Ma csak az androidos telefonokkal 93 millió szelfi készül naponta. De miért? Mi motiválja az önarcképek készítőit és mit akarnak kifejezni ezzel? Jó vagy rossz hatással van-e a szelfizés az emberre? Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat cikkünkben.
„Szolgáld ki mások nárcizmusát, és a tiédet is kiszolgálják” – így hangozhatna az Instagram vagy bármelyik másik képmegosztó közösségi portál őszinte szlogenje. Ha pozitívabb üzenetet szeretnénk, esetleg elgondolkodhatunk a „posztolj és ismerd meg önmagad” szövegen is.
A szelfik – vagyis „az önmagunkról készített fényképek, amiket tipikusan okostelefonnal vagy webkamerával készítünk, majd közösségi oldalakon osztunk meg” – világa ugyanis sokkal színesebb, mint elsőre gondolnánk: ezer oka és hatása lehet egy-egy csücsörítő duckface-elésnek. Bár a világ első fényképe, Robert Cornelius 1839-es fényképe is egy önke volt, utána 2010-ig (ekkor dobták piacra az első előlapi kamerás mobilt) elhanyagolható számú szelfi készült a világon. 2014-re eljutottunk odáig, hogy a Google analízise szerint naponta 93 milliárd szelfi készül – csak Androidos telefonokon. Az Instagramra minden másodpercben felkerül egy önke – ha ma is igazi filmeket használnánk a képkészítéshez,
Nagyjából minden nap olvashatunk egy-egy friss hírt, amiben kardinális szerepe van a szelfiknek. A teljesség igénye nélkül: valamelyik őrülten híres sztár új cuki-muki-ari-bari-tündi-bündi gyerekét felvillantó szelfit osztott meg, híres emberek híres emberekkel szelfiztek, átlag emberrel vicceskedett a híres ember szelfizés közben, így csinálj tökéletes szelfit, így ne csinálj szelfit, így szelfizik a világ – szelfi-statisztikák, vagy éppen ismét meghalt egy ember szelfizés közben.
Szelfi, szelfi, szelfi.
Self, self, self.
***
A jelenség hihetetlen térnyerése okán felkeltette a kutatók figyelmét is: vajon miért? Mi lehet az oka, hogy szükségét érezzük megörökíteni és megosztani, miképp nézünk ki – akár minden egyes nap?
Cikkünkben korábbi kutatások eredményeire támaszkodva körüljárjuk:
Kik készítik?
1973-ban publikálta Christopher Lasch Az önimádat társadalma című könyvet, mert
Elnézve a lassan szelfikben élő és fennmaradó mindenkori jelent, érdekes újragondolni, merre változik az egyének önmagukhoz, egymáshoz való viszonya.
Egy öt évvel ezelőtti vizsgálat a sötét triád (vagyis a nárcizmus, machiavellizmus és pszichopátia) és az öntárgyiasítás kapcsolatát vizsgálták a szelfikkel. Szerintük a nárcizmus és a pszichopátia mértéke határozza meg, hány szelfit posztolunk, míg a nárcizmus és az öntárgyiasítás azt jósolja be, szerkesztgetjük-e a rólunk készült képeket, illetve általánosságban mennyi időt töltünk a közösségi oldalakon.
A közösség elé tárunk egy képet – feltételezhetően róluk, a fogadóközönségről is gondolunk valamit, feltételezünk vagy várunk egyes reakciókat. Egy 2015-ös kutatásban több mint ezer ember bevonásával – köztük olyanokkal, akik egy önkét sem posztoltak, és olyanokkal, akik 650 szelfit tettek ki egy hónapban – igyekeztek kideríteni, milyen személyiségjegyek társulnak az önfotózáshoz. Eredményeik szerint az extrovertáltabbak és a szociális exhibicionisták több képet posztoltak, míg a férfiak körében az önbizalom mértéke is közrejátszott az online aktivitásban.
Külön szép a történetben: a kutatások azt is bizonyítják, hogy az emberek – köztük azok is, akik szelfiznek – általában nem kedvelik az önkéket; kritikát ébreszt bennünk, mesterkéltnek és nárcisztikusnak bélyegezzük a szelfizőket.
Miért készül ennyi szelfi?
Egy 2017-es nagyszabású kutatás eredményei szerint a szelfikészítők három csoportba sorolhatóak, ha azt vizsgáljuk, ki miért készít önkéket. Léteznek „kommunikátorok”, „ön-publicisták” és „önéletrajz-készítők”.
Kommunikátorok: A szelfikészítők ezen csoportja főképp azért oszt meg önkéket, hogy megmutassa, hol van, mit csinál. Úgy vélik, a szelfi remek módja az információmegosztásnak, életük egyes pillanatainak a megörökítésére. Érdekes módon ezzel együtt értékteljes kommunikációnak tartják a szelfimegosztást, nem csupán valamilyen egyoldalú tevékenységnek: jelentős hányaduk szerint az önkék közösség elé tárása „egy mókás módja a kommunikálásnak” és „szocializálódásnak”, vagyis a képeket megosztó felületre kommunikációt serkentő helyként gondol.
nem társas megerősítések reményében, vagy hangulatjavítás céljából posztolnak – csak azért, hogy a többiek tudják, mi újság velük.
Ön-publicisták: Az ebbe a csoportba tartozó szelfiket megosztó emberek szintén szeretnék megmutatni, mi történik velük, ám elsődleges céljuk az önmagukról kialakított kép formálása, nem pedig a kommunikáció. Számukra jóval fontosabb, hogy jó fényben tüntessék fel magukat mások előtt, kontrollálhassák a kinézetükről formált képet. Különösen érdekes velük kapcsolatban, hogy úgy vélik, „igazak maradnak önmagukhoz”, azonban nem szeretnék „azt mutogatni a világnak, az átlagos emberek hogy néznek ki” – vagyis ők maguk, legalábbis képeiken, nem átlagosak. Az ön-publicisták szeretnék elmesélni saját történetüket – nem kommunikálnának, nem indítanának beszélgetést: csak megmutatnák, szerintük kik is ők.
Önéletrajz-készítők: A csoport tagjai igazi krónikások: megörökítik, mi történik velük, elmesélik másoknak és ezáltal ki is fejezik önmagukat. Az előző két csoporthoz képest fontos különbség, hogy ők nem kinézetüket mutogatnák vagy konkrét eseményekről számolnának be, inkább megmutatnák a világnak, kik ők igazából. Ezzel a folyamattal a szelfizők általában igyekszenek egyben önmagukkal is megbarátkozni, jobban megismerni és elfogadni énjüket – és ha tudatosan nem is motiválja őket, válaszaik alapján egyértelmű:
Mi lesz ebből?
A szelfik készítése számos módon fejt ki hatást. A tudomány listázott pozitív és negatív hatásokat egyaránt: például a szelfi egyesek szerint egy új módja a kreativitás megélésének, az érzelmek kifejezésének, az énképünk formálásának és önbizalmunk növelésének, míg mások szerint csökkenti a tudatosságunkat, figyelmetlenné válhatunk (hiszen arra figyelünk, mit akarunk megjeleníteni egy szelfin, nem pedig arra, mi történik körülöttünk), valamint rossz hatással lehet az emberi testről, szépségről kialakult képünkre is.
Gondoljunk bele: hároméves gyerekek már tudnak pózolni, mosolyogni kezdenek, ha kamerát kapnak a kezükbe, egy-egy tizenévesben pedig komoly sérelmeket szül, hogy nem néz ki úgy, mint néhány – agyonsminkelt, filterezett – insta-sztár.
Hab a tortán: a kutatások szerint
ha az egyik fél túl sok önkét posztol közösségi oldalain.
Hogy mit lehet mégis tenni? Állítólag érdemes önkritikusan és csak félig-komolyan-véve az ügyet érdemes szelfizni, ily módon megélhetjük az önkifejezést, de nem kerülünk túl közel a nárcizmus bűvköréhez.
***
Társadalmaink legégetőbb (tömeg)pszichológiai problémáiról, lélektani kihívásairól szóló cikksorozatunk eddigi írásai:
A halálról és a gyászról: Eltűnő ingerek – megtörni a halál tabuját
A burnout-szindrómáról: Ne égj ki!
A telefonfüggőségről: Digitális detox: milyen okostelefon nélkül létezni?
A gyerekként élő felnőttekről: Miért marad meg gyereknek egyre több felnőtt? – A Pán Péter-szindrómáról
Az elmagányosodó társadalomról: A magány társadalmában élünk?
A gyerekek szorongásáról: Miért szorong a gyermek?
A lemaradás réméről: FOMO: te is félsz, hogy kimaradsz valamiből?
Pénteken, március 6-án tüntetést szervez a Nemzeti Ellenállás Mozgalom Ukrajna budapesti nagykövetsége elé, ahol Szijjártó Péter is felszólal. Mi hangzik el a demonstráción, és milyen üzeneteket küldenek a felszólalók a kialakult helyzetben? Kövesse velünk ÉLŐBEN az eseményeket.
„A panaszkodás helyett a cselekvés visz előre” – véli a TV2 Tények című műsorának arca, aki őszintén vallott a Mandinernek családról, munkáról, közéletről és társadalmi feszültségekről egyaránt. Interjúnk.
Miért böjtöl az ember? Nem azért, mert le akar fogyni. Ma leginkább azt látjuk persze, hogy azért. Közeleg a strandszezon, jajistenem, gyorsan le kell fogynom, hogy fogok így kinézni a horvát tengerparton. Győrffy Ákos írása.
A másként gondolkodókat szalonképtelennek nyilvánították, és kirekesztették az általuk fősodorként definiált gondolkodásból. Giró-Szász András írása.
Az oreg kontinens katonai vezetői szerint a háború lehetősége már nem elméleti kérdés, mégis a nyugati társadalmak többsége nem hajlandó szembenézni ezzel.
Nézni is kellemetlen, amit egymással művelnek.
Jó lenne egy erős ellenzék, jó lenne egy kis józanodás a Fidesznek, sok kétharmad után, de így, hogy az ellenzék vezére a legrosszabb, amit el tudunk képzelni, nincs választás.
Nehéz magyarázatot találni a cselekedetére.
Az Országgyűlés elnöke Gyurcsány Ferenc „legjobb tanítványának” nevezte Magyar Pétert.