Sokkal radikálisabb átmenetet szerettünk volna – Roszík Gábor a Mandinernek

Roszík Gábor (1954) evangélikus lelkész. 1984 és 1993 között a gödöllői és a veresegyházi evangélikus gyülekezet lelkésze volt. 1988-ban lépett be az MDF-be, a gödöllői szervezet egyik alapító tagja volt. 1989. július 22-én az első időközi választás révén bejutott a parlamentbe, az MDF első képviselője lett. 1990-ben újra bekerült az Országgyűlésbe, 1990 és 1993 között a MDF országos elnökségének is tagja volt. 1995-ben kilépett a pártból, felhagyott a politizálással, 2008-ban azonban ismét visszatért az MDF-hez, a 2014-es választási kampányok idején pedig több MoMA-rendezvényen is részt vett. Roszík Gábor a Tessedik Sámuel Alapítvány, Anyaotthon, Idősek Otthona és a Magyar Testvéri Börtöntársaság alapítója és vezetője.

***

Evangélikus lelkészként 1988 októberében egyik alapítója lett az MDF gödöllői csoportjának. Miért ugrott fejest az evilági hiúságok egyik legveszélyesebb bugyrába, a politizálásba?

Nem hiszem, hogy annak volt jelentősége, hogy evangélikus lelkész voltam, inkább annak, hogy egy olyan családban nőttem fel, ahol édesapám – aki szintén lelkész volt – édesanyámmal együtt ellenzéki beállítottságúak voltak. Én ezt magamba szívtam, és úgy nőttem fel, hogy folyamatosan kritikusa voltam a rendszernek. A középiskolában én voltam az egyetlen, aki nem lett KISZ-tag. Később lelkészként minden év október 23-án kiraktam egy mécsest a gödöllői Petőfi-szobor elé – szemben volt a parókia, így az ablakból figyeltem, mi lesz. Nem telt egy fél óra, és

Aztán ha volt merszem, akkor megint kimentem és megint kiraktam egy mécsest. Akkor már figyelték, hogy ki az, aki ezt csinálja – részemről ez egy ellenállás volt.

És hogyan jött az MDF?

Ismert volt Gödöllőn az ellenzéki magatartásom, és amikor két ismerősöm, Szikra János és Odorics Ferenc elkezdte szervezni a helyi MDF-et, akkor eljöttek hozzám és megkérdezték, hogy akarok-e alapító tag lenni. Természetesen akartam. Aztán ott voltam a városi múzeumban októberben az MDF alapító gyűlésén.

Aztán 1988 végén egy meghallgatásra hívták a választókerület kommunista országgyűlési képviselőjét, Cservenka Ferencnét, és kemény kérdéseket szegeztek neki. Honnan jött ez a merész ötlet? 1988 végén még nem dőltek el a dolgok.

A csoport alakítása után elhatároztuk, hogy valamit csinálnunk kell. És azt találtuk ki, hogy hívjuk meg az országgyűlési képviselőnket egy képviselői beszámolóra. Írtunk neki egy levelet, hogy jöjjön ki Gödöllőre, és több elutasító válasz után végül november végén eljött a Hazafias Népfront székházába egy gyűlésre. Az első sorokba munkásőrök, rendőrök, katonák ültek le, ők voltak a védőpajzs, ha bármi történne. A képviselő asszony egy órát beszélt, magyarázta a bizonyítványát, és ezt követően lehetett kérdéseket feltenni, mi pedig nagyon kemény kérdéseket tettünk fel. Semmit nem válaszolt ezekre. Viszont történt egy fontos momentum: amikor a Hazafias Népfront elnöke bezárta a gyűlést, és azt mondta, biztos benne, hogy a képviselő asszony továbbra is a népet fogja képviselni,

Én ezt érthetően hallottam, és annyira felbőszített, hogy pár nappal később írtam egy nyílt levelet neki, amiben ezt leírtam, meg azt is, hogy nem azért élünk jobban, mint tőlünk keletebbre, mert „munkások irányítják az országot”, ahogy Cservenkáné mondta a gyűlésen, hanem mert 1956-ban forradalom volt; és azért élünk rosszabbul, mint tőlünk nyugatabbra, mert a forradalmat leverték. Ez a nyílt levél megjelent decemberben a gödöllői Művelődési Ház újságjában, a Gödöllői Mindenesben, és akkorát robbant, hogy a következő napokban mindenki erről beszélt.

Olyan forradalmi hangulat alakult ki a városban, hogy az MDF már január elején úgy döntött, kezdeményezi Cservenkáné visszahívását a Parlamentből.

1989 januárjában az MDF közel 5 ezer aláírást gyűjtött össze ennek érdekében, Cservenka Ferencné pedig néhány hónap múlva váratlanul lemondott. Miért? Érezte, hogy megbukott?

Kétszer annyi aláírást gyűjtöttünk össze ahhoz, hogy kiírják a referendumot a visszahívásról, ez is sokatmondó adat. Vártuk tehát, hogy kiírják a népszavazást, egyszer csak áprilisban bemondja a rádió, hogy Cservenkáné lemondott a mandátumáról. Két magyarázat lehetséges erre. Az egyik az, hogy olyan közhangulat volt, hogy Cservenkáné joggal félhetett attól, elveszti a referendumot – és neki a lemondás egy tisztességesebb elvonulást biztosított. A másik pedig az, hogy tudomásom szerint a Központi Bizottságtól is határozottan javasolták, hogy mondjon le a mandátumáról.

A megüresedett mandátum miatt július 22-én időközi választást tartottak, ez volt az első szabad választás négy évtized után. Érezték a súlyát az emberek? Rendszerváltó láz volt?

A választási törvény lehetővé tette, hogy a képviselőt vissza lehet hívni. Ezt azonban évtizedeken keresztül senki nem merte megtenni, soha nem is próbálták, mert teljesen reménytelen volt. Mi 1989 januárjában asztalokat tettünk ki a városban, és jöttek az emberek aláírni a kezdeményezést.

De januárban már egy olyan hangulat volt itt, hogy már nem tudták megtenni. Történelmi helyzet volt, mert a rendszer évtizedei alatt soha egyetlen képviselő visszahívását nem kezdeményezték még. Hogy mennyire erős volt az emberekben a rendszerváltó akarat, mutatja az, hogy az időközi választások egy helyen sem voltak érvényesek, mert kevesen mentek el szavazni, Gödöllőn viszont 67% ment el. Hazajöttek külföldről, Hollandiából, Svájcból, Ausztriából, hazajöttek a nyaralásukról, hogy szavazni tudjanak.

Ön MDF-es volt, de közös ellenzéki jelöltként indult: ön mögött állt a helyi SZDSZ és a Fidesz is. Akkor még jó kapcsolatban voltak az ellenzéki csoportok.

Először a Fidesz állt be mögém, velük kezdettől fogva jó kapcsolat volt. Részt vettek a megbeszéléseinken, a gyűléseinken, és nagyon támogatták ezt az akciót. A legvégén pedig az SZDSZ is, bár akkor még csak sejtjeiben volt meg a csoportjuk itt. Így lettem én MDF-esként az ellenzék közös jelöltje.

Hol romlott el az ellenzéki csoportok közötti együttműködés?

1989-ben működött az összefogás, hiszen akkor még voltak félelmeink, hogy vajon 1990-ben tudunk-e többpárti parlamentet választani. Ezért volt egy közös cél, hogy összefogással egy erős ellenzéket juttassunk be a parlamentbe.

A választások előtt a Nemzeti Keresztasztal-tárgyalások megállapodását az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá, megbomlott az egység; de az volt a szerencse, hogy a választások eredményeképp az MDF-nek a KDNP-vel és a Kisgazdapárttal meglett a többsége.

Ön éppen akkor kezdte képviselőségét, amikor a kerekasztal-tárgyalások alkuja már megtörtént, az utolsó „rendi” Országgyűlésbe pedig már bejutott több ellenzéki képviselő is. Milyen mozgásterük volt? Meg tudták jeleníteni az akkor már párttá formálódott ellenzéki csoportok körvonalazódó programjait?

A szeptemberi ülésszakon már ott volt Raffay Ernő, Debreczeni József, Marx Gyula, majd csatlakozott hozzánk Király Zoltán, Bánffy György, Zsigmond Attila és Vona Ferenc.

Minden úgy történt, ahogy a felek az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon megállapodtak. Az én első törvényjavaslatom az volt, hogy 1956 októberében forradalom és szabadságharc volt, október 23-a pedig legyen nemzeti ünnep. Ezt a parlament lesöpörte, helyette azt találták ki, hogy legyen a megbékélés napja. Persze, az új, 1990-es parlament első törvénye éppen az lett, hogy '56 forradalom és szabadságharc volt. A rendszerváltást lehetővé tevő választási törvényt vagy a párttörvényt azonban a régi parlament is megszavazta.

Antall Józseffel milyen kapcsolata volt? Hiszen októbertől ő lett a párt elnöke, így számára ön – mint első MDF-es képviselő – fontos figura lett a sakktáblán.

Azt követően, hogy megnyertem a választást, én minden országos elnökségi ülésen részt vettem. Nagyon jó kapcsolatom volt Antall Józseffel, sokat beszélgettem vele, telefonon is felhívott, megbeszéltük a kérdéseket. 1990-ben, amikor mindketten megkaptuk Margaret Thatchertől a Fáklya-díjat, a brit Konzervatív Párt legmagasabb kitüntetését, akkor Antall József felhívott, és közölte, hogy együtt repülünk Londonba a kormánygéppel. Viccesen azt szoktam mondani, hogy

Az ön nevéhez fűződik a rendszerváltás legnagyobb politikai botránya, az 1990 januárjában kitört Dunagate-ügy. Az ön közreműködésével lepleződött le a belügyminisztériumi titkos iratmegsemmisítés, és az is, hogy még mindig megfigyeltetik az ellenzékieket. A botrány Horváth István belügyminiszter lemondásához vezetett. Úgy kezdődött, hogy megkereste önt Végvári József III/III-as őrnagy. Mit akart?

A Hősök terén karácsonykor volt egy nagy ökumenikus istentisztelet, volt százezer ember, én egyike voltam a prédikálására felkért lelkészeknek. Romániában akkor zajlott a forradalom. Én hamarabb ott voltam a helyszínen, és ekkor odalépett hozzám Végvári József: azt mondta, hogy Raffay Ernőnek igaza volt a pár nappal azelőtti parlamenti felszólalásában, mert valóban iratokat semmisítenek meg a Belügyminisztériumban. A belügyminiszter akkor ezt kategorikusan cáfolta, Végvári viszont azt ajánlotta, hogy ha szerzek egy kameramant, akkor mutat bizonyítékokat nekünk.

Ön akkor belebotlott Lovas Zoltán újságíróba, a Fekete Doboz munkatársába, akit összehozott Végvári Józseffel.

Nem, én először egy másik riportert kérdeztem a téren, akit ismertem személyesen is, de ő ezt nem vállalta. És akkor láttam meg Lovas Zoltánt, elmondtam neki is, és ő benne volt. Az istentisztelet után az Állatkerttel szemben a megbeszélt helyre elmentünk, ott előlépett ez az úr és elmondta, hogy másnap reggel 8 órára Zoltán menjen oda egy kamerával, és mondja azt a portásnak, hogy az ő rokona, aki karácsonyra ételt hozott neki, akkor majd beengedik.

Ez az akció meg is történt, Lovas lefilmezhette az iratokat, azonban a megszerzett bizonyítékokkal nem önhöz tért vissza, hanem az SZDSZ-hez és a Fideszhez. Miért?

Azért, mert utálta az MDF-et, és

Ő engem nem hívott, az ő száma pedig nekem nem volt meg, jöttek a karácsonyi ünnepek, a szabadságról pedig január 4-én jöttem haza. Amint Magyarországra értünk, a rádión hallom, hogy a két párt sajtótájékoztatót tart a belügyminisztériumban megsemmisített iratok ügyében. Fejbe voltam vágva.

A városi legendák itt messzire mennek: az ügynöklisták elkótyavetyéléséről szólnak. Önnek ebben volt szerepe? Ön látott ügynöklistákat akkor?

Nem. Akkor létrejött egy bizottság az iratmegsemmisítés és a III/III-as ügyosztály kivizsgálására, és mivel az ügy kirobbantásában szerepem volt, engem is beválasztottak. De eközben engem olyan brutális támadások értek,

olyan nagy volt a nyomás, hogy félni kezdtünk, pedig nem volt szokásom. És ekkor az MDF vezetőségével ezt megbeszéltük, és mivel nekem volt már elég feladatom, úgy döntöttünk, hogy mást delegálnak a helyemre a bizottságba.

Hogyan látta belülről, az MDF vezetőségében, képviselőként a kormánypárt amortizálódását 1990 és 1994 között?

Én sok társammal együtt büszke voltam arra, hogy a rendszerváltó pártnak és kormánynak voltunk a tagjai. Amit nehezen tudtunk megélni, az az volt, hogy egy sokkal radikálisabb átmenetet, változást szerettünk volna. A parlamentben a „piszkos 13-ak” között voltam, folyamatosan forszíroztuk a keményebb lépéseket, egészen odáig, hogy az MSZP-t mint a pártállam és a diktatúra utódját zárjuk ki a parlamentből. Mi nagyon kesztyűs kézzel bántunk velük. A rendszerváltás úgy történt meg, hogy amikor az MDF hatalomra került, az összes kormányhivatalban és minisztériumban a fontosabb pozícióban lévő emberek összepakoltak, és várták, hogy mondják nekik: „szevasz, mehettek”. De ez elmaradt, így szépen visszapakoltak és dolgoztak tovább.

Ezek az emberek pedig a helyükön maradtak és folyamatosan ellenünk dolgoztak. A legnagyobb csapás az volt, hogy mire 1990-ben átvettük a kormányzást, addigra minden országos napilap és megyei lap, a rádiók és a televíziók – elenyésző kivétellel – az ellenzék kezében voltak. A privatizálást a Németh-kormány a rendszerváltásig megcsinálta.

1995-ben lépett ki az MDF-ből. Azt nyilatkozta korábban, hogy a párt '96-os szakadását már előre látta, azért. Ez volt az indok?

Igen. Akkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy pártszakadás lesz. Engem elég inkorrekt módszerekkel kiszorítottak a helyi MDF-ből, és miután én 1994-ben már nem voltam országgyűlési képviselő, már arra sem voltam jó, hogy a párt országos közgyűlésén küldött lehessek. Akkor úgy éreztem, hogy ennyi volt.
 

Fotók: Földházi Árpád

***

A Mandiner rendszerváltás korabeli személyiségekkel készült mostani, évfordulós interjúit itt olvashatják:

Lányi András: Tessék már az értelmiséget rendeltetésszerűen használni!

Jeszenszky Géza: Nem öröm, ha úgy érzem, bírálnom kell a kormányt

Bíró Zoltán: A demokrácia karikatúrája született a rendszerváltás után

Boross Péter: Antall következménye az én történetem

Szűrös Mátyás: Sosem éreztem magamat bigott kommunistának

Király Zoltán: Nem voltam kommunista, de lázadó sem