Elengedtem a gyerek kezét – Gerendai Károly fesztiváliparról és életről a Mandinernek

Gerendai Károly (1970) üzletember, rendezvényszervező. 1993-ban létrehozta a Sziget fesztivált, amely két évtized alatt egyike lett a világ tíz legismertebb fesztiváljának. 2008-ban megnyitotta Costes nevű éttermét, amely két évvel később az első magyar étterem lett, amely Michelin-csillagot kapott. Ugyanebben az évben, 2010-ben kultúraszervezői munkájáért a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.

***

Mit jelent neked a gödöllői Stromfeld sétány? 

A gyerekkoromnak egy fontos részét. A szüleimmel ott laktunk éveken keresztül. Neked nem kell magyaráznom, hol van, de az olvasók nem biztos, hogy tudják. A gödöllői HÉV-végállomás mellett egy lakótelep volt, ami akkor épült, amikor odaköltöztünk. Akkor még édesapám és édesanyám is ott dolgoztak Gödöllőn. Aztán amikor a szüleim elváltak, az édesapámmal beköltöztünk Budapestre, ő újranősült, és ezután már a gyerekkorom második felét életvitelszerűen Budapesten töltöttem, viszont nyaranta és a hétvégéken még utána is sokat jártam a „Stromfeldre”, egészen 19 éves koromig, amíg édesanyám egy autóbalesetben meg nem halt.

A Stromfeldre közös gyerekkori barátaink kedvéért kérdeztem rá: ha egy ember befut, akkor mennyire tudja emlékeiben megőrizni a kezdeteket?

Nekem elég sok olyan élményem van ebből az időszakból, amelyek még a mai napig élénken élnek az emlékezetemben. A gyerekkori éveket egy felhőtlen, szép időszaknak éltem meg. Bár egy lakótelepről elsőre nem az jut eszünkbe, hogy milyen vonzó lakókörnyezet, mégis vannak előnyei, például nagyon sok gyerek lakik ott. Sok gyerek között felnőni pedig jó dolog volt. A másik, hogy

Mi például egy tipikus középosztálybeli család voltunk, de egyáltalán nem éreztük, hogy tehetősek vagy szegények vagyunk a szomszédokhoz viszonyítva, mert mindenki nagyjából hasonló körülmények között élt. A gyerekek az utcán nem az alapján méregették egymást, hogy kinek milyen márkájú cuccai vannak.

Voltak azért különbségek, például éppen veled kapcsolatban. Rólad az az emlékem a '80-as évekből, hogy míg a baráti társaságban szinte mindenki a heavy metal trendeket követte, addig te egy csodabogár voltál: máshogy fésült haj, tarisznya, trapézfarmer, ing.. Mindenki zenélni akart vagy zenélt is tizenévesen, te meg koncerteket próbáltál szervezni: nem értettük, hogy az miért jó.

Ennek az elsődleges oka szerintem oda vezethető vissza, hogy miután még hatévesen a gödöllői Erkel Ferenc zenei tagozatos iskolába beírattak a szüleim, nagyon hamar eltanácsoltak onnan, mert kiderült, hogy nincs ritmusérzékem. Az oktatók szerint menthetetlen voltam és nem az a kategória, amelyet érdemes fejleszteni (nevet). Ezért már kora gyerekkoromtól nyilvánvaló volt, hogy bármennyire szeretem a zenét, nem fogok tudni hangszeren játszani, mert annak alapja a ritmus. A mai napig nem tudtam megtanulni még táncolni sem, olyan béna vagyok, hogy még a szalagavatómon is felmentést kaptam. Ugyanakkor

Amikor a haverokkal elmentünk egy koncertre, akkor az volt a jellemző ránk, hogy ők próbáltak autogramot kérni a zenészektől, én viszont inkább mentem beszélgetni a szervezővel vagy a technikussal, mert engem az a része érdekelt igazán.

Amíg a környezeted a legújabb heavy metal együtteseket próbálta hallgatni, rohant a József körúti „Bacsóba” kazettákat másoltatni, vagy a Nagy Diófa utcai Hunky Punky-ba új metálpolót vásárolni, addig téged a P-Mobil érdekelt. És ráadásul sokba is fájt neked a rendezvényszervezés frontján a tanulópénz. Mégis, mikor érezted először, hogy minden kudarc ellenére ez a pályád? És hogy sikeres is lesz?

Engem alapvetően a szövegcentrikus rockzenék érdekeltek világéletemben, és nem a trendek. A szakmai pályámon nem emlékszem, hogy lett volna olyan konkrét pillanat, amikor azt éreztem, hogy mostantól indultam el a siker útján, hanem próbáltam kitartóan és konzekvensen építkezni. Már tinédzserkoromtól kezdve nagyon tudatosan szerveztem a körülöttem lévő közösség életét. Mindegy, hogy osztálykirándulásról, iskolai buliról vagy nyári táborról volt épp szó. Sosem voltam egy tipikus menő srác, aki a csajok kedvence, hanem

Gödöllőn a művelődési házban – gyakran visszajárogatva édesanyámékhoz – egy rockklubot indítottunk, ahol közönségtalálkozókra hívtam el az akkori menő zenészeket, mellette pedig helyi zenekarok, mint például a Bedlam, játszottak. Ekkor még szó sem volt arról, hogy fesztiválokat szervezzek, de már akkor éreztem, hogy engem a rendezvényszervezés érdekel igazán, és látszott, hogy erre van egyfajta képességem. A szüleim viszont nem nézték ezt jó szemmel, és választás elé állítottak. Elhangzott a sokaknak ismerősen csengő mondat: amíg a mi kenyerünket eszed, addig az történik, amit mi akarunk”, amire én azt válaszoltam: „akkor inkább nem eszem a„ kenyereteket, megpróbálok saját lábra állni”. Fogtam magam és 16 évesen elköltöztem. Először haveroknál aludtam, de elkezdtem dolgozni, és a keresetemből aztán már albérletbe tudtam költözni.

Mi volt az iskolával?

Közben még gimnáziumba jártam, így csak a hétvégi és az éjszakai munkák jöhettek szóba, de az egyértelmű volt számomra, hogy a zeneiparban próbálok meg munkát keresni. Ott aztán bármit elvállaltam, amiből el tudtam magam tartani. Először a korábbi szervezések során már általam megismert zenekari menedzsereket kerestem meg, hogy segítsenek munkához jutni.

mások azt, hogy „intézd a rajongói levelezésünket”, a harmadik, hogy „szedd a jegyet a koncertjeinken”, a negyedik meg azt: „pakold a hangfalat”, és így tovább. Fárasztó volt éjszakánként dolgozni, nappal meg suliba járni, de én borzasztóan élveztem. Ráadásul nagyon hamar fellépkedtem a ranglétrán, egyre komolyabb megbízásokat kaptam. Turnémenedzserkedés, koncertszervezések: amire leérettségiztem, már önállóan zenekarokat kezdtem menedzselni, vagyis a nagybetűs életbe hamar belekóstoltam.

A Sziget lett A Projekt végül, 1993-ban. Utólag hogyan látod: mi volt a titok? Hogyan sikerült ilyen jól elkapni a ritmust?

Egyrészt jókor voltunk jó helyen. Nem sokkal voltunk a rendszerváltás után, sok új lehetőség nyílt meg akkoriban a változások miatt. Amikor Müller Péter Sziámi barátommal a Szigetbe belekezdtünk, még csak 22 éves voltam. A zenekarának voltam akkor a koncertszervezője, hanglemezkiadója, mai szóval menedzsere. Péter nagyon fontosnak tartotta, hogy a zenekarnak legyen személyes kapcsolata a közönséggel, ezért koncertek után rendszeresen ott maradtunk beszélgetni velük. Azt láttuk, hogy a fiatalok keresik azokat a helyeket, ahol együtt lehetnének. Ugyanis a rendszerváltáskor volt egy éles váltás: megszűntek a szervezett nyaralások, ifjúsági táborok, így kialakult egy vákuum. Mi eredetileg nem egy nemzetközi fesztivált akartunk, hiszen azt sem tudtuk, milyen egy külföldi fesztivál. Az első szlogenünk az volt, hogy „Kell egy hét együttlét”, mert

A legerősebb hívószó persze a zene volt, abból is főleg a Sziámi zenekar és a hozzá hasonló underground előadók, hiszen az ő közönségük számára akartunk egy közös, sátrazós, bulizós nyaralást.

De ha a közösségépítés volt a cél, akkor utólag nem bánod, hogy a Sziget végül kissé kommerciális, tömegszórakoztatásra törő, milliárdos költségvetésű műfajkavalkád lett?

Nem bánom, mert ez egy organikus fejlődés eredménye volt. Jól ráéreztünk valamire, mert már az első évben nagyon sokan, és aztán még egyre többen eljöttek a fesztiváljainkra. Az elején ugyan üzletileg sok mindent elbénáztunk, hiszen nem vállalkozásként tekintettünk erre a tevékenységre, hanem hobbiként, de a közönség jól érezte magát. Egy idő után már kinőttük a hazai piacot és nemzetközi eseménnyé váltunk, sőt a nemzetközi piacon is egész komoly hírnévre tettünk szert. A fejlődés során bizonyos törvényszerűségeket figyelembe kellett venni. Ahhoz, hogy mindenki jól érezhesse magát, egyre inkább ki kellett szolgálni a közízlést is, integrálni kellett azokat a trendeket, amelyek a világban akkor épp menőnek számítottak. A világ és mi is sokat változtunk 27 év alatt. A Sziget mostanra valóban egy sokkal populárisabb, sokkal nagyobb fesztivállá vált, aminek a sokszínűség fontos értéke. A történteket inkább egy sikertörténetnek fogom fel, nem sajnálom, hogy a kezdeti belterjes, „mind hasonlóak vagyunk"-érzés közben meg elveszett, hiszen vannak már helyette egyéb jó rendezvények, ahol ezt megtalálhatja, aki akarja.

Persze, az volt a hőskor, de ha az a kérdés, hogy azóta közérzetben, szolgáltatásban, programban és minden másban előnyére változott-e a Sziget, akkor én komolyan azt gondolom, hogy igen.

Mikor érezted azt először, hogy bár megvalósítottad a nagy álmodat, a Sziget szervezése teherré kezdett válni?

Nem volt ilyen konkrét pillanat, sokkal inkább egy folyamatként éltem ezt meg. Idén nyáron már 49 éves leszek, az elmúlt 30 évemben egy csomó mindenbe belekezdtem a Sziget mellett, a Costes éttermektől a Budapest Parkon át a WAMP dizájnvásárig. Bármennyire is igyekeztem úgy kezelni, hogy ezek csak mellékes hobbi projektek voltak, egyre inkább úgy éreztem, hogy túlvállaltam magam, nem bírok ennyi mindent megfelelő odafigyeléssel csinálni, mindig valahol ég a ház. A Sziget Szervezőiroda vezetése volt a főállásom, azzal foglalkoztam a legtöbbet, de közben ott éreztem a leginkább, hogy már nem tudok érdemben hozzátenni a fejlődéshez.

Ezen belül is három kulcsmomentumot látok. Az egyik, hogy folyamatosan, egyre jobban kiöregedtem. Már 40 éves korom körül felmerült bennem, hogy egyre kevésbé érzem otthon magam a fiatalok közegében, a gondolataim egyre kevésbé érvényesek, hitelesek az ő világukban. Én az ő szemükben már egy öreg csókának számítok, aki nem nézi a menő sorozatokat, nem ismeri az influencereket vagy a médiacelebeket. Sokat változott időközben a világ is – például amikor elkezdtük, nem volt mobiltelefon vagy internet. Teljesen más volt a közeg, amelyben én szocializálódtam, és teljesen más a mostani célközönség világa. Persze én is sokat változtam, ma már sokkal jobban vonz, hogy elutazhassak a családommal nyaralni, sőt

A másik eleme egy ebből is fakadó szakmai kérdés. Ha az ember nincs fogyasztóként is benne, akkor elveszíti a fonalat, hogy kik az új zenekarok, mik a trendek. Ha foglalkozol vele, lehet tudatosan követni, de erre időt és energiát kell szánni, nekem viszont nem volt otthonos érzés, hogy csak azért hallgatom ezeket a zenéket, mert ez a dolgom, de nem lelem örömöm benne. A harmadik része pedig az, hogy nagyon megváltozott az eszköztárunk is: ma már elsősorban online közösségi felületeken zajlik a kommunikációnk a látogatókkal, miközben ebben az virtuális világban én már az elejétől kezdve tudatosan nem vettem részt.

nem használok applikációkat, nem bújom a youtube-ot, mert sem időm, sem energiám nincs ezekben a párhuzamos világokban is jelen lenni. Ezért amikor eldöntöttem, hogy ezekből kimaradok, akkor az is eldőlt, hogy a mai világ mércéjével nézve le fogok maradni. Ezt tudatosan bevállaltam, de ezzel együtt azt is felismertem, hogy rövidesen át kell majd adnom a stafétát. Furcsa helyzetbe kerültem, mert vezetőként kifejezetten szorgalmaztam a kollégáknál, hogy ezeken a felületeken minél erősebben jelenjünk meg a fesztiválokkal, legyünk innovatívak, használjuk ki az így megnyíló kommunikációs lehetőségeket, de közben magánemberként épp az ellenkezőjét csináltam.

Teljesen elszakadtam attól a világtól, amelyben működnünk kellett, így attól tartottam, hogy a hátrányára leszek a cégnek, amelyet a két kezemmel építettem fel. Nem akartam lerombolni a megvalósult álmom, inkább elengedtem a gyerek kezét és átadtam a stafétát. Az elengedési folyamat vagy kilenc éve kezdődött el, amikor Kádár Tamást már azzal csábítottam a Szigethez, hogy keresem az utódomat, és szerintem ő lenne a legalkalmasabb rá, hogy majd átvegye tőlem a cég irányítását. Aztán a 25. Sziget jó apropónak tűnt, hogy lezárjam ezt a fejezetet az életemben, úgyhogy rögtön a 24. rendezvény után bejelentettem a kollégáknak, hogy a következő évben visszavonulok.

Mátyás királyként, álruhában jó nehéz lehet visszatérni az általad létrehozott fesztiválokra, de ha sikerül, akkor kívülről milyen érzés látni ezt?

Fura. De egyre jobb érzés. Tavaly még nagyon zavarban voltam.

mert nem tudtam kezelni, hogy mindenki arról kérdezget, milyen érzés így kilátogatni. Ezt akkor még magamnak sem tudtam megfogalmazni, így nem akartam erről idegenekkel beszélgetni. Az elengedés folyamatát is máshogy képzeltem el. Azt gondoltam, hogy szépen lassan vonulok vissza, apránként adom át a különböző feladatokat, de nagyon hamar kiderült, hogy ez nem megy. Képzavart és fennakadást okoztam a rendszerben, mert a munkatársak nem tudták, mit kell tőlem kérdezni, mit Tamástól, kinek mi a kompetenciája. Ezért két éve inkább azt mondtam, hogy mostantól tessék mindennel Tamáshoz fordulni, én teljesen visszavonulok. Még a levelezőlistáról is levetettem magam.

A munkát úgy lehet gyorsan leadni, ha egy másikba beleugrasz. Terápiás munkaváltás – ilyen lehetett a Lupa Beach projekt neked Amikor ezt a tavat Budapest határában megláttad, miért éreztél izgalmat egy strand ötletén? Mi lebegett a szemed előtt: egy bányató megmentése vagy egy multifunkciós vízparti közösségi tér megteremtése?

A legelején úgy kerültem ide, a nemrég még sóderbányaként üzemelő tóhoz, hogy az akkori bányaüzemeltető cég hívott el, mondván, ők befejezik a bányászatot, de arra nincs ötletük, hogy utána mit lehetne kezdeni ezzel a területtel. Kérték, hogy nézzem meg, hátha van valami vízióm. Amikor először kijöttem a tóhoz, nem akartam hinni a szememnek: akkor is ugyanilyen türkizkék színe volt, csak akkor még nem volt homokos partja, hanem egy meredek rézsű szegélyezte. Nekem elsőre az ugrott be, hogy olyan, mint egy tenger, olyan a színe, hasonlóan tiszta a vize,

Ma emberek több ezer kilométert utaznak, hogy átélhessék azt az érzést, hogy valahol ilyen víz van, fehér homokos parttal, pálmafákkal, koktélbárokkal, napágyakkal. Ezek viszont csak kellékek egy életérzéshez, ami szerintem itt Budapest határában is megteremthető, ezért úgy gondoltam, megpróbálkozom egy újabb nagy fába vágni a fejszémet, és létrehozok egy olyan környezetet, amelyet eddig a legtöbben csak a képeslapokon láttak.

De kiknek épült a Lupa? A felső tízezernek, egy fővárosi piac számára?

Minden olyan ember célközönség, aki szeret strandolni, sportolni vagy csak felhőtlenül kikapcsolódni. Éppúgy van családi rész, mint fiatalosabb vagy sportosabb, elegánsabb és egyszerűbb. Pont az a cél, hogy mindenki megtalálja, amit keres. Alapvetően mindig olyan dolgokat próbáltam létrehozni, amiben én is örömömet lelem, de közben lehetőleg sok embernek szól. A Lupa-tó sem fog minden embert fellelkesíteni, de az volt az érzésem, hogy nem véletlenül jut eszébe szinte mindenkinek egy ehhez hasonló kép, ha az álomnyaralásokra gondol. Mert nagyon sok ember vágyik ilyen helyekre, csak sokan nem tehetik meg, hogy elutazzanak a távoli tengerpartokra. És még azok közül is, akik megengedhetnék ezt maguknak, sokuknak nincs rá idejük. Így viszont, hogy

Ezt jól mutatják az első visszajelzések is: tavaly már több mint 150 ezer látogatónk volt, és az idei június időarányosan ennél is biztatóbban indult. Sokan jártak ide már akkor is, amikor még tilos volt a fürdés a tóban, ezért abból indultunk ki, hogy rögtön két strandterületet alakítunk ki. Az egyiknek Öböl Strand a neve, és a hagyományos tóparti strandokhoz hasonlít inkább. Itt is ugyanaz a kristálytiszta víz van, de kevesebb az extra, ezért kifejezetten olcsó belépőárak vannak, hiszen itt 1500 forintos a legdrágább (hétvégi, felnőtt) napijegy. A másik rész a Lupa Beach egy kifejezetten tengerparti közeg, amihez drága kellékek és szolgáltatások kellenek, ezért azt nem tudjuk ilyen olcsón adni. De egyébként a Beach is csak körülbelül annyiba kerül, mint egy jobb budapesti strand vagy fürdő belépője.

A budapestiek nem használják ki a vizek nyújtotta lehetőségeket – több fórumon többször is hangoztattad ezt a véleményedet. A Dunán volt nemrég egy spontán strand-kezdeményezés. Beszállnál egy ilyen dunai vállalkozásba is?

Az az igazság, hogy nem, mert úgy látom, hogy van már, aki lát ebben fantáziát és jól csinálja. A Lupa esetében is az motivált, hogy nincs még hasonló – ha ugyanis lett volna, akkor nem láttam volna benne a kihívást. A dunai dolgokra szerencsére már van egy tök jó csapat, egy civil szervezet, jó kezdeményezésekkel. Úgy tudom, a próbanap után már tervezik, hogy jövőre a Rómain egy állandó szabadstrandot alakítanak ki. Ezt nem gondolom konkurenciának, mert bár sokat tisztult a vize, de a Duna mégiscsak egy olyan élő vízfelület, ahol áradás, hordalék, sodrás és más egyéb olyan probléma van, ami miatt sokan nem szeretnek benne fürdeni.

Ott a Balaton. Abban nem gondolkodtál? Az elmúlt években nagy fellendülés van a magyar tengernél.

Hála Istennek. De

A szigetes kollégáimmal, barátaimmal korábban egy Nagyon Balaton nevű kezdeményezést elindítottunk, amelynek éppen az volt a lényege, hogy ezzel a rendezvénysorozattal is felhívjuk a Balatonra a figyelmet. Mert úgy éreztük, több van a Balatonban, mint amit kihoznak belőle.

És jól kihozzák belőle?

Hát, alakul. Nem mondom, hogy már csúcsra van járatva, de szerintem nagyon sokat fejlődött az elmúlt években a Balaton és környéke. Szokták tőlem kérdezni, hogy ha mindig olyasmivel próbálok foglalkozni, ami érdekel, akkor miért nem csinálok egy borászatot is, hiszen gyűjtöm a borokat. Először is, sokszor sok helyen elmondtam már, hogy antialkoholista vagyok, és csak azért gyűjtöm a borokat, mert így mégiscsak tudtam valahogy kapcsolódni a gasztronómia ezen ágához is. Legalább egy-egy pincelátogatáskor vettem pár bort emlékbe, ha már nem iszom. De soha nem jutott eszembe, hogy megvegyek vagy elindítsak egy borászatot, mert – hála Istennek – tök sok jó borászat van, így nincs hiányérzetem, amit be szeretnék tölteni.

A Costes-be mégis belevágtál – pedig sok jó étterem van már.

De akkor még nem voltak. Pont ez a lényeg, 10-15 évvel ezelőtt még nagyon kevés jó étterem volt, és komolyan világszínvonalú hely talán egy sem. Akkoriban már sokat utazgattam a világban, és fura érzés volt, hogy a világ különböző pontjain milyen színvonalú éttermeket találok, és ehhez képest itthon mi a kínálat. Azt érzékeltem, hogy valószínűleg azért nincs hasonló, mert nem éri meg. Mivel pont jól alakultak az egyéb bevételeim, azt mondtam: egy ilyen színvonalú helyet szeretnék Budapesten is, és ennek érdekében akkor sem akarok kompromisszumokat kötni, ha ez üzletileg nem racionális. Ezért vágtam bele anno a Costes étterembe, és talán nem véletlen, hogy végül ez lett az első Michelin-csillagos hely Budapesten.

De ha neked minden vállalkozásodról azt megelőzően volt egy víziód, és azokat szorgalmasan meg is valósítottad, akkor elárulod, hogy a gasztronómia területén 2019-ben és a közeljövőben milyen nagy terved van?

Nagyon pozitív változások vannak a hazai gasztronómiában az utóbbi 10 évben.

A következő kihívás, hogy jóval nagyobb számban legyenek jó kifőzdék, bisztrók – mert ezen a szinten még erős lemaradásunk van. Ami ebben az én feladatom lehet, hogy ne csak évente egyszer – a Gourmet Fesztiválon – tudjuk közelebb hozni az átlagemberhez a magas minőségű ételeket. Olyan minőségi vendéglátóhelyeket szeretnék létrehozni, amelyek kiemelkedő minőséget adnak, de úgy, hogy az sokak számára elérhető áron legyen. De van egy csúcsgasztronómiai projektem is, amely egyszerűen azért adódott, mert Rácz Jenő Michelin-csillagos séf hazaköltözött Sanghajból. Vele arról gondolkodunk, hogy meghonosítunk egy új fine dining-koncepciót. Ez egyfajta gasztroszínházként fog működni: az ételt készítő séfet körbeülik a vendégek, és így az ételek mellett a készítőjük is főszereplővé válik.

Sokan az életük derekán csinálnak egy rövid számvetést, hogy mi lett a nagy tervekből. Te mire vagy eddig a legbüszkébb? És mit bántál meg esetleg?

Mert ez mégiscsak egy elég komoly sztori, mármint, hogy a Sziget a világ top 10 fesztiváljának az egyike lett, miközben rettenetes mennyiségű jó fesztivál van. Ebben a mezőnyben egy kicsi és nem túl gazdag országból a top 10-be bekerülni komoly szakmai teljesítmény. Ez persze nem csak az én érdemem, hiszen minden elemében csapatmunka volt, de én is kivettem belőle a részem.

És hogy mit bántam meg? Ha lehetne valamit máshogy csinálni, akkor amin biztosan változtatnék, az egy magánjellegű dolog. Akkor indult a Sziget, amikor a nagyfiam született. Az ő kisgyerekkorában még annyira csak azzal foglalkoztam, hogy megvalósítsam az álmaimat, építsem a karrieremet, hogy közben teljesen kimaradtam a gyermek első éveiből. Erre igazán az azóta született két lányom kapcsán döbbentem rá, pedig velük sem töltöttem elég időt, de mégis nagyságrenddel többet láttam az ő felcseperedésükből. De ezt a hiányt már nem lehet visszacsinálni. Szerencsére tök jóban vagyok a fiammal – most is együtt megyünk nyaralni –, de ezt már nem tudjuk bepótolni. Ő már nem lesz kisgyerek, én pedig már sosem fogom megtudni, milyen volt, amikor először lábra állt vagy amikor kiesett az első foga. Nekem ezek a képek egyszerűen nincsenek meg. És nem azért, mert elfelejtettem, hanem azért, mert nem voltam ott.

Fotók: Földházi Árpád