Csodák nincsenek, változások vannak – így választott Oroszország

„Bár lennének gonosz emberek, akik valahol ármány tetteket követnek el gonoszmód, és akiket csak el kell választani a többiektől, majd megsemmisíteni. De a jót a rossztól elválasztó vonal keresztülfut minden emberi lény szívén. És ki hajlandó megsemmisíteni saját szívéből egy darabot is?” (Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag-szigetcsoport, 1918-1956)

Tizenhét kormányzót vagy tagköztársaság-vezetőt választottak szeptember 8-án Oroszországban a városi tanácsok és a tartományi parlamentek képviselői mellett, de a legnagyobb figyelmet természetesen a Moszgorduma, a moszkvai városi tanács képviselőinek megválasztása kapta.

Annál is inkább, mert Moszkvában

a Moszgorduma 45 mandátumának egyikéért. A nyilvántartásba nem vett jelöltek zömmel rendszeren kívüliek voltak, tehát nem az Állami Dumában ülő hat párthoz tartoztak – ez pedig különösen is ráijeszthetett Vlagyimir Putyinra és pártjára, az Egységes Oroszországra (Jegyinaja Rosszija – ER).

Ijedségük nem is volt alaptalan: Moszkvában – bár két képviselőnyi többségben maradt – mandátumainak harmadát, 13 helyet bukott a Putyin-párt. A legerősebb ellenzéki párt, a Kommunista Párt (KP) kis híján másfélszeresére növelte a mandátumai számát, 8 új helyet szerzett; és két olyan formáció is bejutott a Moszgordumába, ami eddig nem volt ott jelen: négy képviselője lesz a balliberális Jabloko, vagyis Alma pártnak, és három a szociáldemokrata Méltányos Oroszországnak (Szpravedlivaja Rosszija – SR).

Még érdekesebb a fővárosi kép, ha körgyűrűről körgyűrűre nézzük át a moszkvai választási térképet. A B-körgyűrűn vagy Gartenringen belül fekvő

a legfelkapottabb környékek a Jablokóéi lettek, de erősödött a kommunisták és az SR jelenléte is. A kommunisták taroltak Moszkva keleti iparterületein és lakótelepein; a Putyin-párt pedig a MKAD autópályagyűrű mentén vagy azon kívül fekvő déli-délnyugati agglomerációs területek mandátumait húzta be szinte kivétel nélkül. Tökéletlenül ugyan, de már Moszkvában is megfigyelhető az a mintázat, ami a vidéki tartományokban kirajzolódik: minél gazdagabb egy terület, annál kevésbé Putyin-párti.

*

Engedély nélküli moszkvai ellenzéki tüntetés 2019 nyarán

Oroszország szövetségi államalakulatai között gigantikus gazdasági különbségek vannak. Csecsenföld és Ingusföld egy főre jutó GDP-je Angoláéval mérhető össze vásárlóerő-paritáson, az orenburgi területé hazánkéval, Szentpéterváré Hollandiáéval, Moszkváé pedig az Egyesült Arab Emírségekével vetekszik.

– eltérő területeinek politikai viszonyai nem lehetnek egyezőek, és az eredményekből kiderül: a messzemenőkig nem is azok.

Ha a tizenhét tartományt, ahol idén kormányzóválasztást tartottak, egy főre jutó GDP szerint sorba rendezzük, látjuk, hogy az Egységes Oroszország jelöltjei a legszegényebb területeken a legnépszerűbbek. Ingusföldön ellenjelölt nélkül győzött a Putyin-párti vezető, Mahmúd Ali Kalimatov. A koldusszegény Kalmükföldön, a sztavropoli határterületen, valamint a kurgáni, a bajkálontúli és kurszki területeken 80%-ot vagy ennél is többet kapott a regnáló Putyin-barát kormányzó. Ha azonban az átlagos gazdasági erejű területekre tekintünk, a volgográdira, az asztrahánira vagy a cseljabinszkira, már 70-75 százalékos eredmény válik jellemzővé.

Oroszország jómódú részein, a vologdai, lipecki, orenburgi és murmanszki területeken, a dúsgazdag Szentpéterváron és Szahalin olajban gazdag szigetén pedig sehol sem éri el az Egységes Oroszország támogatottsága a 70 százalékot – sőt, pont a leggazdagabb, idén kormányzót választó területen, a szahalinin 60 százalék alá is beszakad. Nyilván bármelyik nyugati politikus leharapná bármely szabadon választott ujját egy hasonló eredményért, de

A 60 és a 80 százalék közötti önbizalomkülönbség elfoglalt Krímekben mérhető.

*

Az orosz nép szent akaratán kívül persze van még két nagyon fontos tényező, ami befolyásolta a tartományi választások eredményét – a jelöltek személye, a választási bizottság kegye és a pártok teljesítménye.

A Kommerszant orosz napilap lebegtette meg azt a gyanút, mely az orosz levegőben már régóta jelen volt, miszerint a rendszerellenzék, azaz a Dumában jelenlévő pártok együttműködhetnek a rezsimmel. Ezt a gyanút erőst alátámasztja az, hogy az orosz tartományi választásokon létezik egy úgynevezett „önkormányzati szűrő”: bizonyos számú regnáló helyi parlamenti vagy önkormányzati képviselő aláírása kell ahhoz, hogy egy jelölt indulhasson a választáson. Az „önkormányzati szűrőn” a Kommunista Párt az Altaj Köztársaságot kivéve mindenhol csak Putyin-pártiak aláírásaival mehetett át, akik

Az együttműködés egy bevett formája lehetett, hogy a pártok nem a lehető legerősebb jelölteket indították azokon a helyeken, ahol a hatalomnak ez fájhatott volna – ilyen deal-gyanús hely volt például Szentpétervár, ahol hosszas huzavona után a kommunisták, azaz a legerősebb ellenzéki párt jelöltje, Vlagyimir Bortko mégsem vett részt a választáson, garantálva ezzel a nem kimagaslóan népszerű pétervári kormányzó, Alekszandr Beglov újraválasztását. Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő számolt be az Inforádiónak arról, hogy a léc Beglov esetében még így is rezeghetett: a Beglov pártja által delegált választási megfigyelők szavazatszámláláskor székekre álltak, hogy elállják az ellenzéki megfigyelők útját.

Táj az Altajban

Szintén gyanús épp az Altaj Köztársaság esete, ahol az Egységes Oroszország – a terület gazdasági gyengeségéhez képest – kirívóan rosszul szerepelt, mindössze 58,82 százalékot ért el a hasonlóan szegény tartományokban jellemző 80-85 százalék helyett. Alekszandr Pozsalov politikai elemző meglátásai szerint az altaji kommunista jelölt, Viktor Romaskin feltűnően nem akart nyerni, pedig Altajban éppenséggel fordíthatott volna a kommunista párt, ha egy helyben beágyazott volt Duma-képviselőnőt, Szvetlana Ivanovát indították volna. A második legerősebb ellenzéki formáció, a Liberális Demokrata Párt (LD) részéről szintén pikáns húzás volt, hogy a Bajkálontúlon és az orenburgi területen

erős, az Állami Dumában szolgáló kormányzójelöltjeik indításától, a volgográdi területen pedig szándékosan gyenge jelöltet indítottak, pedig lett volna más is.

Így különös fénytörésben látszik az ellenzék egyetlen komoly vidéki sikere, a habarovszki terület helyi parlamentjének elfoglalása: itt a LD 56,12%-kal tarolt, az Egységes Oroszország pedig 12,51 százalékával csak harmadik lett – ez egy valószerűtlenül alacsony szavazatarány, amely felveti a gyanút, hogy mennyire akart itt egyáltalán győzni a Putyin-párt, amely 29 mandátumot veszített el a 36 fős parlamentben. A távol-keleti habarovszki terület akár jutalomként is felfogható a bénázásával Putyinnak egyéb helyeken jó szolgálatot tevő liberális demokraták számára.

*

A protesthangulat nyilvánvalóan Moszkvában volt a legerősebb, de

arra, hogy ezt a választói indulatot becsatornázza. A három legnagyobb ellenzéki párt, a kommunisták, a liberális demokraták és a Méltányos Oroszországért hajlandóságát a kormánypárttal kötött helyi alkukra lehetetlen nem észrevenni. Utóbbi elnökségi tagja, Ruszlan Tatarinov egyenesen úgy látja, a hatóságokkal való együttműködés „bizonyosan normális gyakorlat”.

Továbbra is kitartanak az orosz kommunisták

A váltópártként egyedül szóba jöhető Kommunista Párt körül egyébként is gyűlnek a viharfelhők: az, hogy a párt Alekszej Navalnij ellenzéki népvezér mozgalmának biankó választási megfigyelői megbízásokat juttatott, csak a legnagyobb vágyvezérelt jóindulattal tekinthető civil kurázsinak – hasonló eset egy tisztességes demokráciában is felvetné a választási csalás gyanúját.

A moszkvai ellenzék legnagyobb politikai teljesítménye az elmúlt ciklusban egyértelműen a rezsim által az indulásban meggátolt Moszgorduma-képviselőjelöltek melletti utcai tömegtüntetések megszervezése volt. Megpecsételi azonban az ellenzék jövőjét, hogy a legnagyobb ellenzéki párt pont e politikai teljesítmény kapcsán követett el önleleplező szarvashibát. A kommunisták ugyan szerveztek saját tüntetést Putyinék hatalmi önkénye ellen, de az összellenzéki tüntetést az ukrán és grúz forradalmakra utalva „narancsos fenyegetésként” ítélték el. Ebből viszonylag egyértelmű, hogy

Ha pedig az ellenzéknek épp az orosz rezsim sarkalatos kérdéseiben nincs vitája a hatalommal, akkor elemi erővel merül fel a kérdés: egyáltalán mi értelme lenne Vlagyimir Putyint és az ő tartományokba szétszórt helytartóit erre a kollaboráns ellenzéki brancsra leváltani?

Az orosz népet régóta kínozza „a hűtőszekrény és a tévé vitája” – vagyis az, hogy a propagandamédia rutinszerűen nagyobb gazdasági növekedésről számol be, mint amennyit az egyszerű orosz a hűtőszekrényében tapasztal.

Az ember alaphangon nem fogja jobban szeretni a vezetőit attól, ha pofán hazudják. De ez a választás is megmutatta, hogy az oroszokba a jelenlegi vezetőikkel szembeni bizalomvesztés sem plántált kísérletező szellemet: amíg az Egységes Oroszország potens alternatívái mind elvtelen Putyin-kollaboránsok,

A jó és rossz politikusok megkülönböztetésének lehetetlenségéből adódó választópolgári kínt pedig elmossa majd a vodka, ami mindig volt, mindig lesz és soha nem okozott még csalódást.