Jubileumi turnéval érkeznek a német tökfejek!
Legendás power metal zenekar érkezik Budapestre, hogy fennállásának 40. évét ünnepelje, méghozzá a Beast in Black társaságában.
Szerencse, hogy a komcsiknak fogalmuk sem volt arról, mit akarunk kifejezni, mi bújik meg a sorok között, csupán az állandó, vérükben lévő gyanakvás tartotta ébren a figyelmüket. Interjú.
„Több neves és tehetséges pályatársa az első adandó alkalommal elhagyta az országot, emigrált. Sohasem fordult meg a fejében, hogy követi őket?
A kommunista időkben szinte »kötelező« volt minél messzebbre kerülni innen. Ami engem illet, elsősorban a bizonytalanság tartott vissza. Soha nem éreztem magamban azt az erőt, hogy nekifussak a világnak; hogy az első tíz évem azzal teljen el, hogy megértessem magam, és ismeretségeket kössek. Nagyon nehéz idegenben, más körülmények között újrakezdeni az életet. Úgy döntöttem, hogy sehová sem megyek, ebben az országban szeretnék a muzsikámmal boldogulni. Úgy érzem, a közönség szeret, én is mindent megteszek, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból.
Életében két olyan zenésszel is összekerült, akik meghatározták pályáját. Mit jelentett, illetve jelent ma önnek Radics Béla és Orszáczky Jackie?
A Forgács utcai szomszédságunkban lakott egy srác, Tercs Feri, aki valamilyen iskolai zenekarban basszusgitározott. Lecsábított egy Sakk-Matt-bulira, ahol Radics Béla gitározott. Akkor szembesültem először azzal, hogy a színpadon miként kell profi módon viselkedni, öltözködni, muzsikálni. A Magyarországon akkor még újnak számító Cream-, illetve Jimi Hendrix-repertoárral léptek közönség elé, úgy szóltak, mint a lemezen. Mindezt nem adták ingyen: ahhoz, hogy ezt a színvonalat tarthassák, napi rendszerességgel kellett próbálniuk. Közülük is kitűnt Radics, aki hamar bekerült a köztudatba. Magyarország első számú gitárosa lett, sokat köszönhetek neki azzal, hogy később bevett a Tűzkerékbe, s együtt játszhattam vele. Rengeteget tanultam tőle. Radics mellett az egész szakmát megismertem, tőle komolyabb út vezetett Jackie-ig.
A Syrius épp hazatért Ausztráliából, a Csanády utcai pinceklubban léptek föl, ahol tátott szájjal hallgattuk őket. Fúziós dzsesszzenét játszottak, amelyet idehaza senki sem művelt még akkor. Második ausztráliai turnéra is meghívást kaptak, amelyre már zenekari tagként mehettem volna velük, ám ez az utazás valamiért meghiúsult. A magyarországi illetékesek mást küldtek helyettünk. Jackie-vel jó barátságba kerültem, később az ezredforduló után Deserted Downtown címmel közös lemezt készítettünk, amelyet koncerteken is bemutattunk.
A Hobo Blues Band Vadászat című albuma nem csupán zenei, de szövegi tartalomban is meglehetősen merésznek mondható. Miként volt lehetséges átverni ezt a nyolcvanas évek szigorú, aczéli kultúrpolitikáján?
Először fogalmam sem volt arról, mibe keveredtem. Az ország egyik rangos blueszenekara olyan dupla albumot engedett meg magának, amelyben ez a gondolatiság felszínre törhetett. Már a lemezborító is eléggé beszédes volt. Ennek szülőatyja és szülőanyja egy személyben Földes László Hobo, aki az akkori rendszerről alkotott véleményét humoros formában, a vadászat témájába csomagolva fejtette ki. Elképzelését Póka Egonnal öntöttük zenei formába. Az eszmei és zenei mondanivalón túl ez mérföldkő számomra, hiszen hosszú idő után itt mutatkozhattam be először szerzőként. Időben és zenei felállásban egyaránt szerencsés konstelláció volt. Szerencse, hogy a komcsiknak fogalmuk sem volt arról, mit akarunk kifejezni, mi bújik meg a sorok között, csupán az állandó, vérükben lévő gyanakvás tartotta ébren a figyelmüket. Azzal együtt, hogy – Hofi Gézához hasonlóan – a humoros megnyilvánulást nyitott szelepként kezelték, a Táncdal- és Sanzonbizottság cenzorai rutinszerűen húzogatták ki a szavakat, sorokat az elkészült szövegkönyvből. Aztán mégis megszületett a döglött vörös disznó… Azt gondolom, Laci a Vadászattal az ujja köré csavarta őket; életükben először összetalálkoztak áttételesen gondolkodó költővel.”