Magyarországot élhetőbb helynek tartom, mint a nyugat-európai világot

„Érdemes-e és van-e értelme emléket állítani és egyfajta zenei pantheonba emelni a magyar rockzene kiválóságait a XXI. században?

Biztos, hogy van a rocklegendákról való méltó megemlékezésnek létjogosultsága. Arról nem is beszélve, hogy a történetíróknak, a krónikásoknak van történelmi felelősségük is, hiszen az emlékeket meg kell őrizniük. Óhatatlanul elszálltak az évek. Amikor mi most a rocknemzedékről beszélünk, az ma már történelem. Ennek az emlékét megőrizni szerintem fontos dolog. Ha a Magyar Zene Házában létrejön a kiállítás, akkor a most elszórtan meglevő kiállítási helyekről is érdemes lesz oda áthelyezni a meglévő anyagokat. Így például Radics Béla szobrát is itt lehetne elhelyezni, ugyanis jelen pillanatban annak a háznak a zárt udvarában van felállítva, ahol Béla lakott, ami azt jelenti, hogy az ott lakó embereken kívül senki sem láthatja a szobrot. Jó szándékkal került oda, de az a hely nem méltó egy ilyen formátumú legendához. Egyébként mostanában szerencsére sok ilyen jellegű kezdeményezés van. Például Hobo kapott felkérést, hogy írjon színdarabot Orszáczky Miklósról, akiről a napokban jelent meg egy, a Jackie teljes életművét tartalmazó, nagyon szép kiadvány. Jackie meghatározó személyisége volt a magyar rockzenének, akárcsak Radics Béla. Természetesen a különféle műfajoknak megvannak a maguk emblematikus alakjai, mint Presser Gábor, Szörényi Levente vagy Benkő László – attól függően, hogy ki mit szeret –, és mindegyikük megérdemli a figyelmet!

Igaz az elhallgatott magyar rockzenéről szóló mítosz?

Ezek nagyrészt amolyan városi legendák. Van olyan zenekar, amely állítólag azért volt elnyomva, mert egyszer Pécsett felborítottak egy kukát. De ez a hír megjelent a sajtóban! Az viszont, hogy a szemem láttára agyba-főbe verték a rendőrök a Hobót Tatán, az nem volt érdekes. Mai szemmel visszatekintve finoman szólva megmosolyogtató, hogy bizonyos emberek miket mondanak, hogy mi minden történt velük a régmúltban, amikor valójában semmi nem is történt velük. Ezekkel szemben viszont, amit Radics Béla képviselt, vagy amit mi játszottunk a Hobo Blues Banddel, az valóban megtörtént. Nagyon sokan, akik valaha színpadon álltak, hajlamosak túlidealizálni saját szerepüket, azt, hogy milyen fantasztikus volt az a zenekar, amiben ők játszottak annak idején. Pedig kevés igazán veretes, nagy zenekar volt csak valójában. A Hobo Blues Band képviselt valamit, ami nem a kommersz »Sajtból van a Hold meg a Nyaljuk a fagylaltot« vonalat követte, hanem a közép-európai Hobo Blues, az Oly sokáig voltunk lenn, a Vadászat vagy a Tábortűz mellett albumok, a Cseh Tamás, Másik János, Bereményi Géza vagy korábban a Syrius és a Kex által létrehozott alkotásokhoz tartozik. A hatvanas évek végétől harminc éven át gyakorlatilag a rockzenének sokkal nagyobb közönsége volt, mint bármelyik pártnak, vagy az összes akkori pártnak együttvéve. Ha a rendszerváltáskor egy kicsit rátartibbak vagyunk, akkor mi kormányozhattuk volna az országot – ami persze nem biztos, hogy szerencsés lett volna.

Arról beszélünk, hogy legyen emlékhelye a rocklegendáknak, de közben azért a rockzene nem halott műfaj. Igazolja ezt az állítást a kőbányai rockzenei iskola léte is?

Póka Egon: Ebben az iskolában mi nem a vendéglátóipart szolgáljuk ki. Annak ellenére sem, hogy eredetileg erre volt hivatott elődünk, az OSZK stúdió. Akkor az volt a gyakorlat, hogy tanulj meg jól, rosszul 200 dalt eljátszani, és akkor mehetsz a Kisrablóba zongorázni. Mi ennél sokkal szélesebb spektrumot tanítunk meg a növendékeknek, és az iskolát tulajdonképpen az ő későbbi pályájuk legitimizálja. Fantasztikusan játszanak, az egész szakma tele van velük. A mai fesztiválok többsége olyan, mintha egy osztálytalálkozóra mennél, mindenhol Kőbányán végzett diákokkal találkozhatsz. Tulajdonképpen az iskola olyan, mint az egri vár, megpróbál életben tartani egy műfajt, amit egyébként tűzzel-vassal irtanak. A mai szórakoztató diszkóipar valójában arról szól, hogy kiszolgálja a szervezett kábítószer-kereskedelmet. Ezt a fajta semmiről sem szóló, szintetikus gépi, „tuc-tuc zenét”, és a diszkóban levő hangulatot egy tiszta elmeállapotban levő ember nem igazán tudja elviselni, csak ha tudatmódosító szereket, stimulánsokat használ. Vélhetőleg a szervezett bűnözés – pont ezért – magas szinten van benne a találóan „zeneiparnak” nevezett üzletben. Ezt nehéz bizonyítani, de az biztos, hogy nekik a rockzene az útjukban van. De a rockzene a Soros-féle, kamu „multikulti” fogyasztói társadalomnak is csípi a szemét.

Maga a rockzene az változatlan?

A rockzene megzabolázhatatlan, de sok olyan hely, ami a rockzene bölcsője, otthona volt, mára már megváltozott. Most voltam Londonban, ami szerintem ebből a szempontból elesett! Negyven évvel ezelőtt voltam itt először, akkor a rockzene fellegvára volt London. Egy csodálatos hangulatú élő történelemkönyv. Egész nap csavarogtunk a belvárosban, az utcák tele voltak hosszú hajú, jeansbe, színes pólóba öltözött mosolygós srácokkal. Ezzel szemben most a Sohóban laktunk, csak feketéket és burkába öltözött figurákat láttam, mérhetetlen kosz és bűz volt mindenhol. Ráadásul pont amikor ott voltunk, akkor egy egész hónapig tartó Pride-őrületben is részünk volt. Ugyanakkor viszont a másik oldalon meg azt láttam, hogy Eric Clapton koncertjén ott volt több százezer ember. Napra pontosan 49 évvel ezelőtt volt a Blind Faith-koncert ott a Hyde Parkban, erre emlékezett Stevie Winwood, Carlos Santana és Eric Clapton ezen az estén.

Megváltozott és változik ezek szerint a világ. Na de vajon Magyarország hogyan változott, milyen lett mostanra?

Szerintem Magyarország egyértelműen az előnyére változott. Én ma Magyarországot élhetőbb helynek tartom, mint a nyugat-európai világot. Nem vagyok egy ijedős fiú, de bevallom, hogy szerintem rossz érzés olyan helyeken mozogni, ahol bármelyik pillanatban joggal lehet aggódni amiatt, hogy azt találja ki valamelyik liberális idióta, hogy ő márpedig felrobbantja magát vagy elkezd lövöldözni. Ráadásul most már másolják is egymást. Aggódva várom, hogy mikor jön majd az újabb repülőgépes toronyháztámadás, mert az autós tömegbe hajtás már megvolt jó néhányszor, a felrobbantós is megvolt, de a jól bevált repülőgépes figurának az ismétlése még várat magára.”