Egy kolozsvári magyar Kőrösi Csoma Sándor palotája nyomában

Ezelőtt 10 évvel az interneten kalandozva ötlött a szeme elé egy hirdetés, amit a Magyar Tudományos Akadémia keretén belül akkor még működő örökségvédelmi szakszolgálat adott fel. Önkénteseket kerestek, akik saját költségen Indiába utaznak és ott, a zanglai palotában található Kőrösi Csoma Sándor szobájának a felújításához csatlakoznak.

Körösi másfél évet töltött Zanglában, itt kezdte el megírni a tibeti-angol szótárt egy tudós láma segítségével. Több száz tibeti kánont, vallásos szöveget olvasott el annak érdekében is, hogy megírja a tibeti földrajzot, nyelvtant és történelmet.

„Egy gyermekkori álmom teljesült. Miután olvastam Korda István Nagy út című regényét, attól fogva sokáig azon ábrándoztam, hogy milyen jó lenne azokon a helyeken barangolni, ahol Körösi Csoma Sándor megfordul, ahol kereste a magyarok őseit. Amikor megláttam ezt a hirdetést, azonnal nekikezdtem szponzorok és útitárs után kutatni” – meséli Boér Imre orvosi műszerész, a kolozsvári szívsebészet egykori munkatársa.

Boér úr 2008 augusztusában utazott először Indiába. Érkezése utáni első teendője volt, hogy Darzsilingbe, az ottani keresztény temetőbe látogatott Kőrösi Csoma Sándor sírjához, egy nemzeti színű szalagot vitt, amit rákötött Körösi obeliszkjére. A sír megtalálásának viszontagságait elmesélve Boér úr elmondta, hogy sokat bolyongott a városban, azonban nem lelte a temetőt, egymásnak ellentmondó útbaigazítások után úgy döntött, hogy bemegy egy helyi iskolába, hogy megkeresse a történelem tanárt, ő majd biztos tud valami használhatót mondani. Amikor a titkárságon érdeklődött, akkor belépett az iskolaigazgató, aki egyben a történelemtanár is volt. Amikor meghallotta, hogy mi járatban van Boér úr,  öleléssel köszöntötte a kolozsvári utazót, pedig ez a közvetlenség nem jellemző a környéken. Megbeszélték, hogy honnan érkezett Boér Imre, aki térképen elmutogatta, hogy oda valósi, ahova Körösi Csoma Sándor. Boér úr elmesélte, hogy amíg az emlékkönyvbe írt, addig az igazgatónő elővett egy régi, első világháború előtti Magyarország-térképet, jelezve, hogy érti, miről van szó, illetve annak segítségével mutogatta el Boér úr, hogy milyen változások lettek a világnak azon a részén. Darzsilingban, a temetőhöz vezető utat Labong útról Kőrösi Csoma Sándorról nevezték át.

Éppen három nappal augusztus 20. előtt érkezett Darzsilingbe, akkor úgy érezte még maradnia kell a jeles magyar ünnepig: „nem volt szívem ott hagyni Kőrösit magára ezen az ünnepen, az eredeti terveimtől eltérően maradtam még néhány napot a városban, gondoltam együtt ünneplünk Kőrösivel. A nemzeti ünnep délutánján kisétáltam újra a temetőbe, elénekeltem ott a himnuszt, elmondtam egy Miatyánkot, majd búcsút vettem a földimtől”. Boér úr másnap Delhin keresztül észak felé utazott, Leh irányába, a Kasmír tartomány városába, ott kényszerűen három napot akklimatizálódással kellett töltsön, mivel a város 3600 méter magasan fekszik, illetve innen már csak magasabbra visz az út.

Leh városából autóval utazott tovább Zanglába, szeptember 2-án reggel érkezett a hegyi településre. „Akkor tárult a szemem elé, a roskatagságában is csodálatos épület, amiben Kőrösi Csoma Sándor lakott.” Boér urat egy fiatalember fogadta a helyszínen. „Én minden nyelven, ami eszembe jutott elkezdtem magyarázni, hogy mi járatban vagyok, erre a srác magyarul megszólalt: 'Isten hozta nagyváradi honfitárs! Már aggódtunk önért.'” Boér úr szava is elállt, a kéthetes makogásos, mutogatásos kommunikáció után magyar szót hallott, sok ezer kilométerre az otthontól.

Miután beszédbe elegyedtek, kiderült, hogy András Imre, a Magyarok Világszövetségének kolozsvári elnöke e-mailezett azoknak, akik szervezték a munkálatokat, hogy bolyong a környéken egy magyar lélek, valamikor meg kell, hogy érkezzen Zanglába. Irimiás Balázs volt a fiatalember, aki fogadta, az ő nevéhez fűződik a projekt. Irimiás Balázs bár Budapesti lakos, de Boér úrhoz hasonlóan nagyváradi születésű magyar. Magyarországon végezte az egyetemet, majd egy japán egyetemen doktorált építészetből. Boér úr elmondása szerint Balázsnak ez egy vizsgamunka önmaga számára, ami közben egy olyan emlékművet újít fel, ami a magyarsághoz köthető. Irimiás Balázs jegyeztette be 2010-ben a Csoma szobája Alapítványt, amely a felújítási projektnek adott keretet.

Boér úr volt az első, aki a hirdetés alapján jelent meg önkéntesként, akkoriban csak Irimiás Balázs és két társa dolgoztak a palotánál. Két nap jutott arra, hogy Boér úr is dolgozzon, két nap kimerítő fizikai munka, Körösi szobájának a padlózatát és plafonját javították ki a palotában. A palota egy L alakú épület, az L betű kisebbik része annyira rossz állapotban volt, hogy arról lemondtak. Kőrösi Csoma szobája a negyedik szinten van, egy dukangnak nevezett szentély mellett.

Az épület annak idején a zanglai király palotája volt, ez egy helyi dinasztia, ma már nincs királyság, de a falu népe ma is tiszteli a leszármazottat, aki ott él közöttük, a „trónörökös” nagyjából olyan funkciót tölt be, mint a polgármester, azaz első ember ma is. A hazaindulás napján sikerült is találkoznia a királlyal, véletlenül futottak vele össze az utcán. A falut ténylegesen egy 8-10 fős testület, az öregek tanácsa vezeti.

„Nagyon boldog voltam, hogy tudtam teljesíteni az utam, mindkét célját, láthattam Körösi sírját, és részt vehettem a munkálatokban” – mondja Boér.

Mikor haza érkezett, az utazás kapcsán több helyre meghívták, hogy vetített képes beszámolókat tartson, de ő közben magában már a következő utat tervezte. A szívének legkedvesebb helyszín, ahova előadni elhívták, az a székelyföldi Kovászna városa. Kovásznához három kilométer távolságra van Csomakörös, ahol Körösi született, itt rendszeresen tartanak konferenciákat Kőrösi munkájáról. A legrangosabb előadói helyszín, a Magyar Tudományos Akadémia szegedi fiókjának díszterme volt. A szegedi házigazdának Makra Péternek annak annyira tetszett a beszámoló, hogy 2010-ben Boér úrhoz csatlakozott a második útjára.

Az utazás Indián belül igen körülményes, sok időt vesz igénybe, amíg az ember eljut egyik helyről a másikig, azonban az első útja alatt szerezte meg Boér úr azokat a tapasztalatokat, amelyekkel a következő utazásokat sokkal praktikusabban oldhatta meg. A második út alkalmával már egyenesen Zanglába utaztak a Delhibe való landolás után. Összesen nyolc napot dolgoztak Zanglában, akkor már ismertségre tett szert a projekt, 42 önkéntes dolgozott ott a nyár folyamán. Boér úr elmondása szerint, az önkéntesen zöme magyar, de gyakran előfordulnak külföldiek is. 2012-ben dolgozott kint egy szentpétervári balett táncos hölgy is, Alina Michailova, ő is könyékig agyagos volt, amikor éppen téglát gyúrt, pedig az egy nagyon kemény fizikai munka. 2012-ben egy japán pár is volt, csak egy napra jöttek el, de ők anyagilag támogatták a projektet, ők is besegítettek. A szentpétervári lány sok időt töltött Zanglában, legalább 2-3 hetet, amikor Boér úr érkezett már ott volt, amikor távoztak, akkor még maradt.

Boér úr elmondta, hogy csak két hónapot lehet dolgozni a palotán évente, mert olyanok az éghajlati körülmények, hogy június vége és augusztus vége közötti időszakon túl nem lehet folytatni az építkezést. Ez alatt a két hónap alatt viszont meleg és száraz az idő, akkor lehet jól dolgozni. A hó majdnem májusig kitart, mínusz 20 fok, szikrázó napsütés. Nyáron 30-35 fok van, délutánonként pedig erős szél kerekedig minden nap, szinte pontosan 3 órai kezdettel. „3700 méteren nem könnyű építkezni – foglalja össze a tudnivalókat Boér Imre. – 2008-ban 2 napot voltam önkéntes, 2010-ben 8 napot, 2012-ben 16 napot, és 2016-ban egy hetet.” 

A falu népe segítőkész, ezen kívül fizetségért segítenek is a munkálatokban. A „napsa”, a helyiek aratása idején azonban aranyért sem lehet munkást kapni a faluban. A falu közelében futó folyó árterületében ugyanis mindenkinek van egy cseppnyi földje, és ha a betakarítást nem végzik el, akkor a következő évre a szó szoros értelmében éhen hal a család. 40-42 család lakja a falut, ezek az emberek teljesen önellátók, amikor a nagy hó lehull, el vannak vágva a külvilágtól.

A Csoma Szobája Alapítvány a közösség jóváhagyásával, épített egy négytantermes „nap iskolát”. 2012-ben az alapot Boér úrékkal kezdték megcsinálni. A „napiskola” tulajdonképpen egy praktikus vályogépület, aminek vastag kőalapja van, lépcsőzetesen megy fel a hegyoldalba, a kőalapra dupla vályogfal van emelve. A két réteg fal között szalma van betéve, ez nagyon jó hőszigetelő. Az épület úgy van megépítve, hogy a dél felé néző oldal 95 százalékban ablak, ez üvegházhatást teremt, besüt a nap és a termelt hő bent marad. Az új épület 30 fokos hőkülönbséget képes előállítani, ha tehát kint mínusz 20 fok van, akkor bent plusz 10. Ez hatalmas előrelépés, mivel ebben az épületben télen is lehet tanítani – a magyaroknak köszönhetően. Korábban is volt iskolaépület, de egy rettenetes beton építményben. Régen bent még hidegebb volt, mint kint, szinte sütött a hideg a falakból. Az iskola azért fontos, mivel a környező falvakból minden gyerek ide jár.

2016-ban elkezdték építeni a tanítók házat is. Tudniillik hiába van meg a tanterem, ha a tanárok elmennek télire. Építettek tehát a tanároknak is két tanári szobát konyhával, pont olyan eljárással, mint a tantermeket.

Az eredeti terveknek megfelelő Csoma szobájának a felújítása 2010-re kész lett, augusztus 20-án ünnepelték meg a közös sikert. „Ott voltam, amikor kész lett, kértem az asztalostól virágot a kertből, én helyeztem el az első virágcsokrot a szobában, a szegedi kollégám egy magyar zászlót hozott.”

Sajnos egy korábbi hibát az alsóbb részeken nem vettek észre. 2012-re megint építőteleppé változott a szoba, mert az előtte levő helyiség, azaz annak a sarka meg volt roggyanva. A visszabontást nehezítette, hogy a palotaerőd tetején van egy kis épület, a lato, ez a szellemek lakosztálya, ami tele van zsúfolva imazászlokkal. Ennek megbolygatásához engedélyt kellett kérni a lámától, aki egy pudzs kíséretében az ottani szellemeket beinvitálta egy tükörbe, azt a tükröt betették egy dukangba, azaz szentélybe. Az omladozó sarkot vissza kellett bontani és helyre hozni, majd a munkálatok befejeztével a latot is helyrehozni, visszatenni a helyére. Ezután egy több láma által celebrált szertartás keretében a tükörből visszaeresztették a szellemeket a latoba.

A vályogtégla sajnos ilyen időjárás mellett nem elég tartós, állandó karbantartást igényel. Korábban volt a helyiek részéről kezdeményezés a felújításra, de azzal sajnos több kárt tettek, mint szolgálatot. Köveket helyeztek el az épületben, ami vegyítve a vályogtéglával nem egy szerencsés elegy, a vályog nem bírja el a nehéz köveket, egy idő után ereszkedni, repedni fog. Így aztán megbomlott az egész palota erőegyensúlya. Boér úr szerint nagyon sok kőfalat kellett kicserélni.

Sajnos idő közben a király pénzt kapott egy olasz alapítványtól a sztupák felújítására. A sajnos azért indokolt, mert ez a jótékonyság is hatalmas veszteségeket hozott magával. 

A király és a vének tanácsa ugyanis ahelyett, hogy felújította volna eredeti anyagokkal ezeket a szent építményeket, inkább beton szarkofággal öntötte be a sztupákat, a több százéves építményeket. Volt egy olyan sztupa, ami alatt el kellett haladni, amikor a hegyi szerpentinen a palotahegyre ment az ember. A falutól egészen a palotáig aszfaltutat öntöttek egy parkolóval; most kőlépcsők vezetnek fel a várhoz, a régi utat pedig eltüntették. Ez a betonjárda félkörívben a palotát is megkerüli, a régi utat is keresztbe vágja. „Természetesen ez az ő hazájuk, azt tesznek, amit akarnak, de ezzel szerintünk a történelmi emlékek vesztek el” – mondja Boér úr.

A helyiek életkörülményeiről Boér úr elmondja, hogy minden családnak vannak jakjai. Azonban nem úgy működnek a dolgok, hogy valaki gondol egyet és levágja az állatát, mindennek rendje van, ez egy valódi közösség. Az egyik évben levágja valaki a saját jószágát, és szétosztják a húsát a falubeleik között, a második évben más vágja le, és azt is szétosztják. Az is meg van szabva, hogy mikor, ki milyen részét kapja az állatnak.
A fűtéshez is jaktrágyát használnak, aminek több hátránya is van. Egyrészről kicsi a kalóriatartalma, másrészt nagyon büdös és irtózatosan füstöl; a helyiek ráadásul nem használnak kéményt. Ezért aztán az évszázadok alatt kátrányos máz lepte be a falat, mintha kivixolták volna, mintha fekete festékkel festették volna le a falakat és a gerendákat, és kifényesítették volna. Télen az egész család egy szobába költözik, abba a szobába, aminek az alja alatt az állatok laknak, az is ad valami hőt alulról.

2008-ban, amikor Boér úr először járt Zanglában, még csak egy üzletecske volt a faluban, annak is igen szerény volt a kínálata. A helyiek, bár nem használnak asztalt, de ebben a boltban volt egy, amit kiállítottak az egyik ház ablakába. Ezen az asztalon volt két üveg üdítő, meg egy csomag keksz, ez volt a bolt, és annak kínálata. 2012-ben már két bolt működött, fel voltak készülve a külföldiek érkezésére, már árultak cigarettát, volt sör is. Habár a sör drága mulatság, két euró egy üveg, ami szuperluxus cikknek számít, hiszen a holmikat el kell juttatni ide, hatalmas kamionok hozzák fel a portékát, egy veszélyes és hosszú hegyi szerpentinen. A falvakba csak egy út vezet fel, ha szembe megy egy kamion példának okáért egy autóbusszal, akkor valamelyiknek hátrálnia kell 200-300 métert. Hátrálni úgy, hogy az egyik oldalon a hegy, a másik oldalon a 100 méteres szakadék. A két sofőr ilyenkor rend szerint megegyezik, hogy ki tolasson hátra, amíg egy relatíve szélesebb helyet el nem érnek, ahol, ha nagy nehezen is, de el tudnak egymás mellett haladni. Az egyiknek elkerülhetetlenül a szakadék szélén kell elmennie, centiméterenként haladva a szakadék peremén. Amikor Boér úrnak része volt egy ilyen élményben, akkor elmondása szerint a külföldi utitársaival egyetmben inkább leszálltak a buszról, a helybéliek fent maradtak. A Boér úrékat szállító busz kellett elhaladjon a szakadék szélén, elmondása szerint mindenki imádkozott, saját nyelvén és a saját vallásnak megfelelően. 15 perc alatt sikerült elmennie a két autónak egymás mellett.

A jövőt firtató kérdésemre Boér Imre elmondta, hogy idén is tervezte, hogy Zanglába utazik, azonban ez most valószínűleg elmarad. Még szponzorokat keres, szerencsére akadt is néhány. De „jövőre feltétlenül kimegyek, ha koplalnom kell hozzá, akkor is.”