Magyarország számára kitörési pont lehetne a szociális ágazat

„Honnan jött a szociális témák iránti érzékenysége vagy csak ezt a feladatot osztotta Önre a párt?

Már skóciai egyetemi tanulmányaim során is sok fejlesztőpedagógia képzésen vettem részt, autizmussal élő gyermekekkel foglalkoztam, de alapvetően a szociális kérdések iránt való érdeklődésem nem érzelmi, hanem sokkal inkább racionális alapon nyugszik. Sokan lenézik a szociális ágazatot, egy kedves dolognak tartják, de nem látják annak valódi értékét. Pedig véleményem szerint ez lesz a jövő egyik legszükségesebb ágazata, hiszen az elöregedő társadalmak miatt egyre több idős ember lesz, akiknek méltó életet kell biztosítani, méghozzá élő munkaerővel. Ugyanis ez az a munka, amit valószínűleg soha nem fognak automatizálással vagy robotizációval kiváltani.

Magyarország számára kitörési pont lehetne a szociális ágazat.

A növekvő szükséglet mellett a másik szempont, hogy kis ország lévén nem azzal fogunk előre jutni a nemzetközi ranglétrán, ha beszállunk azokba a versenyekbe, amikben mindenki elindul, hanem ha megtaláljuk azokat a területeket, ahol egyediek és kimagaslóak lehetünk. Miért ne lehetnénk épp a gyógypedagógiai képzésben világelsők? A Bárczi (Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) az egyik legrégibb és európai szinten a legmagasabb nívóval rendelkező intézmény, ami kaphatna egy nagy nemzetközi programot és ezzel egy olyan jellegű tudást erősítenénk, ami rendkívül versenyképes lenne az előttünk álló időszakban.

Biztos, hogy versenyképes? Ha megnézzük a bértáblákat, akkor láthatjuk, hogy a szociális szférában dolgozók a legalulfizetettebbek közé tartoznak. Hogy lesz ebből versenyképes, stratégiai ágazat?

Az alulfizetettség onnan ered, hogy a gondoskodó munkákat hagyományosan a nők ingyen végezték a családon belül. Azonban a társadalmi berendezkedés megváltozásával, azzal, hogy az indusztriális társadalom posztindusztriálissá vált, valamint megváltoztak a demográfiai folyamatok is, már fenntarthatatlan lett, hogy otthon, a családon belül lássák el ezeket a feladatokat, és hogy ezeket csak a nők tudnák elvégezni.

Akármit is mondjon Rétvári Bence, ezek a folyamatok nem visszafordíthatók, a probléma idővel megkerülhetetlenné válik és akkor rendkívül felértékelődnek majd a robotokkal ki nem váltható szociális dolgozók.

Tehát azt mondhatjuk, hogy a tradicionális családi szerepek felbomlásával, a nők addigi otthon elvégzett feladatainak kiváltására jött létre a szociális rendszer?

Így van. Egy tradicionálisan agrár családban több generáció élt egy háztartásban, ahol az idősebb nők kivették a részüket a gyermeknevelésből, a betegek gondozásából. Erre tekinthetünk nosztalgiával, de be kell látni, hogy ez a családmodell felbomlott. Most már egy olyan államra van szükség, ami a férfiak szerepvállalását is el tudja képzelni, és ami ezekben a gondoskodó munkákban támogatást tud nyújtani a családoknak . És nem győzöm eleget hangsúlyozni, milyen fontos az, hogy ez csak élő erővel történhet. Míg a hallás- és látáskárosultak esetén nem tudunk versenyezni a kelet-ázsiai államokkal implantátumok fejlesztésében, addig az értelmi fogyatékosokkal kapcsolatos kutatások és gondozás terén élen járhatunk.”