Forrószegiek – újra a színpadon

Gimnáziumi irodalomtanárom egyszer hosszasan, elmerengve nézett ki az ablakon óraadás közben. Harmincöt tizenévest lepett meg ez a szokatlan mozdulatlanság, s figyelemmel fogadtuk a kérdésből kiinduló fejtegetést, miszerint miért azokat a műveket tartjuk klasszikusnak, amelyeket. A tanárnő közös gondolkodásra hívta az osztályt, aminek végére valami olyasmire jutottunk, hogy

őszintén és befogadhatóan. 

Ahány ember, annyi megfogalmazás. Bennem évek múltán is él a kérdés, amit azon az órán elég hamar hátrahagytunk, hogy Shakespeare Rómeó és Júliájáról beszélgethessünk.  

A szerelmespár története vitathatatlan klasszikus, örök érvényű darab. Éppen ez az örökérvényűség engedi meg, hogy a történet ne csak Rómeóval és Júliával eshessen meg, ne csak a régmúltban és ne csak Veronában – hanem lehessen akár egy múlt századi, erdélyi széki történet is.

*

2019. április 28-án telt ház előtt mutatták be Novák Tata Forrószegiek című darabját a Nemzeti Táncszínházban. Az erdélyi Széken játszódó történetet ezúttal a volt Honvéd Táncszínház egykori tagjai, a Magyar Táncművészeti Egyetem korábbi és mai tanulói, valamint Bihari János táncegyüttese együtt állították színpadra, éppen az első bemutató harmincéves évfordulóján. 

Az esemény nosztalgiázással indult: Novák Tata a hatvanas években megírt Szék táncai és táncélete a 20. század első felében című szakdolgozatát mutatta be régi fényképeken és anekdotákon keresztül – az ismeretlenül érkezettek megtudhatták, mibe csöppentek, a tájékozottabbak pedig a régi mesék kulisszatitkaival gazdagodhattak.

Novák elmesélte, hogyan került a hatvanas években Szék településére, ahová mintha nem csak térben, de időben is utazni kellett volna:

Mindenki népviseletben járt, nem volt villany, petróleummal világítottak a táncházban, ahol a fiatalok szabadidejüket töltötték, így őrizve meg és adva tovább egymás között a népi énekeket, táncokat.

„Boldog vagyok, hogy felgyűjthettem ezeket” – mondja Novák, miközben bemutatója során egyre több oldalról ismerhetjük meg a települést. Fotókat vetítenek, amin lányok ülnek tucatjával egy nagy szobában: várják, hogy a legények megérkezzenek, mert míg a fiúk a kocsmában hangolódtak a táncra, a lányok énekekkel, játékokkal várták párjukat. Az elsőként érkező férfiak aztán mindenkit megviccelve, nőruhába bújva jöttek, jelezvén: kezdődhet a mulatozás!

Az általuk eljárt táncokat elevenítették fel a napokban Budapesten, gyönyörű forgatagok, gyors legényesek és lassú összekapaszkodások követték egymást. A történet azonban nem állt meg a hagyományos táncok felsorakoztatásánál, egy valós eseményeken alapuló drámát, a széki Rómeó és Júlia tragédiáját is megismerhettük.

Novák gyűjtése során a faluban több öreg emlegetett egy 20. század eleji szerelmespárt, akik tiltott úton jártak, mert párjuk kiválasztásakor nem vették figyelembe az utcahatárokat. Széken ugyanis három utca volt, a szabályokat pedig követni kellett:

Ezt a szabályt hágta át István és Kali, akik tiltott szerelembe estek, ami azonban megtört a falu nyomása alatt. Dal dalt, tánc táncot követett, a feszültség tetőfokra hágott, majd néma csöndben nézhette a közönség a temetési menet felvonulását.

*

„Táncosként óriási feladat volt ezzel a formanyelvvel dolgozni, ami egészen más, mint a mostani” – mondja Sáfrán Balázs, aki a darab egyik szólótáncosaként Kali szeretőjét alakította. Számára újdonság volt megtapasztalni azt, mekkora hangsúlyt fektetnek a történetmesélésre a Forrószegiekben, szemben a mai darabokkal, ahol inkább hangulatot, érzést igyekeznek közvetíteni. „Ezúttal nem a tánc technikája, a mozdulatok elsajátítása jelentett igazán kihívást, hanem az, hogy megtöltsük a karaktereket, a darabot valódi mélységgel” – teszi hozzá a Duna Művészegyüttes táncosa.

Az előadás sikeréhez minden segítséget megkaptak a szólisták Balázs elmondása alapján: rengeteget próbáltak egyénileg, támaszt kapva a nagy elődöktől, mint például Juhász Zoltán, Ertl Péter és Béres Anikó, akik a főszerepeket játszották harminc évvel ezelőtt.

A részpróbák után került újra a darab közelébe Tata, aki „nyolcvannyolc évesen is friss”, és „teljes mértékben, másokat segítve vett részt a folyamatban”, „igazi profi” – mondja Balázs, aki többször kiemeli: hatalmas öröm és megtiszteltetés volt részt venni egy olyan darab újbóli elkészítésében, amiről ő az iskolapadban tánctörténetként tanult.

*

Az est után újra elgondolkodhattunk, mi is a klasszikus. Egykori tanárnőm Rómeóhoz és Júliához kötötte a válaszadást: szerinte zseniális klasszikus a mű, mert bármennyiszer olvassa, mindig együtt tud érezni a szereplőkkel, izgulni értük és remélni, ezúttal más lesz a végkifejlet.

Ezt az iskolapadban még nem éreztem át, de ezen az esten már igen. Úgy látszik, ha két csárdás nem is, két klasszikus megfér egy csárdában.

Nyitókép: tánc Széken, hetvenes évek