USB-sztikken jelent meg a legújabb, Heveder zenekarral közös lemezük, a CsávásIram. Honnan jött az ötlet?

Nem tudom a pontos forrást, hogy ki kezdte. Az foglalkoztatott minket régóta, hogy ne cédé, ne lemez legyen. Az Öregeké lemez amúgyis olyan cédé volt, ami egy bakelitlemezt próbált imitálni. Úgy látszik, keresgéljük, hogy mi az a közlőeszköz, amivel el lehet jutni a közönséghez. S ez nincs lezárva. A hiteles tolmácsolás az a személyes kapcsolaton, találkozáson múlik, de ma kiadott albumok nélkül a személyes találkozásokra sem kerül sor. 

Sok idő telt el az előző lemez óta.

Nem vagyunk azok a lemezkiadós fajták. Eddig két lemezünk volt, a Szárazfának muzsikája és az Öregeké. Szoktunk menni turnékra, s hogy a közönséget megtiszteljük, saját költségvetésből össze szoktunk állítani egy-egy cédét. Ahhoz, hogy egy cédét kiadjál, sok minden kell, hogy találkozzon. Ezek ünnepi pillanatok. Ez az album is így jött létre, Vucsics Zsigmond jóvoltából, valamint a Heveder és az Üsztürü közti jó viszonyból adódóan. 

Mi dönti el, hogy mi lesz egy lemezen?

A mi esetünkben belülről annyira eljut egy szintig valami, hogy már csordul át, és akkor valaki, általában én meghozza a döntést, hogy elindítja a lemezkiadási folyamatot. Mindenki dolgozik, munkahelye van, az egyik tagunk Marosvásárhelyen él, finanszírozás szempontjából sem ismerjük igazán az utakat, így nem könnyű belevágni egy cédé kiadásába, de ha belülről elindul valami, akkor belevágunk. Most aki ezt elindította, az Zsiga volt, és hát sokat muzsikáltunk együtt a csávásiakkal is. Hogy miket játszunk, arról előre voltak gondolatok, ezt a terepet Zsiga uralta. Mivel sokan vagyunk, ez a minimum, hogy egy albumra valót összeszedjünk, két zenekar és a csávásiak. Egy hétvége alatt vettük fel a Hevederes Molnár Szabolcs házában, Csíkszeredában, nagyon jó együtt töltött hétvégénk volt. Ilyenkor adódik, hogy mit hogy csinálunk, gondolkodás nélkül.

Miért pont szászcsávási zenét játszanak a lemezen?

Jó a kapcsolatunk a csávási zenészekkel, inkább az idősebb generációval, akik még élnek. Sajnos sokan már meghaltak közülük, például Csányi Matyi nagybőgős már meghalt, Csángáló nincs olyan egészségügyi állapotban, hogy úgy muzsikáljon, mint régen. Úgy éreztük, most van az ideje, ha még pecsétet akarunk letenni ez ügyben. 

A táncházmozgalomban mostanában népszerű is a Küküllő-menti, azon belül is a csávási.

Nem tudom, ezt nem szoktam igazán követni. Nekünk ez már 1992-ben is népszerű volt. Én a csávási zenét a Pávai István által a bukaresti Elektrorekordnál kiadott lemezen hallottam először, és a Háromszék együttesnél, az első ilyen találkozón, amin mi is részt vettünk és ott voltak a csávásiak, akkor megdöbbenve találkoztam velük. Ez ugyan divat, de több mint divat, mert szerelem első látásra. Az első személyes élmény volt a legmeghatározóbb. Mi amúgy is az autentikus népzene kedvelői vagyunk. Nem akarom részletezni, ennek mik a fő vonásai, de ennek része az, hogy az erdélyi muzsikában igazából nincs is mol-összhangzattan, általában dúr-hangzású zene van.

A népzenének az igazi erejét a vonózások adják meg, a kívülállók ezt hallják meg egyből, s ebből a csávásiak kifejezetten magas szintet értek el. Nagyon tömörek, nagyon együtt szóltak, nagyon pontra volt örökké téve ez a zenekar. A harmóniavilágon is érződik, hogy a vidék éneklési módja, a csávási többszólamúság is segített, hogy ez a zene így alakuljon ki. Ehhez hozzájárultak aztán az olyan egyéniségek is, mint Csángáló, a brácsás, aki még olyan egyedi vonásokat tudott hozzátenni, ami hozzásimult ahhoz a zenéhez. Így a közösség zenéje is változott, oda-vissza hatottak egymásra. Ugyanilyen szintű volt Dumnyezu hegedülése és Csányi Matyi játékmódja is. Olyan kimagaslóak voltak, hogy azt nem lehetett nem észrevenni. Ha ma odaállok Csángálló mellé, úgy is, hogy remeg a keze, érzem, hogy mennyi mindent lehetne még tanulni. 

Dumnyezu egyszer azt nyilatkozta a Mandinernek: az volt az előnyük, hogy sokkal hangosabban szóltak a többi környékbeli zenekarnál. 

Ezt Fazekas Levente is megpróbálja a lemezen egy olyan összeállítással, amelyet Kuslertől tanult, ennek megvannak a módszerei, például a duplahúros húzás. Az biztos, hogy a közönséget kielégítette a csávásiak muzsikája. 

Olvassa el ezt is: „Ember, muzsikálj!” – riport erdélyi cigányprímásokról

Pont ugyanazt szeretnék eljátszani, amit a helyiek játszanak, vagy hozzá szeretnének tenni valamit?

A kapcsolódást köztünk és a csávásiak közt azért érezzük sikeresnek, mert nem lekezelőek. Többször találkoztunk olyan zenésszel, akik jobban örültek, ha megkínáljuk őket cigivel vagy itallal, a csávásiak viszont azt mondták, nem, ők hívnak meg minket. Ők is nyitottak voltak felénk, ők is akartak kapcsolódni azokkal, akik érdeklődnek a zenéjük iránt. A kölcsönös tisztelet és kíváncsiság okán sokkal könnyebb kapcsolatba kerülni.

Szerencsére még éltünk olyan környezetben, ahol nem csak a fej diktálta, hogy mit játszik a kéz, hanem a szív is. Így jobban megéreztük, miről is szólt az ő zenéjük. Már muzeális esetek a maradékok. Viszont a benső emberi szükségletek mindig adottak, a jövő így nincs lezárva. Azt nem tudom, olyan szinte el tud-e jutni a társadalom, amire mi visszaemlékszünk gyűjtésekből, én úgy érzem, hogy nem.

Mire gondol?

Arra a szintre, amikor egy közösséghez formálódik a zene, és a zenéhez formálódik a közösség. Együtt, egymást reprezentálják, s együtt megy a zene, a tánc, az ének, az életforma. Ezek nem csak szellemi-lelki, hanem úgymond „ötödik dimenziós” találkozások is. Mi csak próbáljuk ezt a zenét felfogni és minél több érzékszervvel átélni, és abból előadni,  ez elég örömöt, kiteljesedést és kihívást ad. Tisztelet a kivételnek, de tán csak nagyon neves zeneszerzők, ha meg tudják a léleknek olyan húrját pendíteni, mint oly egyszerű, természetes módon sikerült akkor.

Ez miért lehet?

Ennek a magyarázata a tapasztalás, a gyakorlat. Ha valaki a lelkével gyakorlatozik, az olyan, mintha a fizikai testével gyakorlatozna. Ezzel a zenével, fizikai és lelki gyakorlat is együtt járt, együtt éltek, együtt megtapasztalták, együtt nőttek fel. Ma mindenki magába fordulva próbál valamit felfogni az életből. Nekik az élethelyzetük hozta, hogy kaptak ebből és éltek vele.

Már Szászcsáváson sem zenélnek a helyi zenészek?

Minél kisebb egy közösség, annál szorosabban összetartoznak, és annál több olyan alkalom van, ahol megnyilvánulhatnak egymás felé. Akármikor Csávásra megyünk, látjuk, hogy a zenészek a mai napig sokat mulatnak együtt a néppel. A többszólamú éneklés is még mindig él és apáról fiúra száll. Nyilván az elvándorlás, a városba csábulás nagy volt, kevesebben vannak ott is, akik ezt az életformát tudják vállalni. Én is elkerültem Korondról, és a magyar főváros környékén élek. 

Vajon miért van az, hogy a csávási magyarral szemben a csávási cigány a népszerűbb?

Szerintem az a magyarázata ennek, hogy a mai ember elsősorban azokra a dolgokra reagál, amelyek elvarázsolják, amire felfigyelhet, ami meghökkentő. S ide tartozik egy virtuóz cigánytánc, cigányzene is. Én nem értékelem ezt le, megvan az ideje, helye, de én nem a virtuóz cirkuszi mutatványokat szeretem jobban, hanem maximum csodálom, de nem szól rólam. Sokkal szerencsésebb egy lassú vagy egy egyszerű csárdás, abban több van abból, amit belőlem kell beletenni. Azon emberek kevesebben vannak, akik tudnák, hogy van módja annak, hogy befelé is fordulok, és azt kifelé is kinyilvánítom, s nem csak színpad és közönség közti viszony van, s akkor felnézek, hogy milyen virtuóz…

Egy egyszerű forgás, hogy megfogod a partneredet és megforgatod, és kapcsolat van kettőtök között, az sokkal többet adó, minthogy ezerrel fordulunk körbe. Mi inkább olyankorra hagyjuk a virtuóz dolgokat, amikorra már felpörögtünk annyira, hogy ki akarjuk magunkat tombolni. Jólesik egy-két jó lendület, de annak el kell jöjjön az ideje.

Gyakran szokott gondolatokat megosztani a Facebook-oldalán. Egyszer arról írt, hogy a zenésznek ismernie kell a közönség nótáit. Úgy érzi, hogy ma nem figyelnek oda a népzenészek a táncosokra, nótázókra?

Úgy érzem, hogy szándék esetleg van, meg felületes figyelem, a szemét ráfordítja; de hogy szívből kíváncsi legyen, érett legyen arra, hogy belülről kinyíljon, erre azért nem sok példa van. Ez oda-vissza érvényes. A közönség is becsapja magát, amikor azt mondja, hogy hát figyelj rám. Az nem úgy megy, én is kell adjak azért, hogy rám figyelj. Ez kölcsönös műfaj, ebben le vagyunk maradva az elődeinkhez képest. Nincs lezárva ez az ügy, lehet benne fejlődni, a lehetőség adott.

A csávásiak viszont annyi embernek zenéltek csak, hogy számon tudták tartani az egyes emberek nótáját. A mai népzenészek nem egy véges számú közösségnek zenélnek.

A csávásiak elég sokfelé muzsikálnak. Dumnyezu olyan magaslatokon van, hogy szerintem ő több ezer ember nótáit is képes megjegyezni. A felgyorsult világban az agyunk is felgyorsult. Ma több vidék táncát is képes megtanulni egy táncos, ami hasonló ehhez. Egy dolog kell, hogy gyakoroljunk, gyakoroljunk, és tanuljuk a nótákat. Ha bővül a repertoárunk, akkor egyre több emberrel tudunk kapcsolatba kerülni. 

Mi van a zenész nótájával?

A zenész nótája hajnal fele szokott előjönni, amikor a csillagok állása alapján kikönyököl a nóta a zenészből, s ha van társ, aki lekíséri, akkor lekíséri, akkor közös az öröm. A mi esetünkben ez nem túl sűrűn alakul így. Nem lehet ezt sem erőltetni. Igazából nincs kedvenc nótám, az adott pillanatban előjöhet egy kedvenc, amit akkor épp szeretek. 

Hogy lehet zenélni munka mellett, miközben hajnalig tart a zenélés, menni kell Erdélybe?

Nincs olyan sok időnk gyakorolni, valóban nehezebb munka mellett. Amikor hívnak, megyünk, s a legjobb gyakorlás a táncház, nem váltja ki a színpad, tanfolyam, semmivel nem lehet pótolni. A táncház az táncház. Ott valamennyire megközelítjük azt a módit, ahogy régen csinálták, ekkor fejlődik a legjobban a zenész és a közönség is. Nem könnyű munkába menni, ha hajnalig muzsikálunk, de néha meg kell tegyük. Mestereink, például a csávásiak sem kis fáradtság ellenére nyújtották ezt. Áldozat nélkül nem megy.

Hogyan jött létre az Üsztürü?

A találkozási hely Kolozsvár volt, ahol testvérbátyámmal egyetemisták voltunk, Levente a Brassai Sámuel Líceumba járt, s a negyedik volt Könczei Csongor. A Brassai Bogáncs együttesét épp kísértük egy lengyelországi turnén, s néha elvonultunk külön Kallós Zoli bácsival és Maneszes Marci, s ott éreztük meg, hogy fontosabb lépés, hogy zenekarba tartozzunk. Mentünk muzsikálni egy helyre, ott az Ökrös zenekar muzsikált éppen. Láttuk, jól muzsikálnak, s neve van a zenekarnak. Láttuk, hogy itallal kínálják őket, mi gyerekekkel voltunk, minket nem kínáltak. Gondoltuk, talán ha azt mondjuk, hogy mi egy zenekar vagyunk, akkor minket is kínálnak. S megkértük Zoli bácsit, hogy javasoljon már valami nevet nekünk. Mondta a pörüt meg az üsztürüt, s nekünk az üsztürü megtetszett, pedig még nem is tudtuk, hogy mit jelent. 

S mit jelent?

Az az ágas-bogas karó, amire a szénát-gabonát rárakják. Inkább dombvidékeken használják, hogy ne fújja el a szél a szénát.

S kaptak italt?

Kaptunk. 

Hogy kerültek Magyarországra?

Testvérbátyámmal, Lőrinccel gépészmérnökként végeztünk Kolozsváron –, már az egyetemi évek alatt elkezdtünk a Háromszék együttesnek muzsikálni, s ahogy befejeztük, úgy a Háromszéknél főállásba kerültünk, de mivel mentünk előadásokra, s ez azokban az években volt, amikor a romániai forradalom után az emberek elkezdtek tévét nézni, az előadásokra alig jöttek el emberek. Mi viszont a kultúrával akartunk foglalkozni, a mérnöki szakmát azért választottuk, hogy ne menjünk a szénbányába vagy a Duna-csatornába dolgozni. Egy idő után többen voltunk a színpadon, mint a nézőtéren, s egy parajdi előadás után, mikor azzal szembesültem, hogy hat vagy nyolc ember volt, s abból négy román, a kocsmában meg szüreti bálra készülődött az ifjúság, megkérdeztük, nem akarnak-e bejönni megnézni az előadást, de nem jöttek, azt mondtam, ez nem kultúraápolás, ez elvesztegetett energia. S akkor dőlt el bennem, hogy a leendő feleségemet, aki annak idején odajött Erdélybe a Háromszékbe táncolni, hazakísérem Magyarországra. Hamarosan követett Levente és a bátyám is. 

Hogy fogadták Pesten az Üsztürüt akkor?

Meglepődtem, vegyes érzelmeim voltak. Volt, ahol ugyanolyan nyitottsággal fogadtak, mint a mihozzánk hasonló erdélyi közösségek. De szembesültünk azzal is, hogy a táncházmozgalom nem olyan egységes. Voltak, akik azt hitték, valakinek az állását vagy imidzsét veszélyeztetjük, egy-két zenész szóvá is tette ezt. De megtaláltuk azokat a kapcsolatokat, amelyek szorosabbak lettek.

Sokakban él egy romantikus Erdély-kép. Ön hogy viszonyul Erdélyhez?

Van mindenféle Erdélyben, nekem sokszor nehéz hazamenni, pont ezért, mert érzem, hogy milyen potenciállal rendelkezik az erdélyi ember, és milyen sokan nem is tudnak róla, hogy a saját potenciájukat tapodják el, s nem hagyják kibontakozni. Én büszke vagyok a származásomra, s szívből képviseljük Erdélyt.  

Milyen potenciál nem bontakozik ki?

Szülőföldemen nagyon kreatív, egyedi és nagy erővel rendelkező nép lakik, ami képes alkotni, szeretni, befogadni, humorral feloldani a problémákat, de sokszor ezek a tulajdonságok nem fejlődnek ki. Korondon például a szomszéd falvakhoz képest jobban áll a lakosság anyagilag. Adhatnának arra, hogy belülről is igényesek legyenek. De minket muzsikálni például Korondra sosem hívott senki. Nem akarom magam tukmálni, az nem természetes, hogy egy zenekar ajánlkozik muzsikálni. Az lesújtó, hogy ezek a közösségek ahhoz képest, hogy nemrég még élt ott ez a hagyomány, nehezebben tudja befogadni ezt a muzsikát. Ugyanakkor csak kívánni tudom más műfajban alkotó zenészeknek, hogy úgy egy az egyben, közelről vegyenek részt valamiben, mint mi, népzenészek. Az alap a népzene, néptánc, a sajátunkat, a másikét ismerni. Ha ez megvan, nyithatunk a világ felé.