Lehetne böjt az is, ha csöndet teremtünk magunkban

„Hatvan éve lesz idén, hogy piarista szerzetesként örök fogadalmat tett, és pappá szentelték. A papi hivatása nagyobb részét az államszocializmus évtizedeiben töltötte. Mit kapott papként ahhoz képest, amit hatvan évvel ezelőtt elképzelt?

Nem tudhattuk akkoriban, hogy a rendszer meddig tart ki. Az a mondás járta, jó volna tudni, hogy tatárjárással vagy törökdúlással van dolgunk. A tatárok néhány évig pusztítottak itt, a törökök azonban másfél évszázadig a nyakunkon ültek. A kommunista diktatúra végül több mint negyven évig határozta meg az életviszonyainkat, a nyomai köztünk és bennünk maradtak. Fiatal paptanárként – a hatvanas években – nem volt könnyű a diák­jainkhoz fordulnom. A háború nyomai még nem tűntek el, a szülők alig szedték össze magukat, nem tudtak mit adni a gyerekeik­nek. Az iskolákban a diákok nemcsak tanultak, hanem valamelyest otthont is kerestek. Emiatt nemcsak a tananyagot próbáltuk átadni nekik, hanem igyekeztünk az életre is felkészíteni őket. Sokat kirándultunk velük nyáron, a szabadidejükben, emellett moziba, színházba vittük őket, és felhívtuk a figyelmüket arra, ami a körülöttük levő világban eligazodást adhatott nekik. A lelki életbe se csak a hittanórán vezettük be őket. Közben a rendszer nyomása persze ránk nehezedett, de igyekeztünk megkötözött lábbal táncolni.

Minek a hatására lett piarista szerzetes?

Ha a háború nem rázza meg az életemet, aligha lett volna belőlem piarista. Polgári, katolikus családba születtem Berettyóújfaluban, édesapám megyei tisztviselő volt, édesanyám nem végzett keresőmunkát. Amikor Észak-Erdély visszakerült, Nagyváradra költöztünk, ott kezdtem a gimnáziumi tanulmányaimat. Ott éltem át az első bombázásokat is, később pedig már az ágyúdörgéseket is hallottuk. A megye ekkor családostól teherautókra rakta a tisztviselőket, mindenünk Nagyváradon maradt, gyermekkorom egész világa. Rövidesen Budapesten találtuk magunkat a kézipoggyászainkkal. Édesapámat behívták katonának, és csak 1946 nyarán került haza amerikai fogságból, fél évig nem is tudtunk róla semmit. Mi Budán vészeltük át az ostromot.

A háborút követő zűrzavaros években, majd a Rákosi-korszak elején járt a budapesti Piarista Gimnáziumba, 1951-ben érettségizett. Három évvel korábban azonban államosították az egyházakat, és bár éppen 1951-ben a tíz volt piarista gimnáziumból kettőt visszakapott a rend, a kispapok létszámát megkötötték, és akkor nem volt helyük, ahová felvehették volna őket. Nem gondolt arra, hogy feladja?

Nem, akkor már egészen biztos voltam abban, hogy piarista szeretnék lenni. A fogságból hazatérő édesapám egy rövid ideig dolgozott, de B listázták, így nehéz helyzetbe kerültünk. Az osztályfőnököm látta, hogy anyagi nehézségekkel küszködünk, ezért az egyik osztálytársam mellé ajánlott afféle házitanítónak, tanulótársnak. Ő egy színész fia volt, aki könnyelműségre hajlott, de nem volt tehetségtelen gyerek. Eljártam hozzájuk, együtt tanultunk, és sikerült megkedveltetnem vele a szellemi munkát, ami nagyon sokat jelentett a számomra. Hamarosan másokat is tanítottam hosszabb-rövidebb ideig. Közben cserkészvezető is lettem, amikor maga a cserkészet megszűnt, mi nem szűntünk meg cserkészkedni. Azzal, hogy fiatalon elkezdtem nevelni és tanítani, eldőlt a sorsom. Egyértelművé vált számomra, hogy hol a helyem.”