Az Ad Astrában – nyilván részben amiatt, hogy itt is Reviczky Gábor hangján szólal meg – nekem mindvégig ugyanannak a seriffnek tűnt, akit a Nem vénnek való vidékben megismertünk, csak itt valami fatális félreértés vagy egy gonosz tréfa következményeként egy űrhajóba zárták, amit aztán már végképp nem tud megérteni. A szívtelen, a munkáját minden más elé helyező apa – az emberiség egyik hőse egyébként, amit a film kevéssé tud alátámasztani – szerepében ő sem tud felnőni a fiú drámájához, legfeljebb csak asszisztál hozzá. Tehát itt minden a Brad Pitt által alakított figuráról szól, és mondanom sem kell, bármennyire is jó – az évek múlásával tényleg egyre jobb – színész Brad Pitt,
ezt az egyszemélyes drámát még ő sem tudja egyenletesen magas színvonalon hozni.
Ha már egyszemélyes dráma és Brad Pitt, akkor már a Harag című második világháborús, tankos drámában jobban sikerült neki.
Az Ad Astra voltaképp nem is sci-fi a műfaj klasszikus értelmében, a világűr itt tényleg csak kulisszaként szolgál, magát a történetet könnyedén el lehetne képzelni más, tetszőleges helyszínen is. Ez a kulissza egyébként olykor igen látványosra sikerült, az operatőr Hoyte van Hoytema (aki egyebek között a Csillagok között és a Dunkirk látványvilágáért is felelt) igazán kitett magáért. Autós üldözést a Holdon például még nem láttunk.
Igazán erős jelenet viszont sajnos így is csak kevés akad, ezek közül egyértelműen kiemelkedik az, amikor egy vészjelzéseket leadó kutatóhajó belsejében elszabadulnak a főemlősök. Többet nem árulnék el erről, elég az, hogy abban a néhány percben tényleg kap bizonyos mélységet a film, noha a történet szempontjából ez az epizód csak egy rövid, következmények nélküli kitérő.