A madár fiaihoz

„Száraz ágon, hallgató ajakkal 
Meddig ültök, csüggedt madarak? 
Nincs talán még elfeledve a dal, 
Melyre egykor tanitottalak?! 
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő 
A vig ének s régi kedvetek: 
Legyen a dal fájdalmas, merengő, 
Fiaim, csak énekeljetek! 
 
Nagy vihar volt. Feldult berkeinken 
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad: 
S ti hallgattok? elkészültök innen? 
Itt hagynátok bús anyátokat?! 
Más berekben máskép szól az ének, 
Ott nem értik a ti nyelvetek ... 
Puszta bár, az otthonos vidéknek, 
Fiaim, csak énekeljetek! 
 
Hozzatok dalt emlékül, a hajdan 
Lomb- s virággal gazdag tájirúl; 
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan 
E kopár föld ujra felvirúl. 
Dalotokra könnyebben derül fény, 
Hamarabb kihajt a holt berek; 
A jelennek búját édesitvén: 
Fiaim, csak énekeljetek! 
 
A bokorban itt az ősi fészek, 
Mely növelte könnyü szárnyatok; 
Megpihenni most is abba tértek, 
Bár a fellegek közt járjatok! 
S most, hogy a szél összevissza tépte: 
Ugy tennétek, mint az emberek? 
Itt hagynátok, idegent cserélve ...? 
- Fiaim, csak énekeljetek!”