„Amikor mi összeházasodtunk, nem tűnt el az én, hanem létrejött egy közös mi” – Madarász Isti és Kerekes Monika a Mandiner.családnak
2017. február 12. 22:32
Magyarországon idén tizedik alkalommal rendezik meg a Házasság Hetét a keresztény egyházak és civil szervezetek széles körű összefogásával. Az országos rendezvénysorozat célja, hogy felhívja a figyelmet a házasság, a család értékeire és fontosságára, valamint segítséget nyújtson a házasságra készülőknek vagy a párkapcsolati problémákkal szembesülőknek. Interjúnk a Házasság Hete idei nagyköveteivel.
2017. február 12. 22:32
p
0
0
41
Mentés
Hogyan ismerkedtetek meg?
KM: Miskolcon, 17 évesen, a Magyar Continental Singersben énekeltünk együtt. Három évig nagyon jó barátok voltunk, majd együtt szerepeltünk egy Isti által írt zenés színdarabban, amelyben férjet és feleséget játszottunk egy szétesőben lévő, de végül a felek közös akaratából, küzdésével helyrehozott házasságban – a játékból pedig az előadás után valóság lett. Lehetséges, hogy mi már ott megtanultuk, hogy a házasságot problémák esetén nem szabad feladni, kell és érdemes küzdeni érte...
MI: Egyébként mindenki meglepődött azon, hogy szerelembe fordult a barátságunk, mi is, a szüleink is, ugyanakkor attól a pillanattól fogva teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy ebből egy tartós szerelmi kapcsolat és házasság lesz. Annyira, hogy amikor kimondtuk, hogy a kapcsolatunk már nem csak barátság, gyakorlatilag azonnal eldöntöttük, hogy az egyetem befejezésekor, négy év múlva összeházasodunk. Ezt napra pontosan be is tartottuk.
Akkor nem is volt a lánykérés?
MI: Dehogynem. Már két és fél éve jártunk együtt, amikor kitaláltam, hogy a kapcsolatunk 777. napja éppen megfelelne lánykérésnek. Ezt alaposan megterveztem és megszerveztem: Moncsi egész nap apró ajándékokat kapott, mindenféle helyzetben és mindenféle emberektől, egy-egy kis 7-es feliratú kártyával kiegészítve. Volt, aki a vonaton adott neki egy szál rózsát, volt, aki sofőrként jelent meg és adott át egy kis meglepetést, a szobatársai egy általam kiválasztott ruháját készítettek ki neki az ágyára.
Monika, ebből már sejtetted, hogy mire készül, igaz?
KM: Nem, egyáltalán nem sejtettem, mert Isti máskor is szervezett meglepetéseket, és mivel elárulta, hogy az a 777. nap, azt hittem, hogy az egész annak szól. Már csak azért sem gondoltam erre, mert amikor pár nappal azelőtt megbeszéltük azt a találkozót, akkor – azóta sem tudom, miért – hirtelen megkérdeztem tőle, hogy ugye nem akarja megkérni a kezem... és a válasz nem volt. Mindemellett nagyon élveztem az egészet, a nap végére már a föld felett lebegtem. A közös mozi – ami természetesen egy romantikus film volt, és azóta is nagy közös kedvencünk – és a vacsora után, Isti előrement a Margitszigetre, ahol a barátaival feldíszítette a szökőkutat a mécsesekkel, és ott várt rám.
Isti, ez egy első igazi rendezésnek tűnik...
MI: Igen, nagyon igyekeztem. Igaz, Moncsi majdnem lelőtte a poént, de sikerült megmentenem a helyzetet, hogy ő ne sejtsen semmit. Még egy CD felvételt is készítettem, az elején pár percnyi csenddel, ami alatt beszéltem hozzá, majd amikor megszólalt a zene, elővettem a virágcsokrot és térdre ereszkedtem előtte a Margitszigeten. Elsőként egy hajléktalan jött oda gratulálni, majd a rendezéshez asszisztáló barátaink. Sőt, arra sétáló idegenek is, akik megkérdezték, hogy a televízióban akkor futó esküvős sorozathoz forgatunk-e. Vicces volt.
Azóta eltelt tizenöt év, és most ti vagytok a Házasság Hete arcai. De amíg idáig eljutottatok, sok mindenen átéltetek. Ki milyen családból származik, mit hozott magával és ez mennyiben segítette/nehezítette a kapcsolatotokat az elején és mi a helyzet most?
MI: Egy sok generációs keresztény családból származom, ahol nem volt példa arra, hogy valaki elválik. Számomra az volt a természetes, hogy a házasságok örökre szólnak. Amikor Moncsit megismertem, aki elvált szülők gyereke volt, rájöttem, hogy annak ellenére, hogy ő egy széthullott családból jött, sokkal közelebb állnak egymáshoz az anyukájával és a testvérével, mint az én családom tagjai. Belelátnak egymás életébe. Könnyen és őszintén beszélgetnek az érzelmeikről, veszekednek és kibékülnek. Mi nem sokat veszekedtünk otthon, így például meglepődtem az elején azon, hogy Moncsi mennyire beleáll a konfliktusokba. A kapcsolatunk elején abból volt a legtöbb veszekedés, hogy ő mindig mindent tisztázni akart, boncolgatni, és a hatalmas igazságérzetét egyáltalán nem csomagolta be. Én viszont nem akartam sokat vitatkozni, és hamarabb tovább tudtam lépni egy-egy problémán. Ugyanakkor Moncsi lobbanékony is volt, ami megadta az alaphangot a veszekedéseknek, engem pedig halvérűnek nevezett, akivel még egy jót se lehet veszekedni. A veszekedéskultúránkon rengeteget kellett dolgoznunk: ma már nem rohanunk el, nem hagyjuk ott a másikat az utca közepén, én se kerülöm úgy ki a konfliktusokat és Moncsi is kisebb amplitudóval veszekszik.
KM: És sokkal hamarabb kibékülünk.
Ha jól sejtem, házasságotok legnehezebb időszaka az volt, amikor kiderült, hogy kisfiatok súlyos betegséggel született. Hogyan vészeltétek át ezt az időszakot?
MI: Igen, először elveszítettem édesapámat, majd kiderült, hogy a kisfiunknak, Tibinek egy ritka anyagcsere-betegsége van. Úgy éltük túl, ahogy mindenki más: mi is bezárkóztunk, alig jártunk gyülekezetbe, a barátaink egy része elmaradozott, mert nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Egyszerre nem akartunk látni senkit, ugyanakkor rosszul is esett, hogy nem keresnek. Egy ideig még az egészséges gyerekek szüleire is haragudtam...
KM: Bár sokan mondják, hogy ilyenkor nem szabad elzárkózni, de aki volt már ilyen helyzetben, tudja: muszáj egy kicsit kizárni a külvilágot, hiszen hirtelen minden megváltozik, és ezt el kell tudni valahogy viselni. Ezek olyan élethelyzetek, amikor nincs idő gondolkodni, tenni kell a dolgunkat, és kevésbé foglalkozni a külvilággal. Nekünk akkor az volt a dolgunk, hogy a kisfiunk életben maradjon. Sokszor éreztük magunkat tehetetlennek, ami vitákhoz, dührohamokhoz vezetett, aztán rájöttünk, hogy nem jó irányban haladunk. Leültünk és megbeszéltük, hogy most sokkal kevesebbet szabad vitatkoznunk, és sokkal gyorsabban kell kibékülnünk, mert erre most nincs időnk. Segített ebben a közös célunk; az, hogy mindig túl kell élni az adott napot.
MI: A kórházban a nővérkék sokszor mondogatták, hogy mekkora hősök vagyunk. Sokáig nem értettük, hogy miért mondják, hiszen nem tettünk semmi mást, mint amit tennünk kellett, mi ebben a hőstett?! Aztán később kiderült számunkra, hogy miről van szó: ha beteg gyermek születik, a férfiak 75%-a (!) lelép, magára hagyja az anyát az ilyen helyzetben. Ezért ültünk le és beszéltük meg, hogy bármi lesz is, mi nem megyünk szét.
És mi volt a házasságotok legemlékezetesebb, legszebb élménye?
MI: Ugyanez az időszak. Ez egy felfele ívelő történet, ami hál’ Istennek nagyon jól alakul: Tibi nagyon okos kisfiú, aki a mozgásában is szépen fejlődik. Vannak hiányosságai, de ettől különleges. Ezeket persze akkor még nem tudhattuk, viszont azt mindvégig éreztük, hogy mi ketten addig még sosem tapasztaltunk meg ilyen egységet.
Mit jelent számotokra a hit, hogyan élitek meg a mindennapjaitokban?
KM: Mindketten már a kapcsolatunk előtt hívő emberek voltunk, így a hitünk a házasságunknak is egy alapja, amire egyenként és közösen is támaszkodhatunk. Ez nemcsak alap, hanem összetartó erő is, egy közös nyelv, értékrendszer, hozzáállás. Mindenre hatással van, hiszen Istent ismerve megtanultuk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, így a házasságunkban is könnyebb elengedni az egónkat. A közös értékrendszer alapján fordulunk egymáshoz, neveljük a gyerekeinket. Nagy ajándék ez számunkra.
Kisgyerekeitek vannak, mindketten dolgoztok, Isti időnként több hétre van távol a családtól. Hogyan egyeztetitek össze a családi életet és a munkátokat?
KM: Igen, van két tündéri gyermekünk: Emma 9, Tibi 6 éves. Nagyon szeretjük őket és nagyon szeretünk velük lenni. Én magyar szakos tanárként végeztem, de nem tanítok, hanem lektorálok, tehát otthonról, rugalmas munkaidőben dolgozom. Amikor Isti forgat, akkor egyedülálló családanyaként működöm. Az első ilyen forgatását tiszta szívből utáltam, de aztán rájöttem, hogy így nem fog működni: ha minden arról szól, hogy apa most távol van, és mi azt nem szeretjük, akkor az mindannyiunk életét megkeseríti. Azóta, ha nem is ezek a kedvenc időszakaim az évben, de igyekszem elfogadni, amikor távol van, és amennyire lehet, jól megélni azokat a napokat. Szervezünk például magunknak mindenféle programot, amiben hárman is jól érezzük magunkat. És ha megtehetjük, akkor mindig meglátogatjuk Istit a forgatási helyszíneken, hogy a gyerekek is lássák, hol van, mit csinál ott, miért is szereti annyira. Persze ettől még visszaszámolunk...
MI: Moncsi eleve sokat van a gyerekekkel, hiszen a rugalmas munkája miatt megteheti, a forgatások alatt pedig egyedül intéz minden háztartással és gyerekneveléssel kapcsolatos feladatot. Én is igyekszem otthon lenni minél többet, amikor nem forgatok, és örömmel tölt el a gyerekekkel való együttlét. A kisfiunk betegsége miatt sokáig nem jártunk el kettesben, de másfél éve sikerült nagy-nagy szervezéssel egy egész hétvégét kettesben töltenünk, ami annyira jól sikerült, hogy elhatároztuk: félévente megismételjük. Azóta minden ilyen közös kiruccanás hosszú időre feltölt bennünket.
Te hogy éled meg a forgatási időszakokat?
MI: Az alkotó embereknek, az én „fajtámnak” van egy olyan hozzáállása, hogy a család fogva tart, lehúz, megszegi a szárnyamat, és onnantól nem tud repkedni. Nálam ennek az ellenkezője az igaz: nekem van egy stabil hátterem, egy feleségem és két gyermekem, van családom, ahova én haza tudok menni, akikkel meg tudom osztani a jókedvemet és a rosszkedvemet is. A filmeseknél, ha sok munka van, az a baj, ha kevés, az a baj – szóval mindig van valami „baj”, és olyan jó, hogy van kinek elmondani. Annyira jó valahova tartozni, valahova hazatérni...
Azért lássuk be, vannak veszélyei a filmrendezői létnek a házasságra nézve. Nemcsak a távolság, hanem a fiatal és csinos színésznők is...
KM: Tudatában vagyok annak, hogy Isti rengeteg csinos és fiatal nővel dolgozik, és ő nem az a férfi, aki ezt nem veszi észre. Néha rám is tör a nyugtalanság, mert például már régen voltam fodrásznál, miközben ők tökéletes sminkben ülnek egész nap, de a házasságunkat mégsem féltem. Hiszen szép és okos nők mindig is voltak és lesznek Isti körül, és ha a mi kapcsolatunk ezen múlna, akkor ez már az elején is gondot jelentett volna.
MI: Valóban hihetetlenül szép, fiatal és okos nők között dolgozom, akiknek az a dolguk, hogy lenyűgözzenek engem, nekem meg az, hogy odalegyek értük. Moncsi egyébként bármelyikükkel felvehetné a versenyt, büszkén is mutogatom őt a forgatásokon, de igyekszem ezt sem túlzásba vinni, mert az megint csak nem lenne jó. Amit még teszek: hordom a jegygyűrűmet, nem járok el sokat bulizni, és magammal viszem őt is a stábbulikra. Illetve örülök neki, hogy kilátogatnak a forgatásra, mert akkor a stáb is látja, hogy ők léteznek, velem vannak. Azt hiszem, nekem az a legerősebb fegyverem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ez egy nagyon ingoványos talaj, a többség el is bukik rajta. Nálam és bennem is óriási a kockázat, de minden erőmmel igyekszem fennmaradni.
Azzal, hogy igyekszel figyelni a családodra akkor is, amikor forgatás van?
MI: Igen. A családunk élete és a filmes világ nagyon más miliő, ezért megpróbálom ezt a két világot valahogy közelíteni egymáshoz. Azzal, hogy elviszem Moncsit a bulikra vagy azzal, hogy meglátogatnak a forgatásokon, de azzal is, hogy beveszem őket a filmjeimbe, például a Szerelem gasztronómiájában mindhárman szerepelnek. Emlékszem arra, hogy amikor bemutatták az első játékfilmemet, a Hurkot(a film a Házasság Hete rendezvénysorozat részeként február 17-én pénteken 18 órától megtekinthető az Uránia moziban, amit Süveges Gergő által moderált beszélgetés követ a házaspárral – a szerk.), akkor úgy éreztem, hogy az egész világ körülöttem forog. Csakhogy utána haza kellett menni, levinni a szemetet és Tibi kakis fenekét kitörölni... Nem várhattam el, hogy tekintettel legyenek arra, hogy én most egy világsztárnak érzem magam, és ilyen hétköznapi teendőkkel engem nem lehet lehúzni a földre. Na, ilyenkor a legfontosabb ezt a két nagyon különböző világot összehúzni, és tudatosítani magamban azt, hogy hol is a helyem: a családom mellett.
Mit jelent számotokra az, hogy a Házasság Hete arcai vagytok, miért vállaltátok el?
KM: A felkérés azt követően jött, hogy tavaly részt vettünk a Házasság heti pódiumbeszélgetésen. Minket is meglepett az intenzív pozitív visszajelzés, amit akkor kaptunk, mert úgy éreztük, hogy semmi különöset nem nyújtottunk. És hasonlóan éreztünk akkor is, amikor jött a felkérés. Bár nagyon nagy megtiszteltetést jelentett a számunkra és végül örömmel mondtunk igent, bennem azért merültek fel kétségek: azt gondoltam, hogy mi egyáltalán nem vagyunk sem különlegesek, sem tökéletesek, hogyan mutathatnánk példát másoknak? De aztán a szervezőkkel folytatott beszélgetésekből rájöttünk, hogy nem is erről van szó, inkább arról, hogy az ilyen átlagosnak, de ugyanakkor stabilnak mondható házasságból is egyre kevesebb van. Önmagában az, hogy mi minden nehézség ellenére együtt maradtunk, az már példaértékűek tekinthető. És arról, hogy ezt hogyan értük és érjük el minden nap, arról valóban tudunk beszélni másoknak.
MI: Ha körbenézünk magunk körül, azt látjuk, hogy sok alapszintű problémával küzdenek az emberek, és e problémák miatt nemcsak küszködnek, hanem hamar feladják a házasságukat és elválnak, vagy bele sem vágnak, mert a példák, amiket maguk előtt látnak, túlnyomórészt nem pozitívak – és ez a mi korosztályunkra, sőt a nálunk fiatalabbakra is jellemző. Mi ezekhez az emberekhez szeretnénk leginkább szólni, hogy ne féljenek, bátorodjanak fel: a házasság jó dolog. Jól lett kitalálva, lehet benne élni, és nem kínnal-keservvel-izzadtsággal, hanem viszonylag kis, igaz, folyamatos erőfeszítéssel, ám annál boldogabban. A házasságban természetesen vannak konfliktusok, azokat rendezni kell, néha bocsánatot kell kérni, néha szépeket kell mondani a feleségünknek (és akkor ő is mond nekünk és minden kisimul…), szóval tennivaló van vele, de ha ezeket a minimális erőfeszítéseket folyamatosan megtesszük, akkor elérhető a szép és boldog házasság. Mi erről szeretnénk mesélni, beszámolni, inspirálni, bátorítani mindenkit – reméljük, hogy sikerül.
Miért választottátok a „Veled kiteljesedve” mottót?
MI: A mottó azért ez, mert azt látjuk magunk körül is, hogy nagyon sok ember attól fél, és azért nem mer házasságra lépni, vagy azért bontja fel a házasságát, mert úgy látja: nem érzi jól magát benne, elveszett (eltűnik) benne, nem tud kiteljesedni, nem tud szárnyalni, és ettől boldogtalan (lesz). Azért van így, mert ezek az emberek ilyenkor csak magukra figyelnek, és nem egymásra. Ráadásul az ifjú jegyesek is gyakran kapnak olyan üzeneteket a környezetüktől, hogy még most élj, most pasizz/csajozz, mert aztán jön a házasság, és mindennek vége. Mi ennek az ellenkezőjét éltük meg és erről szeretnénk beszámolni. Amikor mi összeházasodtunk, akkor nem tűnt el az „én”, hanem létrejött egy közös „mi”, ami meglehetősen nagy boldogságot hozott nekünk, és ezért örömmel gondozgatjuk. Azt vettük észre, hogy Madarász Isti és Kerekes Monika a házasságkötésünk után is még mindig létezik, nem sorvad el, nem áldozza fel magát a szeretet oltárán. Sőt, egyre inkább magunkra találtunk, egyre inkább kiteljesedtünk – külön-külön és együtt is.
Hiszel az igazi varázslatban? Abban, amelyik nem a külsőségekben lakozik, hanem a szívekben? A Fővárosi Nagycirkusz karácsonyi műsora erre a kérdésre próbál látványos választ adni, inkább több, mint kevesebb sikerrel.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
p
0
0
9
Hírlevél-feliratkozás
Ne maradjon le a Mandiner cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és elküldjük Önnek a nap legfontosabb híreit.
Összesen 41 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Knerten
2017. március 25. 11:55
Fasiszta hozzászólásoddal kirekesztetted a "mindenki máshoz hasonlóan gyerekre és családi boldogságra vágyó" buzikat, a három különböző apától három gyereket egyedül nevelő, kéthavonta abortuszra rohangáló egyedülálló anyukákat, és a harmincöt évesen is randizgató, félévente mással "járó", gyerek helyett macskát nevelő karrierszingliket.
Kérlek, azonnal kérj bocsánatot!
Miért kéne ezt cáfolni?!
A Házasság Hete pont emiatt jött létre.
Azért, hogy a magyar párok házasodjanak össze, és a gyerekek olyan családban nőjenek fel, ahol van apa, anya, és ezek ketten férj és feleség.
"A presszió tehát kontraproduktív. A nagy egymásra találások mutogatása pedig egyenesen frusztráló. Mások mázlijával idegelni a pechesebbeket egyébként taszító is. "
Valaki kényszerít téged, hogy menjél férjhez? :D
Ha téged a fenti példa frusztrál, akkor egyébként is jobb, ha nem mész hozzá valami szerencsétlenhez, elég, ha a saját életedet teszed tönkre, nem kell még másokét is!