Méltatlan búcsú

A modern világ jelentős része közönyössé vált az emberi tragédiák iránt. Az emberek folyamatosan szembesülnek a közösségi oldalakon az erőszakos és a természetes halál borzalmával: háborús övezetek, balesetek, terror­támadások, katasztrófák, haldokló gyermekek és felnőttek képei váltják egymást az idővonalakon. Azonban gyorsan átpörgetett tartalomként fogyasztva, két mosóporreklám és egy aranyos kiscica között a legszörnyűbb katasztrófák is elvesztik a hatásukat, az ember úgy lép át rajtuk, hogy sem felfogni, sem feldolgozni nincs ideje a látottakat. A modern ember ha el nem feledkezett is róla, nem nagyon akar saját halandóságára gondolni, s talán ez az egyik oka, hogy sokan rendkívüli érzéketlenséggel és kegyetlenséggel reagálnak, amikor olyan ismert személyek halnak meg, akikkel nem értettek egyet. 

Ez a legszélsőségesebben talán Charlie Kirk meggyilkolása után nyilvánult meg. Akkor azok a liberális emberek, akik éjjel-nappal elfogadást és szeretetet hirdettek, szinte azonnal táncolni kezdtek Kirk sírján. Ez egyrészt abból fakad, hogy az ateista világnézettel átitatott vagy felszínesen keresztény kultúrákban az emberek nem érzik a halál súlyát. Másrészt abból is származik, hogy a baloldal annyira démonizálja azokat az embereket, akik nem osztják a világnézetüket, hogy teljesen dehumanizálják őket. 

Július elején két prominens konzervatív politikus is váratlanul elhunyt: Ann Widdecombe korábbi brit konzervatív minisztert saját otthonában gyilkolták meg, Lindsey Graham amerikai republikánus szenátor pedig éppen Kijevből tért haza, amikor elvitte egy szívroham. Mindkét esetben a hír éppen csak megjelent, már megindult az ünneplés: a gúny és a gyűlölet kommentfolyama árasztotta el a közösségi oldalakat. 

Widdecombe egész életében szigorú konzervatív politikus volt, aki egy centimétert sem engedett a nézeteiből: ellenez­te az abortuszt, a melegházasságot és az eutanáziát. Több aktivista örömét fejezte ki a halála felett, és sokan csak a jelentős felháborodás hatására törölték az ünnepi hangvételű posztjukat. Egy korábban képviselőjelölt munkáspárti aktivista például arról írt az X-oldalán, hogy reméli, a politikus fájdalmas halált halt. 

Lindsey Graham republikánus politikus váratlan halálhíre után is széles körű ünneplés kezdődött, a szenátor a kemény amerikai külpolitika bajnokaként sok ellenséget szerzett. A hetvenegy éves Graham gyakran volt gúny tárgya a közösségi oldalakon, mivel soha nem házasodott meg, a „toleráns” kórus azzal vádolta, hogy biztosan meleg. Graham egyetemista volt, amikor a szülei váratlanul meghaltak, így ő nevelte fel a nála jóval fiatalabb húgát. 1995 óta szolgált a kongresszusban először képviselőként, majd szenátorként, és ugyan nézetei megosztók voltak, a szenátorok körében népszerűségnek örvendett, mert kedves és barátságos ember volt. Amikor elhunyt, több baloldali aktivista ünnepelni kezdett: Ana Kasparian újságíró arról írt, milyen boldog, hogy Graham halott, egy Jesse James Rose nevű transzaktivista pedig azt posztolta, hogy a politikus „nyugodjon a pokolban”. 

Általában azzal védekeznek az ilyen posztok megosztói, hogy az illető konzervatív „intoleráns” vagy „gyűlölködő” volt, ezért még halálában sem érdemel tiszteletet. Ez a gondolkodás megmérgezte az online kommunikációt, s az Egyesült Királyságban és különösen az Egyesült Államokban átitatta a közéletetet. Kérdés, mi lesz egy társadalommal, amelynek tagjai már csak méltatlanul tudnak búcsút venni a politikai ellenfeleiktől.

A szerző a Mandiner munkatársa

Nyitókép: Logan Cyrus / AFP