„Vagány, szókimondó kislány volt, ahogy azt egy forradalmárnőről képzeljük?
Nem ezen múlt, hogy beállt-e valaki a barikád mögé, de az igazság mellett mindig kiálltam és kiállok azóta is, bárkié is legyen az. Egyszerű a képlet: az igazságot ki kell mondani, mert hazudni bűn! Ez a szókimondás már gyerekkorom óta megvan bennem. Húztam is miatta a rövidebbet eleget, különösen a börtönévek alatt a sok fegyelmivel…
Hogy került Pestre?
Lejárt az állami gondozásom. Miután Pesten születtem, az igazgatóm írt egy papírt, hogy a fővárosi letelepedést megkaphassam, és mentem dolgozni.
Tizenkilenc éves fiatal volt, amikor kitört az ’56-os forradalom. Egyértelmű volt, hogy bekapcsolódik?
Nem voltam egy Petőfi Sándor, de az emberben ott volt a hazája iránti szeretet, a történelmünkből fakadó kötelességérzet. Ezekről sokat olvastunk, tanultunk a nővérekkel, valahogy természetes volt, hogy ott a helyem. Éreztük, hogy meg kell végre szüntetni a félelmet, ami az országot akkoriban eluralta. Azt hiszem, forradalmárrá nem is ’56-ban lettünk, inkább az azt követő börtönévek tettek minket azzá.
Hol hajtotta álomra a fejét egy-egy forradalmi nap estéjén?
Albérletben laktam, de nem mentem haza. A Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakoztam, október 23-tól november 4-ig végig ott voltam a történelmi színhelyeken.
Mit érzett, amikor komolyra fordult a helyzet, és fegyvert kapott a kezébe? Nem félt, hogy használni is kell majd?
Amikor gimnáziumba jártam, adtak fegyvert a kezünkbe, oktattak is bennünket a 48-as mintájú kispuska és hadipuska kezelésére, sőt, megtanítottak lőni is vele. Egyébként nem gondoltunk a félelemre, nem is volt rá idő.
A szeme előtt haltak meg barátok és fegyvertársak. Felnőtté tette ez az időszak?
Talán érettebbé tett. Ugyanis tényleg mellettünk estek el a társaink, de számomra döbbenetes igazán az volt, hogy micsoda gonosz ellenséggel kellett szembenéznünk: robbanólövedékkel lőttek a túloldalról. Jóval több ember halt meg, mint ahogy egy „sima” sebesülésnél szükségszerű lett volna.
Ön is megsebesült egy repesztől.