kultúránk egyik nagy dokumentuma lesz, hogy ezt a könyvet magyarul írták.”
A Prae az európai kultúra, az európai szellem sajátos enciklopédiája, briliáns összegzése annak, amit – legalábbis a huszadik század elején még – Európának neveztek. Szentkuthy maga is fő művének tartotta a Prae-t, egy olyan pályakezdő mesterműnek, ami aztán egész életművének a középpontja lett.
Tompa Mária ebben az új kötetben magával ragadóan, érzékenyen és lényeglátóan ír Szentkuthyról, a művek keletkezéstörténetéről, az író mindennapinak éppen nem mondható magánéletéről, egyáltalán arról, hogy mi volt ennek a „vonzásnak” a lényege.
A könyv írásain átüt, vagy inkább átsugárzik ennek a különös figurának a máig ható elevensége, örökösen a legnagyobb fordulatszámon járó gondolatvilága, univerzális, enciklopédikus tudásának lenyűgöző szertelensége, az egész lényét átjáró zabolázhatatlan szabadság és autonómia. Egy olyan író arcképe bontakozik ki a könyv lapjain, aki
tisztában volt a saját jelentőségével,
ugyanakkor azzal is, hogy amit és ahogyan ír, az sosem lesz igazán ünnepelt és népszerű.
Egyszerűen nem olyan az anyaga: túl sűrű és szerteágazó ahhoz, hogy sokakhoz eljuthasson. Szentkuthy egyszerre volt mélyen európai és magyar. Többször hangoztatta, hogy soha eszébe nem jutott elhagyni Magyarországot, ide kötötte a magyar nyelvbe való mélységes beágyazottsága, a hatalmas könyvtára.
Kevés olyan írónk van, akinek ilyen mélyen és elemi erővel volt/van köze a kereszténységhez, a keresztény kultúrtörténethez, a szentekhez és a pápákhoz, a katolicizmushoz. Szentkuthy egyszerre katolikus és érzéki, a valóságot mindenestül bekebelezni akaró, de közben az „egészre” felülről is tekintő író, akinek hosszú mondatai – ahogy ő maga írja valahol – egyszerre beszélnek a porszemről és az Androméda-ködről. A világ teljességét akarta, nem adta alább. Aki ilyen ambíciókkal él, sokakat megperzsel a közelében.
Erről az alig elviselhető hőfokról, ennek a hőfoknak a hatásairól, árnyoldalairól és áldásairól szól Tompa Mária könyve, aki képes közel hozni az olvasóhoz ezt a példátlan figurát, ezt a méltatlanul elfeledett zsenit, akit Szentkuthy Miklósnak hívtak. Álljon itt csak egyetlen anekdota a könyvből, amely tisztán megmutatja, milyen sajátos univerzumban élt ez az író: „A Füst Milán-díj átadásakor a várakozó Miklós Dolly (a felesége) fülébe súgja: Nézd, az a kedves ember mosolyogva ideköszön. Menj már oda, és kérdezd meg tőle, kicsoda. – Dolly odamegy, Uram, ön olyan kedvesen mosolygott a férjemre, mondja meg, kihez van szerencsénk? –Üdvözletem, asszonyom, Aczél György vagyok.”
Rezeda Kázmér újabb utazásai címmel mutatták be november 15-én, pénteken a Budapest belvárosi Scruton kávézóban Bayer Zsolt új szépirodalmi kötetét. Bayer Zsolttal Szentesi Zöldi László beszélgetett. Mi a bemutató után kérdeztük a szerzőt. Interjúnk.
A díj kapcsán általában felmerül Krasznahorkai László és Nádas Péter neve is, akik hosszú ideje a magyar irodalom nemzetközi szinten is elismert alakjai.
Idén nyolcvan éve halt meg Radnóti Miklós, a Petőfi Irodalmi Ügynökség „Csönd ül a szívemen” címmel nagyszabású programsorozatot szentel a kerek évfordulónak.
Kétéves kutatómunka, huszonhárom tájegység szándékosan szubjektív bemutatása, kézzel készített térképek és illusztrációk: a Magyarország – Az útikönyv című grandiózus kötet a hazaszeretet és a hiányérzet találkozásából született.
Cél az utasok biztonságának növelése, a tömegközlekedési eszközök nagyobb rendben és tisztán tartása.
p
2
0
5
Hírlevél-feliratkozás
Ne maradjon le a Mandiner cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és elküldjük Önnek a nap legfontosabb híreit.
Összesen 30 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
tolan
2020. január 09. 09:39
Szentkuty-t a nyugati irodalomtörténészek jórészt Joyce-epigonnak tartották! Magam sem állok ettől a véleménytől messze! Ez is egyfajta magyarázat lehet arra, hogy 24 éves korára általában ritkán fejez be az ember egy olyan művet, mint ő a Prae-t. Joyce majd kétszer annyi időt bíbelődött a Ulysses-szel, mint Szentkuthy a Prae-vel. Persze, ezek a dolgok mit sem vonnak le Szentkuthy eltagadhatatlan tehetségéből...
Minden könyve letehetetlen, annak ellenére, hogy egy szuszra elolvashatatlan.
Mindig újabb és újabb mélységek.
Kivételes zseni volt, lángelme.
Innen nézve a magyar irodalomtörténet csúcsa.
"Ha csak egypár Mozart-levelet olvasunk és utána meghallgatjuk ezen levelek írása idején keletkezett kompozícióit: rögtön megtudjuk, hogy mi a különbség érzelgős frázis-humanizmus és az igazi – csak szegénységet leplező, jobb híján klasszicizmus és a valódi között. Az igazi művészi teljesség (a XVIII. században vagyunk!) egyik paradox ismérve itt az, hogy magában foglalja a nem művészit is: nem határolja el magát a polgáritól, egyházitól vagy arisztokratikustól (legalábbis nem elvben), hanem karöltve jár vele. A Faust távolról sem lenne oly nagy és hitelt érdemlő, ha nem állna mellette a Hermann und Dorothea. Vagy kétszáz év óta csömörünk van a művészek „öntudatos” pózaitól, gyakran művek helyett is effélével kellett megelégednünk.
Hogy áll mindez Mozartnál? Tele van örömmel, de ez az öröm nem „mitikus” eksztázis – sem bacchanália, sem neuraszténiás túlzás: ez a gyermek öröme, aki szeret szánkón hancúrozni, vidéki figurákat kinevetni, a farsangon maskarában mókázni, mint akárhány salzburgi parasztgyerek. Kispolgáribb lett ettől a Blondine örömáriája a Szöktetés-ben? Levelei tele vannak szójátékokkal, a leggyerekesebb vidékies humorral: hogy leintik ezeket manapság a koncertek és szalonok „műveltjei”! Pedig ez a naivitás, még ha nem is jár együtt a G-dúr hegedűszonáta (KV. 379.) szenvedélyes modulációkban bolyongó adagiójával, még akkor is sokkal inkább jelenti örökre a művészet talaját és lehetőségét, mint az „entellektüelek” szellemeskedése. Az értelem csődjéből (melyről oly sok szó esik) nem egy teátrálisan öngyilkos és orgiázó irracionalizmus fog kivezetni, hanem ez a Mozart-típusú „charmant” átlagemberiség. „Ich bin ein Narr” – jegyzi meg kedvesen: nem megszállott, sem pózból, sem igazán, csak „bolondos”, csak éppen „kicsit más”, mint az egészen átlagemberek. Mozart nem lenne a világ egyik legklasszikusabb jelensége, ha a c-moll fantázia (KV. 396.) középrészének őrült szenvedélyessége, telhetetlen fokozó kedve és rögeszmeszerű sextolás kísérete mellett – nem állna ez a gáláns „complaisance”-szal teli (ez is Mozart meghatározása saját modoráról) társasági jellem."