Mindent, amit tanítunk, mi magunk is kipróbáltuk – dr. Skita Erika és Turáni Szabolcs a Mandiner.családnak

Erika, hosszú utat tettél meg a jogi diplomától a 2010-ben alapított Értsünk szóig. Ennek az útnak a jelenlegi állomásáról ezt írtad a honlapon: „Ha valamit nagyon szeretsz csinálni, olyan erőket szabadíthat fel benned, amelyről nem is tudtad, hogy létezik. Hát így vagyok én itt, ahol most vagyok.” Tényleg ennyire a helyeden vagy?

Skita Erika (SE): Igen. Amikor megszületett az első gyerekünk, sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan tovább. Addigra már tudtam, hogy a jogi munka nem nekem való: nem vagyok elég alapos hozzá és sokkal inkább szeretek emberekkel foglalkozni, mint jogszabályokkal. Akkoriban olvastam el a Beszélj új… könyvet, és nagyon jónak találtam, ezért szerettem volna másokkal is megismertetni. Amikor sikerült leküzdenem a szokásos „vagyok-e annyira jó, hogy másokat tanítsak”-dilemmát – amiben nagy szerepe volt a férjemnek –, akkor elkezdtem azt, amit mindig is csinálni szerettem volna. Tulajdonképpen a jogi munkámban is segítettem, de amíg ott papírokkal és jogszabályokkal, a tanácsadásban sokkal inkább személyre szabottan és emberibb megközelítésben tehetem ezt.

Szabolcs, téged az egyetemen ért az első csapatépítő sikered, amely szavaid szerint „életre szóló élménnyé vált”. Hogyan lett ebből kommunikációs hídépítés és közös munka a feleségeddel?

Turáni Szabolcs (TSz): Én a műszaki végzettségemnek megfelelően dolgoztam sokáig, számos multi cégnél, vezető pozícióban is. Rengeteget utaztam, amit nagyon szerettem. Viszont a munkám egyre kevésbé elégített ki. Mindig is nagyon szerettem emberekkel foglalkozni, ez a munkám során is állandóan előjött: folyton új ötletekkel álltam elő azzal kapcsolatban, hogyan lehetne jobban kommunikálni, motiválni, konfliktusokat megoldani, építeni a csapatot. Sajnos javaslataim ritkán találtak visszhangra, így egyre több kudarcélmény ért. Babakocsi-tologatás közben sokat beszélgettünk Erikával arról, hogy valami olyat kellene csinálnunk, aminek látjuk az értelmét. Hogy ne úgy éljük le az életünket, hogy 8-tól 5-ig eltöltjük a napot egy irodában, olyan munkát végezve, amit ugyan jól megfizetnek, de nem érzünk magunkénak. A Beszélj úgy … könyv olvasása adta az első lökést. Nem volt ez egy pontosan kidolgozott terv, inkább folyamatában alakult. Először Erika fogott bele, én „csak” kívülről támogattam őt, aztán otthagytam a „biztos” munkahelyem és csatlakoztam hozzá.

Hét év után hogy látjátok: jó döntés volt?

TSz: Igen. Nagyon jól tettük, hogy így döntöttünk. Életünk anyagi szempontból sokkal bizonytalanabb lett ugyan, de sokkal boldogabbak vagyunk. Nagyon jó érzés, hogy amit csinálunk, arra mindig van valami pozitív, megerősítő visszajelzés. Akár azonnal, akár évekkel később. A tréningek során is rengeteget kapunk a résztvevőktől. Nagyon jó élmény, amikor egy előadás után nem bírunk megmozdulni, annyian vesznek körül. Vagy amikor emaileket kapunk arról, hogy szeretnének további egyéni konzultációt kérni, vagy elmondják, hogy mennyi jó történt velük miután alkalmazni kezdték a tőlünk hallottakat. Vagy amikor évek múlva visszajönnek, és elmesélik, hogy az egyik kommunikációs eszköz, amit tőlünk tanultak, mennyire bevált náluk. És az Értsünk szót zárt FB fórumon is – ami a tréningeinken részt vevőkből álló, nagyon élő, bizalmi közösség – rengeteg jó visszajelzést kapunk.

Tizenöt éve éltek együtt – saját szavaitokkal: „eltérő gyökerekkel, tapasztalatokkal, nézetekkel”. Meséljetek erről. 

SE: Én olyan családból jövök, ahol nagyon meleg, puha, de nem tudatos gyereknevelés folyt. Engem nagyon szeretett az anyukám. Mindig pont annyira volt jelen az életemben, amennyire kellett: kiskoromban jobban, kamasz koromban kevésbé. Én mindig jól éreztem magam a saját bőrömben. Soha nem éreztem, hogy el lennék nyomva vagy hanyagolva, hanem ellenkezőleg: mindig azt éreztem, hogy nagyon szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Ez borzasztóan nagy erőt ad nekem most. Akkor nem mindig értékeltem, mert voltam ennek tudatában, például amikor kijöttem az egyetemről, és rájöttem, hogy a jogi munka – amit ők nagyon támogattak – nem nekem való, akkor úgy éreztem, hogy jobb lett volna, ha kissé tudatosabban készítenek fel az életre. De aztán rájöttem arra is, hogy ha az embernek megvan a kellő önbizalma és motivációja, akkor ezeken a hullámvölgyeken simán átmegy: ha az egyik választás nem „jön be”, akkor keresi, és bizonyára megtalálja a másikat, ami számára megfelelőbb lesz. A lényeg, hogy tudjam: ki vagyok, honnan jövök és hova tartok. És én a szüleimnek is köszönhetően tudom. Nagyon hálás vagyok nekik, azért amit tőlük kaptam. Erre építem magam, hozzátéve egy kis tudatosságot a saját gyerekeim nevelésben, például kommunikáció vagy a testvérkapcsolatok kezelése terén. (Ez utóbbi egyébként az egyetlen olyan terület, amit szüleim nem tudtak jól támogatni: bár külön-külön nagyon szerettek, de együtt nem tudtak minket jól „kezelni”, így öcsémmel sosem volt igazán szoros a kapcsolatunk.)

TSz: Én egy egészen más családban nőttem fel.  Van egy nővérem és egy bátyám. Nálunk édesapám határozta meg, hogy merre megy a család, mik az értékrendek és az elvárások. Hármunk közül a nővérem volt az etalon. A poroszos módszert, a megfelelést, konformizmust a lányok sokkal jobban veszik, mint a fiúk. Ennek a bátyám itta meg a levét, ő volt a fekete bárány, én pedig mindig kaptam a „vigyázz, olyan leszel, mint a bátyád, ha nem követed a nővéred útját”-felszólításokat. Hozzáteszem, a poroszos módszernek egy modern változata volt nálunk: elcsattant ugyan egy-két pofon, de nem ez volt jellemző, és édesapám gyakran elmondta, hogy „jó, akkor ezt beszéljük meg”. Viszont ez nem igazi párbeszéd volt, hanem egy egyszemélyes kiselőadás, ahol nekünk csak a hallgató szerep jutott, ha érveinket meg is hallgatta, azonnal lesöpörte. Ahogy egyre idősebb lettem, ez egyre nehezebben ment. Ezt a fajta „megbeszélést” a feleségem is megtapasztalta, és neki sem volt egy jó élmény. Édesapám sajnos már nem él, így nem tudom már ezeket valóban megbeszélni vele, pedig nagyon jó lenne. Utólag pontosan tudom, hogy miközben olyan volt, amilyen, szeretett minket, a maga módján.

Tényleg nagyon különböző „örökségetek” van. Hogyan tudtatok felülemelkedni rajtuk?

TSz: Meglepően könnyen. Mert akartuk, hogy működjön, és mert sokat beszélgettünk erről. Édesapám nevelésének lényege a „ridegtartás volt” és a racionális tudatosság – például nem engedte, hogy arra az egyetemre menjek és azt tanuljak, amit szerettem volna –, szemben az Erikáék családjában tapasztalható spontán melegséggel. Amikor találkoztunk, nagyon nagy volt a kontraszt a kettőnk családjának légköre, értékrendje között. Nagyon tetszett, amit náluk megtapasztaltam, és arra gondoltam: ha saját családom lesz, ilyen légkörben szeretnék élni.

SE: Ahogy említettem, amikor huszonévesen befejeztem az egyetemet és szembesültem az élettel, hiányoltam a tudatosságot a nevelésemben. De utólag azt mondom, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt. Inkább legyen kevésbé tudatos, de szeretetteljes a családi élet, a párkapcsolat, a gyereknevelés. Szabolcsban tetszett a tudatossága, és az is, hogy hajlandó volt és tudatosan akart változtatni a hozott mintákon, hogy az ő családja más legyen, mint amiben felnevelkedett. Ha benne nem lett volna ekkora elszántság, nem biztos, hogy sikerült volna a hozott különbségeinket áthidalni. Nekem viszont azt kellett megtanulnom, hogy bármennyire is jó, amit otthonról hozok, és bármennyire is magabiztos vagyok abban, amit tudok és érzek, azért az korántsem biztos, hogy mindig csak nekem van igazam… Ezt elsőszülöttként amúgy sem volt könnyű felismerni, elfogadni. Ennek elfogadásával még néha most is gondjaim vannak. De igyekszem.

TSz: Azt gondolom, ha köztük vita van, akkor nem gyermeknevelés, hanem munka miatt van. De az sem igazi vita, hanem inkább csak a preferenciáink közötti különbségek…

Akkor térjünk is át a közös munkátokra. Mennyire jó éjjel-nappal együtt lenni?

SE: Szeretünk együtt dolgozni. Ha valamiben eltér a véleményünk, akkor azt megbeszéljük, nem söpörjük a szőnyeg alá. Ismerjük egymás erősségeit, így hagyjuk egymást kibontakozni, arra bízzuk az adott feladatot, aki jobban ért hozzá. Annak ellenére, hogy általában én írok könnyebben, a mesekönyvünk például Szabolcs műve, nekem csak a csiszolgatás és a finomítás maradt. Amit nagyon élveztem, de így megírni sosem tudtam volna.

TSz: Szerintem nagyon szerencsések vagyunk. Azt csináljuk, amit szeretünk. És nemcsak elméletként adjuk tovább, amit tudunk, hanem mindig mindent ki is próbálunk. Ha kitalálunk vagy látunk, olvasunk valamit, akkor lelkesen próbáljuk ki otthon, és ha működik, akkor ugyanilyen izgatottsággal keressük a módot arra, hogy továbbadjuk másoknak. Egyébként nagyon jó megtapasztalni a gyerekeinken, hogy működnek az általunk kitalált vagy megtalált dolgok. Az is nagyon jó érzés, amikor visszahalljuk saját szavainkat a másik szobában egymással beszélő gyerekeinktől.

Hátrányai nincsenek?

TSz: Néha elgondolkodom, hogy milyen jó (volt) alkalmazottnak lenni: mieink voltak az esték és a hétvégék. Ha eltervezzük, hogy elmegyünk kirándulni, akkor azt igyekszünk száz százalékos jelenléttel tenni, de előfordul, hogy kirándulás közben is a cégügyeket beszéljük. A gyerekek is látják, hogy nem mindig szabad a hétvége sem, gyakran tartunk képzéseket, előadásokat. Ugyanakkor azt is megtapasztalják, hogy milyen szívesen csináljuk.

SE: Mi azért elég sokat kirándulunk így is, és nagyon sokat vagyunk a gyerekekkel. Például az oviban sosem maradtak bent délután és most sem maradnak bent minden délután a suliban. A határidők előtt persze pörgős a helyzet. Tegnap például a mesekönyv-borítót bogarásztuk késő estig és még ma reggel is, a nyomdába kerülés előtt. Az utazással járó munkáinkat általában be szoktuk osztani. Hol én megyek pedagógus-képzésre, hol Szabolcs utazik el tréninget tartani. Ritkán dolgozunk együtt máshol, de azért az is előfordul. És még ritkábban vagyunk úgy kettesben, hogy nem dolgozunk, de azért az is előfordul. Hamarosan tartunk egy közös konferenciát, utána pedig elutazunk kettesben.

A hétvégi konferencia előtt beszéljünk még egy kicsit általánosságban a munkátokról. A honlapotokon ez áll: „Kettőnk különböző nézetei és meglátásai, valamint a gyereknevelés során átélt tapasztalataink olyan különleges elegyet és egységet alkotnak, megerősítve a képzéseink anyagát, amelyet csak nálunk találhatsz meg.” Mi a módszeretek lényege és mitől egyedi?

TSz: A hitelesség nagyon fontos a számunkra. Mindent, amit tanítunk, mi magunk is kipróbáltuk. Természetesen mi is gyűjtjük az információkat – elvégzünk tanfolyamokat, utána olvasunk stb. –, de ennek soha nem az a lényege, hogy az tanultakat egyből továbbadjuk, hanem először kipróbáljuk. És ilyenkor mindig szembesülünk azzal is, hogy nincs recept, nincs egyen-megoldás. Mi nem akarunk senki életébe beleszólni, nem akarunk tuti megoldásokat kínálni – mert ilyenek nincsenek, különösen a gyereknevelés terén. Sokszor fordulnak hozzánk ilyen típusú kérdéssel: „Jó, hogy együtt alszom a gyerekkel vagy sem?”. Természetesen megvan a saját válaszunk az ilyen jellegű kérdésekre is, de azt legfeljebb csak mint saját véleményt mondjuk el. Amiben mi tudunk segíteni a szülőknek: ha egy család eldöntötte, hogy merre szeretne haladni, hova szeretne elérni, akkor hogyan valósítsa meg azt úgy, hogy a párjával és gyerekével való kapcsolata ne sérüljön, hanem épüljön, s közben egy csapat legyenek/maradjanak. Úgy gondoljuk, hogy minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének, azonban gyakran előfordul, hogy ez az út máshová vezet, mint ahová elindultak… Ilyenkor jövünk mi.

SE: Az értékeket a szülő fogalmazza meg. Úgy fogalmaztuk meg ezt egyszerűen, hogy mi vagyunk a „mit” és a „miért” között a „hogyan”. Nem mi akarjuk megmondani, hogy a szülők mit csináljanak. Azt természetesen elmondjuk nekik, hogy vannak más megoldások, mint a büntetés, verés, kiabálás, és be is mutatjuk őket, de azt a szülőknek kell eldönteniük, hogy akarják-e ezeket használni, és ha igen, mit. Minden család más és más: más az értékrendszer, a viszonyrendszer, a kommunikáció.

Hol van itt az érzelmi intelligencia?

SE: Mindenki instant megoldásokat vár. Mondjuk meg a tutit és ígérjük meg azt, hogy holnap jobb lesz. Ezt nem tudjuk megtenni, mert a mi „hogyanunk” egy jóval hosszabb és munkásabb folyamat. Persze, hogy egyszerűbb, könnyebb és gyorsabb büntetni, de tudni kell, hogy ez hosszú távon nem megoldás. A büntetés ugyanis nem veszi el azt a vágyat, hogy a büntetett cselekvést ne folytassa a gyerek, csak megtorolja azt. Ezzel szemben mi előrenézünk és az érzelmi intelligenciát helyezzük előtérbe. Az elején valóban nagyon sok energiát kell beletenni, de ez egy idő után magától működni kezd. És onnantól már sokkal könnyebb, mert már nem a szokásos, vég nélküli játszmák mennek: nem csinálta meg - megbüntetem, megint nem csinálta meg - megint megbüntetem...

A honlapotokon ezt is írja: „Az érzelmi intelligencia nem olyan, mint a biciklizés.” Mit jelent ez?

TSz: Egyrészt azt, hogy az érzelmi intelligencia nem egy velünk született fix készség, ezt meg kell tanulni. Másrészt, nem olyan, hogy egyszer megtanulom, és akkor mindig tudni fogom. Ezzel egy életen át lehet és kell foglalkozni. Ha be tudok úgy gyakorolni valamit, hogy szokássá-mintává válik, akkor persze nem múlik el. De ez egy nagyon hosszú és munkás folyamat. Ha egy új jó szokást akarok felvenni, akkor az mindig melós. Bármikor nekifoghatok, a határ pedig a csillagos ég. Ezt mindenki maga dönti el, hogy hova akar eljutni és ezért mennyit hajlandó gyakorolni ezt a készséget. Mi ezen azzal tudunk segíteni, hogy nem engedjük el a szülők kezét a tréningek után sem: létrehoztunk egy szülői online fórumot a tréningeinken résztvevők számára, akik így a képzések után is tudnak tőlünk és egymástól kérdezni, tapasztalatokat megosztani. Megtartjuk őket és ők is egymást.

SE: Harmadrészt, az érzelmi intelligencia soha nem tud egy ösztönös rutinná válni, erre mindig figyelni kell: magadra, a másikra, az adott helyzetre. Magunkat és a családtagjainkat előbb-utóbb kiismerjük, de mindig lesznek új emberek körülöttünk. És a családtagjainkkal is gyakran kerülünk új helyzetekbe: megszületik a gyerekünk, szobatiszta lesz, kezdődik az ovi, majd a suli, megérkezik a kistestvér, a kisgyerek kamaszodni kezd – mind olyan helyzetek, amikor az addig bevált kommunikációs eszköztár már nem feltétlenül működik…  

Mindez csak a szülő-gyerek kapcsolatokra érvényes?

SE: Dehogy, sőt. Mindez érvényes a párkapcsolatokra, a tanár-diák viszonyokra, sőt a munkahelyi kapcsolatokra is. Nem véletlen, hogy a World Economics Forum 2020-ra a hatodik legfontosabb készségnek az érzelmi intelligenciát nevezte, ami 2015-ben még nem volt rajta a tízes listán. Nagyon érdekes kérdés, hogy az Y generáció megjelenésével, a gépek elterjedésével mennyire változtak az emberek érzelmi igényei. Nem változtak, viszont ha nincsenek meg a készségeink, akkor kielégítetlenek maradnak az igények. Ahhoz, hogy boldog lehessek, fejlesztenem kell a készségeimet.

TSz: Számunkra az érzelmi intelligencia adja mindennek a kontextusát. A jó kérdés szerintünk mindig az: milyen kapcsolatom van azzal az emberrel, akinél el szeretnék érni valamit?  Ha jó a kapcsolatom, akkor nagy valószínűséggel el tudok hozzá jutni és meg tudom oldani a kettőnk közötti konfliktust. Ha nem jó, akkor ez sokkal nehezebb. Sokan azt gondolják, hogy az érzelmi intelligencia egy puha, rózsaszín valami, csupa érzelem, pedig komoly racionalitás van mögötte.

A korábbi idézet szerint módszeretek alapja és különlegessége az is, hogy gyakorlati eszközöket adtok a résztvevők kezébe.

TSz: Igen, ez is nagyon fontos. Nemcsak elméletet adunk, amit már hazafele úton elfelejtenek, vagy amit könyvekből is elolvashatnak, hanem nagyon konkrét – és mint már említettük – kipróbált gyakorlati eszközöket, konkrét szituációkra. Van elméleti háttér, de nem ez a lényeg, ez csak egy alap.

SE: Gyakori probléma, hogy a gyerek induláskor nem veszi fel a cipőjét. Ilyenkor Szabolcs bemutatja a veszekedős cipők-történetünket. Legutóbb a lányunk szülinapi zsúrján játszotta ezt el egy vendéggyerekkel. Mint mindig, most is „bejött”. Hogy miért? Mert a gyerek nem a probléma részeként akarja látni magát, hanem a megoldás részeként. És nagyszerű érzés a számára, ha segíthet megoldani egy helyzetet, ha két veszekedő cipő közül ő döntheti el, hogy melyiket veszi fel először.

Mi van akkor, ha a szülőpáros közül csak egyik nyitott ezekre a módszerekre?

SE: Akkor vegyen részt ő egyedül a tréningen, előadáson, vigye haza a kapott eszközöket, és próbálja ki. Az a tapasztalatunk, hogy a legkétkedőbb apákat is meg lehet győzni azzal, hogy ha a saját szemükkel látják: működik. Sok olyan esetünk van, amikor az apa elfogadta az anya által a tréningről „hazahozott” újabb módszert, mert látta, hogy bevált. És nemcsak akkor válik be, ha anya használja, hanem akkor is, ha ő. Sőt több apa elismerte már nekünk: jó lett volna, ha ő is részt vesz az adott tréningen.

Foglalkoztok pedagógus-diák közötti kommunikációval is...

TSz: Ezt tulajdonképpen szülői igény hozta létre. Ők kerestek meg azzal, hogy mi lenne, ha az otthoni környezetben alkalmazott kommunikációs módszereket a bölcsődékben, óvodákban, iskolákban is lehetne használni, hogy ne legyen akkora „törés” az otthoni és az oktatási-nevelési intézmények kommunikációs stílusa között. Így indultunk el azon az úton, hogy készségeket próbálunk adni a pedagógusok kezébe is. Rájuk szabtuk a módszertant és egyre több olyan pedagógushoz jutunk el, akik nyitottak a hatékony kommunikáció és az érzelmi intelligencia iránt. A célunk az, hogy az egymásnak feszülő szülő-pedagógus-gyermek háromszög helyett olyan helyzeteket tudjunk teremteni, ahol a szülő és a pedagógus együttműködik a gyerek érdekében. Idealisták vagyunk, igaz?

SE: A pedagógusok többségétől nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk. Jó esetben olyanok vannak a képzéseinken, akiket ez érdekel – ők szárnyat kapnak tőlünk. De voltunk olyan helyzetben is, amikor elküldték hozzánk egy teljes tanári kar összes pedagógusát, akik egy része azt gondolta, hogy a tréningünk közben kijavítja elmaradt dolgozatait. Ez persze nálunk nem így működik, és ez először komoly ellenállást hozott a részükről. Az első óra azzal telt, hogy „csákánnyal vertük le a falakat”. A második két órában már sokkal együttműködőbbek voltak, a végén pedig hálásak. Nagyon jó élmény volt, látni lehullani a falakat és olyan visszajelzéseket kapni, hogy „nem értettük miért kell nekünk ezen a tréningen részt venni, de már tudjuk, köszönjük”. De azért vannak kétségeink, hogy érdemes volt-e ebbe belevágni a fejszénket… Ugyanis egyszerre nagyon hálás és hálátlan dolog ez a számunkra. Például sok utazással jár. Szívesen tesszük, de energiáink végesek. Szomorú tény, hogy több pedagógust képeztünk külföldön, mint itthon. És ez nem azért van, mert nincs rá igény, hanem mert nincs rá anyagi keret.

Nemcsak pedagógusok, cégek számára is szerveztek tréningeket.  Miben tudtok nekik segíteni?

SE: Előbb-utóbb felnőnek a gyerekeink és dolgozni fognak. Meg kell tanulniuk csapatban működni ott is: elhelyezni magunkat a csapatban, együttműködni a többiekkel, kezelni a konfliktusokat. Olyan készségekre van szükségük, amely mind benne van az érzelmi intelligencia egy-egy részterületében, és amellyel muszáj foglalkozni. A Six Seconds nevű non-profit szervezet– amelynek magyarországi hálózati vezetője vagyok – készített egy nagy nemzetközi felmérést, amely kimutatta, hogy a munkahelyi konfliktusok 76%-a emberi kapcsolatokkal függ össze, és csak 24% a szakmai (pénzügyi, technikai) eredetű.

TSz: Számos olyan multis tapasztalatom van, hogy vezetői pozícióban lévő késői huszonéveseknek, korai harmincasoknak fogalmuk sincs, hogy mit kellene tenniük az alattuk lévő tizenvalahány, esetleg több tíz emberrel – azon kívül, hogy elkészítik az év végi értékelésüket a haranggörbe alapján vagy néha elmennek sörözni, bowlingozni. Ez nem elég, ettől még nem fog csapatként működni a társaság, nem alakulnak ki a szükséges vezetői készségek.

Nem elég a sok tréning, ami már van ezeknél a cégeknél? Miben más a tietek?

SE: Ezzel a kérdéssel mi is gyakran szembesülünk. Nem könnyű elhitetni velük, hogy a mienk tényleg más. Először is mi azzal kezdjük, hogy felmérjük az igényeket. Nem egyen-tréningeket tartunk, hiszen minden csapat és minden csapattag más és más. Magyarországon egyedüliként egy nagyon jó mérőeszközzel dolgozunk, ami felméri az egyes emberek személyiségét és azt, hogy ki milyen szerepet tud a csapatban a leghatékonyabban betölteni. Ennek a felismerésnek hihetetlen ereje van! Nemrég tartottam egy tízfős céges tréninget, ahol mindenki megkapta a maga ún. érzelmi profilját – mi a hat legerősebb készsége és racionális vagy érzelmi beállítottságú. Nagyon lelkesek voltak, nagyon jól tudtak kapcsolódni, kíváncsiak voltak, kérdeztek. Úgy nagyon jó dolgozni, ha van motiváció, akarat. De ez csak a kiindulópont, innentől lehet arról beszélni, hogy hogyan tovább. A cég eldönti, hogy mit szeretne elérni (pl. a fókusz az egyén vagy a csapat), mi pedig megmutatjuk, hogyan lehet azt elérni.

TSz: Jók a visszajelzések ezen a téren is, egyre több a megkeresésünk. Eszközeink nagyon változatosak, minden célcsoportunk számára: vannak online és offline, egyéni és csoportos tréningeink, tanácsadásaink, előadások, e-book, blogok, heti hasznos tippek szülőknek, kiadványok (például Érzelmi intelligencia gyakorlatok, Érzelmi kártyák gyerekek számára).

Hogy bírjátok mindezt ketten?

SE: Még bírjuk, de lassan tényleg muszáj lesz egy következő szintre lépnünk – de ez ugye elsősorban anyagi kérdés. Tele vagyunk ötletekkel, a megvalósításuknak tényleg csak a saját véges korlátaink szabnak határt. De már foglalkozni kezdtünk a kérdéssel, tervezünk felvenni embert a háttérmunkákra. Addig pedig mindent mi csinálunk, és közben folyamatosan fontossági sorrendet állítunk fel a sok ötletet, tervet illetően. Ez általában úgy működik, hogy én lelkesen ötletelek, Szabolcs pedig segít a földön maradni, sorrendet állít, szelektál. Ez persze sarkított, közösen szoktunk dönteni, de azért ez a jellemző felállás.

A résztvevők visszajelzései egyértelműen jók. De hogy viszonyul hozzátok a szakma?

TSz: Ezt csak közvetetten tudjuk felmérni, érzékelni. Kiadványaink megrendelései közt sok a pedagógus, logopédus, pszichológus, óvodák, iskolák – ez nagyon jó jel. Az előadásaink végén egyre többen jönnek oda hozzánk kérdésekkel vagy keresnek meg utólag, olyanok is, akik nem feltétlenül csak szülőkként érdeklődnek. Egyre több helyre hívnak előadni, tréningeket tartani. Ha pedig mi hívunk meg népszerű előadókat, akkor ők nagyon szívesen jönnek. Úgy érezzük, egyre többen számolnak velünk.

És most végre beszéljünk a hétvégi Családi Csapatépítés konferenciáról. Miért családi csapatépítés és miért konferencia?

Tsz: A válasz egyszerű: szerintünk a család is egy csapat, a konferencia révén pedig sokkal több emberhez tudunk eljutni. A lényeg azonban itt is az, mint mindig: nemcsak elméletet adunk át, hanem konkrét helyzeteket nézünk meg közelről, gyakorlati megoldásokat, hasznos eszközöket adunk a résztvevők kezébe. A témákat, kérdéseket is előzetes visszajelzések után dolgoztuk ki. Mindezt egy történetre fűztük fel, mert azt látjuk, hogy mindenkit ez fog meg a legjobban.

SE: Egyrészt azt vettünk észre, hogy bármiről is van szó, mindig ugyanoda jutunk: együttműködés. A családi életben is ez az alap. Ezért lett ez a téma és ezen belül a négy terület (párkapcsolat, testvérviszony, szülő-gyerek együttműködés és szülő-gyerek konfliktuskezelés), ahol konkrét helyzeteket elemzünk és megoldásokat nyújtunk. Másrészt ez az első saját rendezésű konferenciánk, amin ráadásul csak mi ketten adunk elő. Rengeteg munkánk van benne, ami alatt sokszor elgondolkoztunk azon, hogy biztosan jó ötlet volt ez. Végül mellette döntöttünk, mert szeretnénk kipróbálni magunkat ebben is, és megnézni a visszajelzéseket. Most először biztosan csak miattunk jönnek el és nem más meghívott előadók miatt. Harmadrészt, bármennyire is népszerűek a konferenciáink, a mi célközönségünk nagyon igényli a személyes találkozást. És mivel hamarosan jön a hosszú nyári szünet, szeretnénk előtte újabb energiákat, pozitív impulzusokat adni a szülőknek.

És végül a kiadványaitokról. Most mutatjátok be A tündérkirálynő kristályai című mesekönyvet és a Párkapcsolati kártyákat.

SE: A párkapcsolati kártyával egy régi álmunk vált valóra. Ez egy 160 darabos kártyapakli, amelyeken három különböző témakörből vannak kérdések: az elsőben általánosabb kérdések vannak, amelyekről egyébként még így sem szokás beszélgetni készült, a második mélyebb kérdéseket tartalmaz, a harmadik pedig egészen intimeket. A lényeg, hogy témákat adjuk a (házas)párok kezébe, hogy kezdjenek beszélgetni egymással. Ezt is kipróbáltuk, nagyon jó beszélgetések születtek belőle. És ebben az is jó, hogy időnként újra elő lehet venni és újra át lehet beszélni őket. Újra fel lehet fedezni és megismerni egymást – ezt nagyon fontosnak tartjuk.

TSz: A nagyovisoknak-kisiskolásoknak szóló huszonkét meséből álló mesekönyv lényege – nem meglepő módon –  az érzések. A sztori nagyon röviden: van egy testvérpár, aki mindenféle kalandokban vesznek részt. A mostani az, hogy megkeresik a Tündérkirálynő elveszett kristálynyakláncát, ahol a kristályok felelősek az érzelmekért. A kalandok során megismerik az egyes érzéseket és azok fontosságát. Felnőtt szereplők segítségével elgondolkodnak azon, hogy biztosan jó-e az, ha nincs bennünk harag, bánat stb. A mesekönyvből készül majd egy rajzpályázat is, ugyanis abban nincsenek alakok, csak tájak és tárgyak – a szereplőket a gyerekeknek kell majd megrajzolniuk a pályázat révén. A konferencián egyébként újra elindítjuk tavalyi nagysikerű Büszke vagyok rád pályázatunkat is, amelyre ezúttal szülők gyerekek számára írt leveleit várjuk. A díjak ezúttal saját kiadványaink lesznek.

További tervek?

SE: Őszre készül el az Érzelmi intelligencia füzet kamaszoknak, amit egy novemberi tréningen tervezünk bemutatni. Elkészült részeit bemutatjuk a hétvégi konferencián is.  Jövő év elején pedig egy újabb konferenciát tervezünk. Együttműködés online tanfolyamunk félig kész, azt is jó lenne befejezni…

Fotók: Földházi Árpád