„Azt hiszem, jól döntöttem” – Az 1989-es Vasfüggöny-nyitás felelős határőre mesél emlékeiről

Nagy-Vargha Zsófia interjúja

Ma harminc éve történt: 1989. augusztus 19-e volt, fegyverrel az oldalán állt Sopronpusztán, az ideiglenes határátkelőnél. Bella Árpád határőr alezredest vezényelték ki ugyanis aznap a „páneurópai piknikre”. Egy ünnepségre, amit magasztosan az európai határok felszámolásáért, hétköznapibb értelemben az osztrák-magyar közeledés jegyében szerveztek meg. A terv az volt, hogy a piknik részeként délután háromkor egy százfős magyar delegáció lépi át a határt, elsétál a legközelebbi osztrák településig, ahol fogadják őket, majd hazatérnek. Ehhez képest háromkor több száz keletnémet jelent meg a határt elválasztó kapunál, majd döntötte ki azt, hogy végre hazájuk nyugati részébe juthassanak.

Bella Árpád 1989. augusztus 19-én reggel még nem is sejtette, hogy aznap még történelmet fog írni. Erről mesél az alábbi interjúban. A beszélgetés első változata az Ungarn Heute számára készült.

***

Bella Árpád

Augusztus 19. a házassági évfordulója: harminc évvel ezelőtt, gondolom, nem nagyon tudott ünnepelni…

Nem, azt nagyon nem, dühös is voltam. (Nevet.) A páneurópai piknik fő attrakciója az lett volna, hogy kaput nyitunk a határról nyugatra, átengedünk egy száz főből álló magyar delegációt, akik Margitbányára átmennek és onnan vissza is sétálnak. Csak 1-2 nappal az esemény előtt kaptam ukázba, hogy én leszek aznap a helyi parancsnok. Gondoltam is magamban, pont egy szombati nap, nem terveztem dolgozni. Nálunk ráadásul augusztus 19. minden évben családi ünnep volt. Akkor mégis

6-kor zár a határ, 7-kor már otthon is vagyok. Közben azonban kiderült, hogy korábban be kell menni a laktanyára, mert Budapestről idevezényelték egy kollegámat, hogy ellenőrizze a határforgalom ellenőrzését. Már akkor elég áldatlan állapotok voltak ott, ugyanis az NDK-állampolgárok már tömegesen megjelentek a nyugati határ térségében. Fennállt a veszélye, hogy előbb-utóbb összetűzés lesz velük. A központból kiadtak különböző intézkedéseket, az említett kollega pedig lejött ellenőrizni, hogy a soproni átkelőhelyre megérkeztek-e ezek az intézkedések, azokat feldolgozta-e a parancsnok és ismerik-e a beosztottak. És persze ellenőrizte a piknik helyszínét is. Az akkor még eszembe sem jutott, hogy aznap késő éjjelig maradok majd és bekövetkezik a történelmi határáttörés.

Pedig voltak, akik erre számítottak. Sőt, nyilván nem véletlenül jelent meg ott egyszerre több száz keletnémet a határon. Önhöz ebből semmilyen információ nem jutott el, még pletyka szintjén sem, hogy készülődik valami a határon?

A piknik szerevezőinek fogalmuk sem volt, hogy mi készülődik. Az viszont, hogy itt a határ térségében NDK-sok gyülekeznek, még az óvodások számára is nyilvánvaló volt. Azt, hogy a pikniket használják majd fel a határ áttörésére, ezt elméletileg figyelembe vettem, ugyanis néhány nappal korábban kaptam egy „dísztáviratot”, hogy lehet számolni tömegesen érkező NDK-sokkal. Ugyanakkor az osztrák határ 350 km hosszú volt, vagyis bárhol lehetett erre számítani. Amikor próbáltam ennek utánajárni, hogy honnan ered ez az információ, senki nem mondott semmit. Csak annyit mondtak, hogy nyugodtan menjek ki 19-én. Amikor Pozsgay Imre államminisztert felkérték az esemény fővédnökének – ahogy ezt néhány évvel később elmesélte –, a miniszterelnöknek azt javasolta, hogy ha a határon szalonnasütést akarnak szervezni, az jó ötlet, de az eseményt akár fel lehet használni arra, hogy az NDK-val folyó „lucaszéke” tárgyalásokat – a két ország vízummentes utazásairól – felgyorsítsák. Vagyis le akarták tesztelni az NDK és Moszkva magatartását is, hogy mit szólnának ahhoz, ha a magyar kormány megnyitná a nyugati határait az NDK állampolgárai előtt. 

Magát a döntést hivatalosan nem is merték meghozni, egy főpróba viszont jól jöhetett nekik. Majd meglátják, hogy reagál Moszkva. Ha azt mondja, hogy „Nyet”, akkor a kisemberen legfeljebb majd el lehet verni a port, hogy nem végezte szakszerűen el a feladatát, vagyis nem védte meg a határt.

Azaz önön is el lehetett volna verni a port. Tudatosult önben akkor egyáltalán, hogy ez egy olyan történelmi pillanat, amiből akár baja is lehet?

Igen, féltem. Először akkor, amikor a delegáció helyett feltűntek az NDK-sok. Az egyébként szakmai és politikai döntés is volt, hogy hol rendezzék meg az ünnepséget. Legyen lehetőleg minél messzebb a határtól, legyen drót, amit le lehet bontani és legyen védhető a hely. A debreceni szervezők ötlete volt, hogy a vasfüggöny jobb- és baloldalán leülve demonstrálják a határnélküliséget – a páneurópai eszmét, ami pedig a Habsburgok alaptézise volt. Ez egy nagyon jó gondolat volt, mert a hely valóban két világrendszer határa volt. A határ két nagy fakeretes tüskésdrót kapuval volt lezárva. Szögesdrótkapu, rajta lánc, lakat – ezt látványosan meg lehet nyitni, ki lehet tárni – vélték a soproniak. Mint a színházban.

Aztán ahelyett, hogy a százfős delegáció kényelmesen átsétált volna rajta, megjelentek a keletnémetek. Azt mondta, hogy akkor ijedt meg.

Maga a rendezvény rendben lett volna, mert ideiglenes határátkelőt már csináltunk sokszor. Az sem számított, hogy száz ember megy ki, a magyaroknak abban az időben a határellenőrzés is már formális volt. Már nem kellett statisztikai lapokat írni. Szinte ellenőrzés nélkül mehettek volna ki. Eredetileg száz ember jött volna autóbusszal a határig, majd gyalog átmasíroznak Ausztriába, 7 kilométerre van Margitbánya, ott a főtéren találkoznak az osztrákokkal. A határvonal egy dombnak a tetején húzódik. Onnan 100-120 méterre az út a völgyben megy lefele. Ha valaki jön ezen, előbb csak a fejét lehet látni. 3 óra előtt néhány perccel láttuk, hogy fejek bukkannak fel. Pikírt megjegyzés, de gondoltuk, ez jellemző Magyarországra, hogy jön egy politikai delegáció és lerobban a busz, aztán jöhetnek az emberek gyalog. Mire másra gondoltunk volna?

Ez már gyanús volt. A túlsó oldalon pedig megjelent nagyon sok bámészkodó, köztük TV-stábok.

Ők tudták?

Szerintem biztos, hogy tudták. Az, hogy ezek a németek olyan tömegben és időzítve jelentek meg egyszerre a határon, arra utalt, hogy ez szervezés nélkül nem történhetett így. Volt olyan NDK-s, aki együtt nyaralt a nyugatnémet rokonnal és az már a határ túloldalán várta. Kiabáltak egymásnak a határ két oldalán. Aztán eljött az a pillanat is, amikor tudatosult bennem, hogy hoppá, nagyon komoly szituációba csöppentem, sőt inkább egy egérfogóba. Ez körülbelül húsz másodperc alatt zajlott, azt a távot ugyanis annyi idő alatt teszik meg. Ezalatt kellett eldönteni, hogy mi legyen. Hat emberem volt. Hárman várták az autóbuszt, én pedig három útlevélkezelővel ellenőriztem volna a delegáció tagjait. Mikor világossá vált, hogy NDK-sok jönnek, el kellett dönteni, hogy megütközünk-e velük vagy nem.

Milyen volt a tömeg? Békés? Türelmes? Bár nyilván, ha több száz ember – még ha békésen is, de – közeledik egyszerre a határ felé, az ijesztő tud lenni…

Szakmai berkekben békés az, aki nem lép fel erőszakkal a kivezényelt karhatalmakkal szemben. Más a békés és más az engedetlen. Ha összeütközik a karhatalom és a tömeg, vagyis a fegyveres a fegyvertelennel, annak általában az a vége, hogy a puska elsül. Arra gondoltam, ha meg akarok ütközni, akkor azt a kaputól minél messzebb kell megtenni, hiszen akit két lépés választ már csak el a szabadságtól, az abból erőt tud meríteni. Ha én azonban elébük akarok menni, akkor szaladnom kellett volna. Ha azt látják a németek, hogy fegyveresek szaladnak velük szemben, az már biztosan negatívan hatott volna a pszichéjükre. És ha oda is érek, meggyőzni biztosan nem tudtam volna őket arról, hogy ne menjenek át a határon. Figyelnem kellett arra, hogy ne legyen még csak lökdösődés sem, mert

amit meg biztosan nem lehetett volna kezelni.

Akkor is használhatta volna a fegyvert, ha valaki átlépi a határt engedély nélkül?

Erre az időszakra a tűzparancs már nem volt érvényben. 1988. november 30-ig, ha az illegális határátlépő a járőr figyelmeztetésére nem áll meg, akkor le lehetett adni, figyelmeztető lövést követően, célzott lövést is. Mivel a küszöbön állt már akkor a genfi konvencióba való belépés, ezt eltörölték. Viszont továbbra is ott maradt, hogy a rendészeti szervek tagjai, azért, hogy kellő jogi védelemben részesüljenek, az ellenük irányuló erőszakos támadás esetén használhatnak fegyvert. Például önvédelemre. Én akkor persze gondoltam mindenre: ezek az emberek ideértek észrevétlenül úgy, hogy engem senki nem tájékoztatott előtte. Ha nem lépek fel ellenük, garantáltan át fognak robogni a határon. Spekuláltam sokat a harminc év alatt, hogy egyáltalán, ha ezt el is döntötték kormány szinten, hogy letesztelik a Szovjetuniót, akkor az biztosan államtitok volt. Nem kockáztathatták meg, hogy kiszivárogtassák olyan szintre, ahol én voltam. Ezért inkább nem szóltak.

De ezzel azt is megkockáztatták, hogy ön dönthet úgy, hogy fegyvert használ, és akkor a határ áttörése egyáltalán nem lett volna ilyen békés… Az akkori minisztertanács elnöke, az ország első embere volt. Németh Miklós minden megemlékezésen ott van, ahogy ön is. Ezt a kérdést már feltette neki?

Németh Miklós azt egyszer egy sajtónyilatkozatában azt mondta, úgy gondolta, hogy én úgyis megoldom ezt a problémát. Elmesélte, hogy korábban kiadta Horváth István belügyminiszternek az utasítást, hogy „nem kell géppuskafészkeket rakni az útra”. Vagyis arra készültek, hogy az NDK-sokkal szemben ne legyen erőszakos fellépés. „És Horváth István értett belőle.” A határőrség is kapott volna erről tájékoztatást, „amiből mi, vaskalapos katonák is érthettünk volna?” – de az valahol Németh Miklós és az országos parancsnokság között elveszett. Az hozzánk is megérkezett, hogy „az átlépés időszakában egy kilométeres körzetben fegyveres egyenruhás szerv nem lehet jelen. Ez még dokumentálva is megvan nekem, akkor kimásoltam magamnak, hogy ha esetleg valaki le akar számolni velem, legyen mivel védekeznem. Nyilván létezett titkosszolgálati rendszer, a határőrizetnek is volt saját felderítő hálózata és a Belügyminisztériumnak is titkos szerve.

Amikor megláttam az első fejeket a határnál felbukkanni, sok minden eszembe jutott. Az pedig csak hab volt a tortán, amikor az eseményeket jelenteni akartuk, nem tudtuk, mert sem a kerületi ügyeletes parancsnok, sem a törzsfőnök nem volt elérhető.

Lobenwein Tamás ikonikus fotója

Azt mondta, hogy eltett „bizonyítékokat”, hogy majd, ha valaki le akar számolni önnel, tudjon mivel védekezni… Mikor nyugodott meg? Emlékszik arra a pillanatra, amikor megkönnyebbült?

A sors fintora, hogy istenigazából ezt hivatalosan mai napig nem zárták le. Azt persze hivatalossá tette a törzsfőnök már egy óra múlva, amikor kijött a határhoz, hogy ezért én vagyok a felelős. Viszont azt már meg sem kérdezte, mit segíthet, megsérültünk-e, és így tovább. Annyit mondott, hogy eljárást indít ellenem. A „kötelességszegés szolgálatban” pedig bűncselekménynek számított,

Gondolom, nehezítette a helyzetet, hogy miután a nagypolitikai helyzet is folyamatosan változott, nem tudta, hogy„ki mondja majd ki ön felett az ítéletet?

Miután napokig, hetekig nem történt semmi, úgy tűnt, hogy Németh Miklósék elhihették Gorbacsovnak, hogy itt nem lesz még egy ’56. Amit júniusban megbeszélt Gorbacsov Helmut Kohllal, vagyis, hogy mindenki szabadon elhagyhatja az ország területét, ahol tartózkodik, úgy tűnt, hogy megvalósul. Később kiderült, hogy a magyarok ezalatt nem tudták, hogy egy gyenge Gorbacsov ül az erős Szovjetunió trónján, vagy egy erős Gorbacsov a gyenge Szovjetunióban. A magyar külpolitika nem tudta felmérni a helyzetet. Ezért is volt pofátlanság Horn Gyula részéről, hogy minden díjat besepert az akkori szerepléséért úgy, hogy ő mindvégig ellenezte az NDK-sok kiengedését. Mindenki egyetértett vele, kivéve Horn. Aztán mikor megtörtént az egész, ő lett hirtelen az élharcos. Az érdemeket könnyebb kiügyeskedni, mint azért teljesíteni.

Ilyenkor amikor kimegy a helyszínre, a pozitív vagy a negatív érzések vannak inkább túlsúlyban?

Változó. Attól függ, hogyan ébredek. A napi politika és az élet hoz harminc év után is hideget-meleget. Mint minden nagy esemény, ez is sokakban ébresztget egészen különböző gondolatokat. Sokan úgy állnak hozzá, hogy ők a világ közepe. Megy az érdemháború. A szervezők, az akkori szervek és a politika is. Ebben nincs béke, harminc év elteltével sem. Két olvasata van a történteknek. A baloldal kezdettől fogva azt mondja, itt nem történt semmi. Minden parancs szerint zajlott. Itt nem volt áttörés, csak szépen átsétáltak az emberek. Ők valószínű másik filmet néztek… A másik oldal pedig elmondja, hogy a hős és bátor szervezők kényszerítették ki az áttörést.

a pikniken tanúsított humánus magatartásáért. Megy egyfajta érdemháború. Ez borzasztóan szórakoztató, ha az ember tudatában van a történteknek és azt tudja okmányokkal is bizonyítani.

Nem akarja megírni?

Folyamatban van egy könyv, talán novemberre elkészül.