Majd megint

Ez nem ilyen szakítás előtti
vagy utáni vers, hogy a hajszálaid még a lefolyóban, 
itt csillog az általad lenyalt kiskanál is, te meg 
sehol, vagy hogy még együtt alszunk, 
de közénk úsztak már a távolság érdes gleccserei, nem,
nyakig ülünk az úgynevezett boldogságban,
ébredéskor elmeséljük egymásnak álmainkat,
nézeteltéréseinket könnyen megbeszéljük,
adunk és kapunk, anélkül, hogy kérnénk,
„mindenünk megvan”, ház, kenyér, jövőkép,
elégedettnek, vidámnak kéne lennem,
honnan ez a vákuumos szorongás mégis,
s a tehén-tekintetű melankólia,
mely rám ül, ha meglátom mosolyod,
s a bűntudat, hogy nem tudok örülni,
mert meg fogsz halni, elveszítelek,
vagy meghalok, és elveszítesz engem,
egyikünk kint ül majd a hűvös kertben,
felhős az este, csillagok sehol, 
elfelejtett zoknit venni, fázik,
hisz erre mindig ő figyelt, a másik,
hogy örülhetnék, ha a vége ennyi,
most látlak, kis idő és nem látlak,
hajad a lefolyóból nem szedem ki,
nem mosod el a lenyalt kanalat,
a házból így lesz özvegy-múzeum,
körben gyűlik a sok üres kacat, 
s középen, elhagyott tárgy, elhelyezve
a nő vagy férfi, aki itt maradt,
ül mozdulatlanul, meglátogatják,
hogy vagy, anya, apa, kérdezgetik,
de nem beszél már, néz csak, s egyre gondol:
hogy kis idő és látlak majd megint.