Az arisztotelészi erények nyomában

„Szakítanunk kellene azzal a finalista, főként baloldali és liberális gondolkodásmóddal, paradigmával, amely abból indul ki, hogy a történelemben állandó fejlődés van, hogy a dolgok valamilyen cél felé haladnak, akár progresszív értelemben – vagyis hogy haladunk a paradicsomi állapotok felé –, akár regresszív értelemben, mely szerint a világ végső pusztulása nem kerülhető el.

A történelem felfogásában finalizmus helyett realizmust javaslok, annak belátását, hogy a történelemben igazából nem fejlődés van, hanem változás. A történelem egy nagy, hömpölygő áramlat, amelyben konfliktusok keletkeznek, amelyeket felülírnak újabb és újabb konfliktusok, úgy, hogy a régiek igazából nem oldódnak fel, csak alárendelődnek más, aktuálisabb és fontosabb konfliktusoknak. Időnként hosszabb rend is keletkezik, melyek talán élhetőek is, de mindig lesznek újabb áramlatok, amelyek felborítják ezt a rendet egy új rend építésének szándékával, amelyből azonban nem lesz más, mint további konfliktus a régi és az új rend akarói között.

Soha ne feledjük például, hogy már Arisztotelész is csak egynek írta le a demokráciát a lehetséges politikai rendszerek közül, nem az egyedül lehetségesként. Sokkal fontosabbnak tartotta az emberi erényt – másképpen fogalmazva a jó erkölcsöt –, amely bármilyen politikai szisztémát jóvá vagy elviselhetetlenné tud tenni. Elsősorban tehát erős erkölcsi erényekre van szükségünk ahhoz, hogy megőrizzük a demokráciát és a nemzetet, s ezáltal megőrizzük élhetőnek világunkat.”