Eretnek az, aki hisz Hugh Grant hazugságainak
Vallásról, hitről és választásról veszélyes a nagyközönségnek nyilatkozni vagy akár szónokolni, mert könnyű belefutni abba a hibába, hogy alaptalanul valótlanságokat állítunk.
Szent Ágoston egyáltalán nem volt az az ember- és világgyűlölő, aszketikus alak, akinek beállítják – mondja Frenyó Zoltán, az MTA BTK Filozófiai Intézetének főmunkatársa a Mandinernek annak kapcsán, hogy nemrég jelent meg a hippói püspökről szóló kötete. Frenyó szerint Szent Ágoston a római keresztény európai civilizáció alkotója, azé az európai civilizációé, ami most veszélyben van. Interjúnk az augustinusi örökségről.
Miért fontos ma könyvet írni egy 1600 évvel ezelőtt élt püspökről, akit már – mondhatni - agyonelemeztek a filozófusok és a teológusok?
Röviden szólva: a filozófia az igazság karbantartója, korról korra – más kérdés, hogy ez kinek hogy sikerül. Bővebben: a filozófiai hagyományt, a nagy gondolkodók életművét időről időre át kell gondolni. A róluk kialakult képet vagy fönntartjuk, vagy újraértelmezzük, hogy a bennük rejlő érvényes elveket és értékeket megőrizhessük, korábbi téves nézeteket elvethessünk, s eddig nem tárgyalt dimenziókat feltárhassunk. A nyugati Ágoston-irodalom hatalmas vonulat, persze szintén korról korra megvan a sajátossága, mind magában a keresztény tudományban, mind pedig az általános filozófiai gondolkodásban. Míg Ágoston munkásságának jellegzetessége, hogy egyrészt egy sor irányzatot egyben tart vagy egybevon, másrészt sok olyan kérdésfelvetést rejt magában, amely azóta külön irányzatként vagy diszciplínaként fejlődött ki. Ezért az utóbbi évtizedek során a filozófiai áramlatokban a legkülönfélébb területeken nagyon sok visszakapcsolás történt Augustinushoz, akit a régi etikai, történetfilozófiai, politikai filozófiai, vallásfilozófiai, pszichológiai és irodalmi diszciplínákon túl mára már felfedezett a hermeneutika, a fenomenológia, a nyelvfilozófia, s szemiotika, a tudatfilozófia, az egzisztencializmus, a perszonalizmus és több más irányzat. A teológia szempontjából Wilhelm Geerlings azt mondta, hogy
természetesen éppen olyan értelemben, mint ahogy ezt Whitehead mondta Platónról.
Ezek közül ön a könyvében leginkább mire helyezi a hangsúlyt? S mennyiben lehet Szent Ágoston aktualitásáról beszélni?
A könyvem, amely egyes tanulmányaimból állt össze, végül szisztematikus felépítésű lett, benne szó esik Szent Ágoston hermeneutikájáról, természetfilozófiájáról, történetfilozófiájáról, etikai és vallásfilozófiai tanairól, továbbá az augusztinizmus egyes fejezeteiről. Azt mondanám, a legnagyobb hangsúly a könyvben talán leginkább történetfilozófiai, vallásfilozófiai és kultúrfilozófiai tanaira esik. E három téma jelentősége röviden a következőkben áll:
Előbbi a gondviselés, utóbbi az önzés és az önzetlenség, vagy másképpen a helytelen és a helyes szeretet két emberi végső tulajdonsága. E két elv két közösséget, civitast alkot, amelyek szüntelen harca adja a történelem tartalmát. A történelem középpontjában Jézus Krisztus áll, aki megadja a történelem értelmét. A történelemnek így van lényege, egyszersmind Jézus Krisztuson keresztül megismerhető. Ezért Ágoston történetfilozófiája egyszerre szubsztanciális – tartalmi – és episztemológiai – ismeretelméleti – történetfilozófia. Ez pedig vele először és utoljára fordul elő a gondolkodásban. Én úgy látom, Szent Ágoston felfogása a keresztény szemlélet adekvát mintája, egyben pedig a történelemelmélet egyetlen helyes nézőpontja.
Mit emelne ki Szent Ágoston vallásfilozófiai eszmevilágából?
Ami ezt a második témát illeti, visszanyúltam az antik görög-római vallásfilozófiához, amely a költői teológia – mítosz –, a politikai teológia – kultusz –, és a természetes teológia – filozófiai istentan – három kategóriájában gondolkodott. Bemutattam, hogy Szent Ágoston Varro-kritikáján keresztül mindhármat meghaladta, és kialakította a keresztény filozófia eszméjét mint igaz vallás és igaz filozófia egységes tanát. A hármas „teológia” a középkorban koherens civilizáció tényezői lesznek.
E gondolatot továbbkísérve fontos felismeréseket lehet tenni. Amikor az újkor szembefordul a kereszténységgel, ezt az előbb említett három lehetséges irányból teszi. Az újkor a költői teológia síkján „felvilágosodottként” a kereszténységet babonának kiáltja ki. A politikai teológia síkján antiklerikalizmus jellemzi, a szekularizáció híve, az államot és az egyházat elválasztja, az egyházat üldözi. A természetes teológia síkján valláskritikát gyakorol, a „tudomány” nevében ateizmust hirdet.
A modern korban az említett támadásokkal szemben az egyház kénytelen külön-külön kialakítani a diszciplínáit. Így jön létre módosulásokkal a természetes teológia – filozófiai istentan –, a politikai doktrína – a kereszténység társadalmi tanítása, az egyház szociális doktrínája – és folyik a népi vallásosság kultúrája. Csakhogy ez strukturális problémát jelent, mert eredetileg a három antik „teológia” logikailag kizárja egymást, s versengett is egymással. Következésképpen az újkorban máig, amikor meghaladásukra szerves keresztény civilizáció híján nincs mód, egységben tartásuk csak fékezett érvényesítésükkel lehetséges, önmagában pedig egyik sem a kereszténység alapja avagy magva. Röviden szólva,
Ezek az ellentmondások csak a modern kor elmúltával fognak feloldódni.
S vajon mit jelent az előbb említett harmadik téma, Szent Ágoston életművének kultúrfilozófiai jelentősége?
Ezt röviden egy konkrét témán keresztül tudnám legjobban megvilágítani. Felfedeztem Giambattista Vicónak, a jeles olasz filozófusnak egy szonettjét, amelyet Szent Ágoston tiszteletére írt 1735-ben. Ebben Vico Hannibálról és Augustinusról ír. A vers nagy látomás, amely érzékelteti a civilizációk közti viszony, az áthidalás és átalakítás problémáját. A kérdést a pogány Karthágó – pogány Róma – romanizálás, római Afrika)– keresztény Róma – keresztény Afrika és Szent Ágoston – keresztény Európa fázisaiban jelezhetjük. Vico verse tehát felvillantja a nagy történelmi távlatokat: Karthágó és Róma, Afrika és Európa viszonyát, a romanizálás majd a krisztianizálás menetét. A kontinensek pozicionálásában, a szellem térbeli elhelyezésében mármost a Hannibál által jelzett veszedelemmel szemben
akinek ebben a hatalmas folyamatban meghatározó szerepe van. Ez Vico Ágoston-dicséretének lényege, egyben pedig az egyik legfőbb alapja annak, amiért becsüljük őt.
Ezen a szembeszökő időszerűségen túl megragadható-e olyan ágostoni eszme, amelynek hatása lett az európai szellemre?
Szent Ágoston életműve számos ilyen tanítást tartalmaz, amelyek közül most egyet feltétlenül szeretnék kiemelni. A történelmet végigkíséri az állam és az egyház versengése, a világi és a lelki hatalom harca. Az európai keresztény civilizáció, több évszázados küzdelem nyomán alapvető értékként kialakította a világi és a lelki hatalom autonómiájának, egyensúlyának és kölcsönösségének elvét, szemben minden más civilizációval és kultúrával, amelyek a teokrácia vagy a szekuláris állam végleteit képviselik. Ez az eszme pedig végső soron Szent Ágoston civitas-tanában gyökerezik, mivel ő a mennyei és a földi civitast külön elvként kezeli, és nem kívánja megfeleltetni az egyház és az állam elvének. A világi és a lelki hatalom kettőssége és kölcsönössége az európai civilizációnak a kereszténységből jövő nagy eredménye.
Úgy látszik, ezt az elvet a modern kor rombolta szét. Ugyanakkor Szent Ágostont szokták modern gondolkodónak is nevezni. Hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást?
A modern polgári világ, a liberális politika, a kapitalista szisztéma ismert és fájdalmas módon valóban véget vetett ennek a társadalomépítő elvnek. Szent Ágoston „modernségével” kapcsolatban viszont a kifejezésnek több értelmét kell szem előtt tartanunk. A modernitás a most tárgyaltak szempontjából individualizmust jelent. Innen nézve az újkor embere közel érezheti magát Augustinushoz, aki bensőjének feltárásával tulajdonképpen megteremtette a személyes irodalmat. Csakhogy
Az ágostoni és egyáltalán, az autentikus keresztény emberfelfogás a perszonalizmus, a modern kor emberfelfogása pedig az említett individualizmus. Az individualizmus az elszigetelt egyén liberális tana, a perszonalizmus viszont az embert személyként, tehát egyén és közösség egységében látja, ráadásul az istenszeretet kereteiben. Ezért határa van annak, hogy Szent Ágostont modernnek lehessen nevezni.
Másfelől viszont Szent Ágostont időnként az a vád is éri, hogy megvetette a világot, a testet, a szexualitást, s a bűnös ember elvét hirdette. Vajon helytálló-e ez az Ágoston-kép?
Semmiképpen. A kérdésnek pedig több rétege van. Először is itt van a „bűnös Ágoston” képzete. Ennek kialakulásához már ő maga is hozzájárult azzal, hogy gyermekkori csínjeit felnagyította, ifjúkori szerelmi viszonyait pedig elítélte. Valójában Augustinus mintegy másfél évtizeden át hűséges és szeretetteljes élettársi viszonyban élt gyermeke anyjával. Kapcsolatuknak, amely minden bizonnyal eltérő társadalmi státuszuk miatt a római jog szerint nem ölthetett házassági formát, édesanyja kívánságára lett fájdalmas vége. Szent Ágoston élete hamarosan átalakult, Istenre függesztette tekintetét, benne kereste s találta meg a nyugalmát. Szent Ágoston mint gondolkodó a világra úgy tekintett, mint Isten teremtésére,
Számos művében szól a teremtés dicséretéről, a természet szépségéről, a társadalom vívmányairól, az emberi munka méltatásáról, az alkotó erő érdemszerző voltáról. Látnunk kell, hogy a világmegvető mentalitás nem autentikus keresztény elv, hanem egyfajta túlhajtott újplatonizmusnak és manicheizmusnak kétségkívül máig meglévő maradványa. Ezért is volt nagy jelentősége annak, hogy Szent II. János Pál pápa a test teológiájáról kezdett beszélni.
Szent Ágostonnak van egy külön könyve a házasság jóságáról. Egy másik művében azt taglalja, hogy a férfi és a nő szexuális élete a teremtés nagyszerű adománya volt. Ez a bűnbeeséssel jelzett léthelyzetben megromlott, de a szexualitás, ha rendezett, eredendően örömforrás és a kiteljesedés terrénuma. Szenvedélyelméletében Szent Ágoston szembeszáll a sztoikus etikával, amely a szenvedélymentesség eszményét hirdette.
csakhogy vannak jó, és vannak rossz szenvedélyek. Azt írja, hogy a helyes élet szenvedélyei helyesek, a helytelen élet szenvedélyei helytelenek. A jó szenvedélyek tehát az erényeket erősítik, az értékeket gazdagítják. Mindehhez egy megjegyzést tennék még. Az antik kultúrában ott találjuk Philemon és Baucis kedves alakját, a hitvesi szeretet és a boldog házasság példaképeit. Én a keresztény hagyományban sajnos nem ismerek olyan szenteket, akik ugyanezt jelképeznék a számunkra. Az más kérdés, hogy mindezek mellett Szent Ágoston a bűnös ember tanát is hirdette, ezt főleg eszmei harcaiban hangsúlyozva, ellenfeleivel szemben kiélezett formában. Szent Ágoston tisztában volt az ember természetével, jóra és rosszra hajló jellemével egyaránt. Amikor azt olvassuk nála, hogy az emberi faj egésze ítéletre méltó tömeg, s arra gondolunk, hogy az idős Ágoston naponta könnyei között bánkódott, eszünkbe kell, hogy jusson mindaz a temérdek szenvedés, amelyet az ember a történelem során produkált és amelynek ő érzékeny tanúja volt. S ha szemünk elé képzeljük azt a mérhetetlen és kiapadhatatlan emberi gonoszságot, amely mindmáig és az idők végezetéig érthetetlen módon oly hathatósan működik a világunkban, hajlani fogunk arra, hogy megértsük őt és nagyrészt igazat adjunk neki, anélkül, hogy véső elvi optimizmusunkat föl kellene adnunk.
Ezzel az antropológiával kapcsolatban vetném föl, hogy az angolszász konzervativizmus történelemszemléletét és az emberi természetről vallott felfogását időnként összekapcsolják Szent Ágoston gondolkodásával. Jogosnak tartja ez a szempontot?
Úgy vélem, ennek lehet bizonyos alapja. Augustinusnál a történelemnek van menete és értelme, de lényegét tekintve nincs előrehaladása és fejlődése, a konzervativizmus pedig hasonlóképpen szemben áll a voluntarista progresszió elvével, s mindkét felfogás kifejezetten utópia-ellenes. Úgy tűnik, antropológiájuk is sokban hasonlít. Szent Ágoston emberképét részben már bemutattam; ehhez még annyit tennék hozzá, hogy
A konzervativizmus pedig az emberi természet tökéletlenségéből és esendőségéből, s a vallás és az erkölcs megtartó szerepéből indul ki. Mindkét szemléletből a normális emberi élet lehetősége körvonalazódik.
Vannak kedvezőbb és vannak kedvezőtlenebb korszakok a Szent Ágoston-kutatás számára?
Feltétlenül. Ezzel részben visszakanyarodtunk a beszélgetésünk elején felvetettekhez is. Itt egy különös kettősségre szeretnék rámutatni. A 20. század Ágoston-kutatása Nyugat- és Dél-Európában, továbbá Latin-Amerikában és az Egyesült Államokban kutatóintézetek, egyetemi tanszékek, kiadók, folyóiratok és más műhelyek hatalmas hálózatát hozta létre. Ez a komoly szakmai munka évente több tucat alapvető tudományos könyvet és releváns tanulmányok százait mutatja föl. Tudományunk és kultúránk tehát hallatlan gazdagságot jelent. Eközben
annak következtében, hogy a kereszténységgel ellentétes erők egy hosszú folyamatban átalakították a közgondolkodást, a politikai élet szerkezetét, és magukhoz ragadták az államhatalmakat. Az európai civilizáció főszereplőinek működése és ideológiájuk hatása láttán sürgetően vetődik föl kontinensünk politikai és kulturális megújulásának szükségessége, s az antik és a keresztény európai hagyományok felelevenítésének igénye.
Milyen képet mutat ebből a szempontból a magyar szellemi élet, Szent Ágoston magyar értékelése?
A magyar nyelvű Ágoston-irodalomnak megvan a maga szép, gazdag, de hullámos története, s Szent Ágoston megértésének és bemutatásának feltételei is történelmileg változtak. A kommunizmus időszakában Szent Ágostonnal – röviden szólva – korlátozott mértékben lehetett foglalkozni. Ekkor külön jelentőségre tett szert az, hogy valaki filológiai, teológiai vagy filozófiai szempontból kívánta-e feldolgozni az ágostoni, és egyáltalán a keresztény hagyományt. Én magam az MTA Filozófiai Intézetében 1980 óta foglalkozom Szent Ágostonnal. Az MTA egyfelől egy nagyszerű, hatalmas értéket jelentő világ, másfelől mint a történelemben működő intézmény részben a múlt tehertételeit hordozza. Én az ideát magamnak platóni szellemben fönntartva erre az intézményre mindig mint Széchenyi István Akadémiájára tekintettem, de hozzá kell tennem, hogy már az új rendszerben történt, hogy 2004-ben, majd 2011-ben felmentettek kutatói állásomból; szerencsére mindkét esetben sikerült kiharcolnom, hogy visszakerüljek a munkahelyemre. A magyar Ágoston-irodalomról most csak annyit tudok megemlíteni, hogy ennek feldolgozása már külön könyvet igényelne. Az utóbbi évtizedekben nagy eredmények születtek a magyar Ágoston-szakirodalomban, hogy mást ne mondjak, megjelent az „Isten városáról” című nagy mű teljes magyar fordítása.
Mint MTA-kutató, van hozzászólása a mostani vitákról a tudomány szabadságával kapcsolatban?
Ami viszont magát a tudomány szabadságát illeti, én ezt másként látom, mint sok megnyilatkozó. Szerintem a tudománynak nincs szabadsága, sőt, maga a szabadság mint olyan a legelvontabban nem létezik. Az idegen hódító elleni szabadságharc, a belső elnyomás elleni szabadságküzdelem, a rossz szenvedélyek alóli felszabadulás – ezek valós fogalmak.
A legáltalánosabban csak az igazságot mint igazlétet lehetséges megragadni, ami a lényeg szerinti létezés a létrendbe tagolódóan. Ennek az igazlétnek a mértékét különböző vonatkozásokban a szabadság jelzőivel szokták ellátni, de ez féloldalas képet eredményez. Az sem segít, ha a szabadságot, a függetlenséget és a semlegességet megkülönböztetjük egymástól, mert egyrészt semlegesség egyszerűen nincs, a függetlenség pedig már az eddig mondottakból következően is félrevezető fogalom. Az igazlét mármost a külső és a belső jóval alkotott kötelék, valamint a külső és a belső rossztól való megszabadulás. Tehát nem szabadnak kell lennem, hanem az igazhoz és a jóhoz kell elköteleződnöm, s a hamistól és a rossztól kell eloldódnom. Ennek értelmében áll az evangéliumban: „Az igazság szabaddá tesz benneteket.” (Jn 8,32) A tudománynak is kizárólag az igazságra kell törekednie, vagyis nem meghatározatlanságban, hanem meghatározottságban, elkötelezettségben, teljes elhivatottságban kell működnie, természetesen a szellem saját tág alkotó játékterében. Itt pedig visszatérhetünk Szent Ágostonhoz, aki leszögezte: „Mindenekelőtt az igazság létezik”.
***
Dr. Frenyó Zoltán (1955) az MTA Filozófiatudományi Intézetének főmunkatársa, a filozófiai tudomány kandidátusa (1997), a történettudomány doktora (2002). Az ELTE BTK történelem-filozófia szakán szerzett diplomát. Kutatási területe a vallásfilozófia, az ókeresztény gondolkodás, valamint a XX. századi keresztény filozófia, azon belül a magyar eszmetörténet. Tanított középiskolában és a Pázmányon. Számos egyesület tagja. Eddig 9 önálló kötete és 10 szerkesztett kötete jelent meg. Főbb munkái: Egy magyar katolikus gondolkodó. Mihelics Vid életműve. METEM, Bp. 2002.; Krisztológiai és antropológiai kérdések az ókeresztény gondolkodásban. Fejezetek a patrisztika történetéből. Jel Kiadó, Bp. 2002.; Kereszténység és filozófia. Kairosz, Bp. 2006.; Jacques Maritain. Tanulmányok. L'Harmattan, Bp. 2006. (Társszerző: Turgonyi Zoltán.); Filozófiai kultúra. Tinta Könyvkiadó, Bp. 2008.; A filozófia története. Tomori Pál Főiskola, Kalocsa, 2015.; Korfordulón. Filozófiai tanulmányok. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet, Bp. 2015.; A filozófia tankönyve. Szent István Társulat, Bp.2016.; Szent Ágoston és az augusztinizmus. MTA BTK – Szent István Társulat.