Nyomtalanul – Nádas Péter halálára

Egész felnőtt életében a halált kereste. Vágyta a halált. A saját halálát. Az öngyilkosságtól Polcz Alaine térítette el, leginkább azzal, hogy tudatosította benne: az öngyilkosság pusztító nyomokat és mintákat hagy az öngyilkos környezetében. Pedig Nádas is jól tudhatta, miféle mintákat. Édesapja is öngyilkos lett, miután a saját elvtársai megalázták és megszégyenítették. Úgy tervezte, hogy a gyerekeit, Pétert és Pált is magával viszi a halálba. Nádas írja valahol, hogy ettől a szándékától csak alvó testvérének szépsége térítette el. Nem az övé, a testvéréé. És ezt még meg is írta a búcsúlevelében. Első emléke az életről az volt, hogy kis híján maga alá temette egy tűzfal Budapest ostromakor. Az első hang- és fényemléke a robbanás és becsapódó bomba villanása volt. Évtizedekkel később kiderítette, hogy születése napján egy lengyelországi kisváros határában az Einsatzgruppék több ezer zsidó férfit, nőt és gyereket mészároltak le. A születését tragédiának tekintette. Inkább kapartak volna ki az édesanyám méhéből. Ezt nagyjából így, majdnem szó szerint le is írta. Halálra szántan született, nincs mit szépíteni ezen. Elvégre akkoriban nem számított ritkaságnak Európában, hogy zsidó csecsemőket elevenen hajítottak lángoló árkokba. Ma úgy mondanánk, súlyosan traumatizált gyerekkora volt. Ő úgy fogalmazott: mindnyájan háborús sérültek vagyunk. Az is, aki nem tud róla. Nemzedékeken átívelő, jóvátehetetlen sérülések. És aztán egész hosszú életében ezt vizsgálta. A sérülések természetét, a lélek természetét. Azt, hogy mi az én, hogy hol kezdődik az életünk és hol fejeződik be. Ha elkezdődik és befejeződik egyáltalán. Miféle nyomokat hagyunk egymásban, és ezek a nyomok aztán miféle további nyomokhoz vezetnek, vég nélkül, áttekinthetetlen szövevényben. Párhuzamos történetek című háromkötetes, monstrum regényének ezért nincs vége. Nincs befejezve. De tulajdonképpen elkezdve sincs. Nádas nagy írói újítása, hogy ennek a kezdettelenségnek és befejezhetetlenségnek szerkezetet tudott adni. De szerkezetet tudott adni a tudatban zajló, áttekinthetetlen folyamatoknak is. Annak, hogy mi történik egy ember tudatában egyetlen perc alatt. Miféle rétegek csúsznak egymásra, és ezek a folyton elcsúszó és egymást átható rétegek miféle további rétegeket képeznek. Ebben leginkább Marcel Proust volt a mestere. Figyelmét addig feszítette és mélyítette, ameddig csak lehetett. Azt figyelte egész életében, hogyan botorkál az ember a civilizáció romjain. Nádas tragikus író volt, apokaliptikusnak nem mondanám. Az eszkatologikus távlatoktól távol tartotta magát. Vagy megtartotta magának. Redukcionistának tartotta magát, Mészöly Miklóshoz, Albert Camus-höz, Kurtág Györgyhöz vagy Pilinszky Jánoshoz hasonlóan. A szövegről minden felesleget lefaragni, csak a szikár lényeg maradjon, semmi más. Ehhez aztán látszólag nem tartotta magát, mert irdatlan méretű munkákat írt. Az Emlékiratok könyvét, a Párhuzamos történeteket és a Világló részleteket. Pedig elmondása szerint világéletében a filigrán dolgokat szerette. De vannak dolgok, amiket nem lehet száz oldalon elbeszélni. Igaz, ezer oldalon sem, és például a Párhuzamos történetek épp ennek a „csődnek” a beismerése. Vagy felismerése. Hiába írta volna még ötszáz oldalon át, ugyanott ért volna véget, legfeljebb az átláthatatlan szövedéknek egy másik pontján. Ezen a három könyvön legalább három évtizeden át dolgozott. Minden nap reggel nyolckor leülni az íróasztalhoz egy bögre teával, és írni, gondolkodni délután háromig. Aztán jöhetnek a mellékes feladatok. Cikket írni, esszét, ajánlást, bármit. Vagy kimenni a kertbe. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy Nádas a természet szerelmese volt. Ami egy hatalmas közhely, de értsük úgy, hogy a szerelmet gondoljuk hozzá olyanformán, ami valójában a szerelem. Ellenállhatatlanul vonzotta minden, ami föld, állat, növény. Kisorosziból azért menekült el a nyolcvanas évek közepén, mert olyan helyre vágyott, ahol tényleg senki más nincs, mint az anyatermészet, a felesége és ő. Gombosszegi kertjében állt egy évszázados vadkörtefa. A falufa, ahogy a helyiek nevezték. A fa alatt odaköltözésük után még jó darabig összegyűltek esténként a férfiak, vitték a sörüket, borukat és halkan beszélgettek. Amikor Nádas egyszer megkérdezte egyiküket, hogy miért beszélnek ilyen halkan a fa alatt, holott máskor inkább hangosan beszélnek, ezt a választ kapta: a fa nem szereti, ha hangosan beszélünk. Azt hiszem, pontosan értette a választ. 

Azt írtam, tragikus író volt. A világégésekben súlyos (vagy halálos) sebeket kapott nyugati civilizáció tragikus írója. Autisztikus célratartottsággal ásta bele magát ennek a tragédiának a szívébe. A kertjében álló vadkörtefát egyszer egy álló éven át minden nap lefotózta. Látni akarta egy hallgatag, öreg élőlény életének titkos változásait. A fáról készült fotókkal illusztrálta aztán Saját halál című elbeszélését, amelyben tényleg a saját halálát írta meg. 1993-ban szívinfarktust kapott, melynek során percekig a klinikai halál állapotában volt. Az orvosai aztán visszarángatták az életbe. Nem akarta. Ha rajta múlik, megakadályozta volna. A Saját halálban azt írta meg, mit tapasztalt „odaát”. Nem Istenről, nem Jézus Krisztusról, nem angyalokról, nem korábban meghalt szeretteiről ír, hanem arról, mi történt a tudatában. Azt írta meg, hogy tudatának egész tartalma egyszerre volt jelen egyfajta nyelv előtti (vagy utáni) állapotban. Semmire nem volt még (már) szava, mégis egyben volt minden, miközben mintha az Univerzumban lebegett volna. Később mindezt úgy magyarázta, hogy a születését élte át ekkor, ahogy anyja szülőcsatornájában halad a fény (a szülőszoba erős lámpái) felé. Mintha elhallgatott volna valamit, vagy csak nem akarta megosztani az olvasóval. Vagy képtelen volt rá. Nem tudom. A nyugati kultúra nagy találmányába, a rációba kapaszkodott, a felvilágosodásba, miközben figyelmének tárgya nagyon is atavisztikus volt, nagyon is misztikus. Azt hiszem, egész életében kapaszkodott a rációba, miközben delejes erővel vonzotta az irracionalitás sötét szakadéka. 

Csodálatos tíz-húsz oldalai vannak minden nagy könyvében, aztán egyszer csak elrettent a test mélyvilágának akkurátus boncolásaival, hogy aztán újabb csodálatos oldalak tucatjai következzenek. Politikai meglátásainak jó részével sosem értettem egyet, sokszor mintha leckét mondott volna fel, mégis eredeti módon, kíméletlenül. De öregkorára mintha kiábrándult volna ebből, mintha lemondott volna róla. Mintha belátta volna, hogy ennek vége, hiába, reménytelen. Ahogy a kertjében álló körtefa sem bírta az aszályos, pokolian forró nyarakat. Sokat adott a könyveivel. Sokkal többet, mint a legtöbb kollégája. Úgy sejtem, nagyon közel volt ahhoz, hogy valami igazán lényegeset mondjon ki önmagáról, rólunk, a létezésről. De sosem mondta ki egyértelműen. Egy-egy írásában nagyon közel járt ehhez, de a határt soha nem lépte át. Ebben az eldöntetlenségben élte le az életét, amihez soha nem ragaszkodott. Jelentős író volt, abból a fajtából, amely lényegében már a halála előtt kihalt. Úgy hírlik, nem akart puccos temetést, gyászbeszédeket, semmiféle fontoskodást. Nyomtalanul akart eltűnni innen. 

(Nyitókép: MTI/Kovács Anikó)