Magyarlapád: így nevelnek emberré az erdélyi szórványkollégiumban

A Magyarlapádi Szórványkollégium tevékenységének hírét nem tudtam volna még akarattal sem elkerülni. Szenvedélyes kritikusoktól is javarészt csak jókat hallottam arról, hogy a „mély szórványban” figyelemreméltó munkát végeznek jó szándékú emberek, és a szándék mellé minőség is társul. Egy alkalmas időszakot kihasználva elbicikliztem Magyarlapádra, hogy a saját szememmel lássam a legkisebb magyar közösségek harcát a megmaradásért.

Kolozsvárról Nagyenyedig vonaton utazva az erdélyi és romániai viszonyoknak megfelelően végighallgatom a kalauzok szidalmait azt illetően, hogy nem szabályos kerékpárt szállítani azokon a vonatokon, amelyek nem rendelkeznek a biciklik szállítására rendeltetett helységgel. Ezt a tiszteletkört minden esetben illik eljátszani, én pedig a hiányos román nyelvtudásom okán illedelmesen bólogatok mindenre, majd készségesen közlöm, hogy hajlandó vagyok megfizetni a bicikli szállításának a költségét is, ami aztán megolajozza a dolgok menetét.

Nagyenyedről biciklivel jutok Magyarlapádra, ahol már magyarul kérhetem útbaigazítást a kollégium irányába. Az intézmény udvari csűrjében éppen vallásórát tart a tiszteletes úr felesége, ebből kifolyólag keresztyén énekszó kíséretében léphetek be a kapun. Fél órányi barátkozás után a kollégiumot működtető alapítvány elnökéhez irányítanak, aki éppen Tordáról érkezik vissza.

Egy helyi diák kísér el az elnök úr tartózkodási helyére: a 13 éves forma diák azt is elárulja, hogy méhészkedéssel akar foglalkozni, folytatva a családi hagyományt.

Egy tejfeldolgozó üzem iroda helységében találkozom Sipos Ferenccel, a magyarlapádi Ethnika Kulturális Egyesület elnökével, hogy a faluban működő szórványkollégium alapításáról és működéséről meséljen. Sipos úr elöljáróban elmondja azt is, hogy a tejüzem, ahol találkozunk, fele részben a sajátja, családi vállalkozásként működtetik ketten a testvérével. A saját farmjukon megtermelt tejet, illetve a környékbeli farmerek teheneinek a tejét dolgozzák fel, a kapacitásunk 15 ezer liter naponta.

„Ahogy a tejet begyűjtjük a környékbeli falvakból, éppen úgy gyűjtöttük be az elején a gyerekeket is” – kezdi a kollégium megalakulásának történetét Sipos Ferenc.

A környékbeli falvakat járva szembesültek a magyar nyelvű oktatás hiányának problémájával: a gazdákkal rendszeresen megbeszélik, megvitatják az ügyes-bajos dolgokat, ezekből az élményekből indult a késztetés, hogy jó volna segíteni. Elbeszélgetve a szülőkkel vagy a nagyszülőkkel

az derült ki: szeretnék ugyan, hogy a gyerekek magyar oktatásban részesüljenek, azonban a magyar iskola megszűnése miatt erre sokszor nincs helyben lehetőség. Nagyon sok falu rohamléptekkel halad az elnéptelenedés irányába, és ez a tendencia nem csak a magyar, de a román falvakra is jellemző. A fiatalok túlnyomó része beköltözik valamelyik közeli városba, ott nevelik a gyermekeiket, ez a folyamat pedig a vidéki iskolák és óvodák megszűnését vonja maga után – meséli.

Sipos Ferenc elmondása szerint ötven évvel ezelőtt még más volt a helyzet. Fehér megye több településén, Torockószentgyörgyön, Magyarpéterfalván, Balázsfalván, a Kis-Küküllő mentén Bethlenszentmiklóson, Boldogasszonyfalván, Nagymedvésen, Szentbenedeken, Magyarsülyén, Magyarbecén még erős magyar iskolahálózat működött, akkoriban a gyermekszám is megvolt a működtetésükhöz.

A magyarlapádi szórványkollégium megalapításának története oda nyúlik vissza, amikor a református egyházközösség a számára visszaszolgáltatott ingatlanokat valamilyen közösségi cél szolgálatának szerette volna szentelni, olyan célnak, amely a környék magyarságának megmaradását segíti. Magyarlapád, egy nagyjából 1000 főt számláló, színtiszta református és magyar falu, tökéletes ahhoz, hogy a szórványfalvak helyi központja legyen.

Sipos Ferenc emlékei szerint a visszaszolgáltatás után abban egyhangúlag egyetértettek az egyházközösség presbitériumi testületének tagjai, hogy a visszakapott iskola és óvoda épületeiben – amelyek igen leromlott állapotban kerültek vissza a jogos tulajdonos birtokába – jó volna, ha tovább folyna az oktatás. Erre az elhatározásra erősítettek rá Sipos Ferenc már említett ismeretei, amelyeket a helyi gazdákkal történt beszélgetései közben gyűjtött.

A faluban 1998 óta működik az Ethnika Kulturális Alapítvány, melynek munkájában Bánffy Farkas is aktívan közreműködött: rengeteg táncházat, ifjúsági találkozót, néptánc találkozót, tábort szervezett a faluba. Az ő tevékenysége nyomán is fogant meg az a gondolat, hogy itt egy központ létesüljön a magyar oktatás és kultúra számára. Így elhatározták a szórványkollégium megalapítását.

A presbiteri gyűlés, amely az egyházközségi ügyekben határoz , illetve az Ethnika Kulturális Alapítvány vezető testülete közösen úgy döntöttek, hogy a kollégium hivatalos ügyeit teljes egészében az alapítvány intézi. Az egyház hozzájárult a kezdeményezés sikeréhez azzal, hogy az ingatlanokat az alapítvány rendelkezésére bocsátja, illetve minden lehetséges eszközzel segíti a kollégium működését.

Végül 2016-ban adták át a kollégium épületét. Sipos Ferenc elmondta, hogy

„Ez egy Hunor-Magyar testvérsegítség: tudatosítottuk magunkban, hogy rajtunk nem fog segíteni a román kormány, sem a helyi politikum, saját magunkon kell, hogy segítsünk. Az itt élő magyarság egymást felkarolva kell, hogy boldoguljon” – írja le az egyház és az alapítvány, illetve a helyi közösség viszonyát Sipos Ferenc.

Ez parancsszó nélkül működik Magyarlapádon: sok helyi önkéntese van a kollégiumnak, nem pusztán a tenyeres munkát elvégzők közül, hanem a környékbeli pedagógusok is segítenek, amikor tehetik. Ezzel a hátországgal és támogatással tud működni a kollégium, e nélkül sokkal nehezebb lenne – mondja.

Arra a kérdésemre, hogy Magyarországról érkeznek-e önkéntesek, Sipos úr elmondja, hogy a Tatáról érkező Anikó kivételével nincs más anyaországi önkéntesük. Anikó viszont nagyon gyakran látogat hozzájuk, lelkes támogatója a kollégiumnak a kezdetektől. A gyerekekkel foglalkozik, ajándékot hoz, részt vesz a nevelésben, a kertben ültet.

A segítséget illetően Sipos Ferenc elmondta, hogy alkalmanként vállalkozók, illetve Magyarlapádról elszármazottak is támogatják a kollégiumot, ezek jórészt Sipos úr üzletfelei, barátai, akiket a munkája során ismert meg. Az adományozók között román vállalkozók is vannak, akik átérezve az alapítvány nehéz helyzetét, szívesen adakoznak.

„Én remélem, hogy egyre több ilyen adakozó szellemű vállalkozó lesz, mivel Erdélyben még sok olyan hely van, ahol az oktatás támogatást igényelne, ahol a magyar gyerekek szinte semmilyen oktatásban nem részesülnek, ennek hiányában pedig hanyatlik az erdélyi magyar társadalom.”

Az alapítás nehézségeihez visszatérve Sipos Ferenc elmondja, hogy meg kellett időnként küzdeni a közösségen belüli negatív viszonyulásokkal, véleményekkel is. A munka legelején

nem lesz jó vége annak, ha szegényebb falvak diákjai ide jönnek tanulni. „Szerintünk viszont minden azon múlik, hogy magában az intézményben milyen színvonalú oktatás folyik, amennyiben az megfelelő, úgy a gyermekek képesek lesznek együtt haladni” – teszi hozzá Sipos úr.

A magyar közösségen belüli vitához tartozik az is, hogy felmerült egyesekben: az új kollégium rossz értelemben vett konkurenciát jelent majd a nagy hagyományokkal rendelkező nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium számára. A helyi viszonyokat ismerők számára azonban egyértelmű volt, hogy ennek a félelemnek nincs semmi alapja. „A visszajelzések alapján már az elején egyértelmű volt, hogy a kicsi gyerekeket szívesebben íratják hozzánk, mert félnek, hogy az elemi iskolát kezdő kicsik felszívódnak egy nagy intézményben” – meséli Sipos Ferenc.

A negatív jóslatokból semmi nem valósult meg, a kollégium megalakulásával mindenki jól járt. Jól járt a teljes magyar közösség, a helyi iskola is, a magyarlapádi kollégium munkája nyomán pedig nyereséget számolhat el a nagyenyedi református gimnázium is. A 8. osztály elvégzése után a szórványkollégiumból a legtöbben a Bethlen Gábor Kollégiumba mennek tovább tanulni, gyakorlatilag az utánpótlást biztosítják. Persze van példa arra is, hogy itt végzett diákok Kolozsvárra mennek valamelyik szakiskolába.

„Munkánkkal garantáljuk, hogy a környék diáksága magyarul tanuljon, majd az általános iskola elvégzése után magyar középiskolába menjen. A bentlakó diákjaink mellett bejárnak a helyi diákok is, együtt ebédelnek, együtt tanulnak. Sok szülőnek nincs ideje a munka miatt arra, hogy kikérdezze a gyerektől a leckét, ez megtörténik a kollégiumban” – meséli Sipos úr.

„Nem volt könnyű a kollégium létrehozása, azonban annál sokkal nehezebb a fenntartása.” Most négy pedagógussal, két szakácsnővel, egy karbantartóval és egy takarítónővel működik a kollégium, a magyar oktatásért tett erőfeszítései mellett az alapítvány tisztességes munkahelyeket is létrehozott a faluban.

Jelenleg huszonkét bentlakó gyerek van Magyarlapádon, mellettük 35-40 fő a bejáró gyermek, akik az intézményben ebédelnek, illetve tanulnak délután. Több a környékről bejáró, mint a bentlakó, jövőre azonban valószínűleg megnyitják a plébánia udvarán levő 18 férőhelyes épületet is, mert van rá elegendő ígéretes jelentkező.

Sipos Ferenc elmondja azt is, hogy sok a fiatal lelkész a környéken, akik sokat adnak a gyermekeik nevelésére, de ők inkább beviszik a gyerekeiket a Nagyenyedre, mintsem a vidéki kollégiumba járassák őket. „Persze mindenki azt csinál a gyermekével, amit akar, de jobb lenne, ha a gyermeket a közösségben tartanánk vidéken, nem szakítanák ki a megszokott környezetéből, és nem szokná meg, hogy autóval szállítják az iskolába őket” – mondja. Kifejezetten aggasztónak tartja, hogy a lelkészek azokat a szülőket sem szólják meg, akik magyar iskola hiányában román tannyelvű iskolába íratják a gyermekeiket. „A legtöbb ilyen szülő azt mondja, hogy »most ez a kicsi gyerek vegye magát és menjen idegenségbe, jobb itt neki, tanul, amilyen nyelven tanul, de legalább itthon van«. Ezeket a szülőket a lelkész kellene, hogy meggyőzze arról, hogy biztosítsák a gyermekeiknek azt a lehetőséget, hogy anyanyelven tanulhassanak. Nem mindegy, hogy milyen nyelven tanul: a gyerek, ha hazamegy a román iskolából, szívesebben beszél románul a szüleivel, ez beindít egy láncreakciót.”

Sok esetben már késő, amikor a gyerek már önmaga kéri számon a szülein, hogy miért nem íratták magyar iskolába. Jellemző eset: egy sülyei kislány kérdezte nemrég a nagymamáját a fülem hallatán, hogy

– meséli Sipos Ferenc.

Elmondása szerint a kollégiumba vegyes házasságokból származó gyerekek is bekerülnek, sok van belőlük ezen a vidéken. Bekerül egy-egy cigány származású gyermek is: őket sem utasítják el, ha a szülei szeretnék őket ide íratni, mert akkor hova lenne a keresztyéni szeretet. Azt azonban világosan elmondják a beiratkozáskor, hogy gondolják meg jól, mert itt magyar oktatás folyik, ennek az intézménynek éppen ez, a magyar nyelvű oktatás a lényege, ezért lett létrehozva, ezért támogatja a magyar kormány.

„A legfontosabb célunk, hogy az oktatás, nevelés színvonalát egyre javítsuk, hogy a tőlünk gimnáziumba menő diákok megállják a helyüket. Általában oktatásról és tanításról beszélünk a kollégium kapcsán, mivel az jelenti az alapot; azonban kiemelt célunk a nevelés, ami kicsit több is, mint a tanítás. Itt nem csak tanulunk a gyerekekkel, hanem emberré nevelés, keresztyén nevelés folyik, hogy igaz emberré váljanak.” Kézműves tevékenység, cserkészfoglalkozás, vallásóra, néptánc, népzeneoktatás – a kollégium lakói ezekben mind részt vesznek, minden napra jut egy-egy foglalkozás. Jelenleg a kollégium ad szállást egy magyarországi házaspárnak is, akik a Petőfi program keretében vannak Erdélyben: ők vették kézbe a néptánc oktatást a kollégiumban.

Sárközi Eszterrel, a Magyarlapádi Szórványkollégium egyik nevelőjével elbeszélgetve megtudhattam az is, hogy milyen beosztással telik egy átlagos kollégiumi nap. Minden reggel hétkor van az ébresztő, ezután alapos mosakodás következik, öltözködés, majd pedig reggeli. A gyerekek saját maguk készítik el a tízóraijukat, utána elindulnak a szomszédban levő iskolába. Amikor onnan hazajönnek, ebédelnek, majd szabad program következik, lehet játszani, pihenni, felkészülni a délutáni tanulásra. Vannak óvodások is, akikért el kell menni, ők délután alszanak egy kicsit. Háromtól öt óráig tart a szilencium, a tanulási idő, erre az időpontra gyakran bejönnek önkéntesek, tanítók, tanárok segíteni. A szilencium mellett 

ezeken a gyerekeknek módjuk van részt venni. Héttől nyolcig vacsora, vacsora után a gyerekek megkapják kicsit a telefonjukat, hogy tudjanak a szülőkkel beszélni, de estére nem lehet náluk készülék. Fél tízkor a telefonokat visszaadják, tízkor villanyoltás. Villanyoltás előtt időnként együtt filmeznek a gyerekek, de erre nem mindig van igény, a jó idő beálltával különösen nincs.

A napi program mellett Sárközi Eszter elmondta azt is, hogy a nevelő-gyerek viszony majdnem olyan, mint az igazi szülő-gyerek viszony. „Pótanyák vagyunk. Minden bajukkal hozzánk fordulnak, mi pedig igyekszünk azokban segíteni, mint az igazi szüleik. Ez teljes mértékben hivatás. Esténként hazamegyünk, de mindig van ügyeletes nevelő a kollégiumban, igazából sosem szakadunk el teljesen a kollégiumi élettől.”

A nevelőnő elmondja azt is, hogy a kollégium alkalmazásában van egy védőnő is, akire szintén bármikor lehet számítani, bármikor lehet hívni. Tényleg olyan a légkör, mint egy családban, ez egy valódi közösség – mondja Eszter. „Képzett pedagógusok vagyunk, de ez picit többről szól, mint a hagyományos nevelői munka. Egy kollégiumi felügyelő teendőinél jóval többet igényel az itt végzett munkánk, de ezt szívesen is tesszük. Mondhatni, benne élünk a feladatunkban.”

Sok esetben jómódú családok gyerekei is bekerülnek, mivel bejárható távolságban nincs magyar iskola.

Ezzel kapcsolatban Sipos Ferenc kiegészítésként hozzáteszi: „Nagyon sok jelentkezőt vissza kell utasítanunk a helyszűke miatt, azonban ezek zöme szociális okok miatt jönne a kollégiumba, nem azért, mert az értékrendünkkel, a céljainkkal azonosulni tudnak. Nem szeretnénk a ló túlsó oldalára esni, ezt a kollégiumot bizonyos célok érdekében hoztuk létre, ezt szeretnénk szem előtt tartani. Ez nem azt jelenti, hogy egy falanszterszerűséget hozunk létre, hogy csak kiválóságokat nevelünk, de szeretnénk az eszméinket, a vonalainkat tartani".

Közösségépítő jellege is van a kollégiumnak: barátságok, szerelmek, komoly emberi kapcsolatok kialakulásának a helyszínéül szolgál, meséli Sipos úr: „Elnéztem, hogy miként viselkedtek egymással a gyerekek első éven a táncoktatás alatt, mintha nem is ismernék egymást, másodévben már kiválasztotta mindenki a táncos párját, harmadéven már szeretője is lesz egyben, így alakulnak ki az emberi kapcsolatok”.

Sipos Ferenc azt szeretné, ha a jövőben a helyi önkormányzat részben átvállalná a kollégium működésének költségeit. A hét faluból álló község 52 százalék magyar, 48 százalék román, az RMDSZ képviselői ennek ellenére kisebbségben vannak, a polgármester is román. A költségek átruházása az önkormányzatra azonban vitathatatlanul jogos igény, mivel az itt tanuló, foglalkozásokon részt vevő gyerekek szülei itt adófizető polgárok.

***

Fotók: Szalma György, Magyarlapádi Szórványkollégium FB.