Úgy tűnik, téves az a stratégia, hogy minden kérdésre azonnal válaszolni próbálok, arra gondolván, hogy így tanítom a leghatékonyabban a gyermekeimet. Legalábbis hosszútávon nem tűnik hasznosnak. Mi történik akkor, ha a feltett kérdésekre nem próbálok azonnal válaszolni? Mi történhet akkor, ha az első pillanatban megpróbálom visszadobni a labdát a gyermekeimnek, hogy ezzel is kicsit biztassam őket arra, hogy gondolkodjanak? Jó dolog, ha vannak önálló gondolataik. Ha képesek megkérdőjelezni a status-quo-t.
Emlékszem a „miért” korszakra. Megszámlálhatatlan „miért” kérdés záporozott felénk. Tényleg, milyen jó alkalom okítani a sarjadó gyermekeinket, ha ennyit kérdeznek. Mindenre válaszolni, elmondani nekik, hogyan működik az őket körülvevő világ. Elvenni tőlük a felfedezés élményét. Hogy ne a saját képükre formálják az őket körülvevő világot, hanem megtanulják, mi hogyan látjuk a világot. Lehet, ők színesebben látják, mint mi, de majd idővel, a sok válasszal a „miért” kérdésekre, az ő világképük is kiszürkül. Ez így van rendjén, én vagyok a megmondóember.