Washabensiegezűrzavar? Ez a kérdés most, hogy merült fel? Hiszen az állatok nem is tudnak beszélni. Igaz, kommunikálni tudnak, de az nem beszéd. A méhek például táncolnak, legalábbis én így emlékszem ezt olvastam valahol róluk. Ilyen és még ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben villámgyorsan.
Mi lenne a helyes reakcióm erre a kérdésre? Mit kellene válaszolnom? Én vagyok apa, aki mellesleg olyan férfi, aki annyira nem szereti a problémákat és megválaszolatlan kérdéseket, hogy mindig tudja mi a tuti. Az igazi megmondóember. A problémautálat mellett még az is fontos, hogy a megmondásaimmal tudom fiamban kiépíteni a tiszteletet. Hogy felnézzen rám. Feltételek nélkül.
Na, jó. Megpróbálok kicsit messzebb tekinteni az orrom hegyénél. Hosszútávon mivel segíthetem a fiamat? Ha minden esetben megoldom a problémáit és megválaszolom a kérdéseit? Még akkor is, ha egyébként nincs tapasztalatom a megoldásban vagy nem is tudom valójában a választ? Mi lenne, ha megpróbálnék segíteni neki, hogy megtanuljon gondolkodni és problémát megoldani? Lehet, hogy ezekkel a képességekkel messzebb jut majd felnőttként, mint azzal, hogy az apukája a megmondóember?
Úgy tűnik, téves az a stratégia, hogy minden kérdésre azonnal válaszolni próbálok, arra gondolván, hogy így tanítom a leghatékonyabban a gyermekeimet. Legalábbis hosszútávon nem tűnik hasznosnak. Mi történik akkor, ha a feltett kérdésekre nem próbálok azonnal válaszolni? Mi történhet akkor, ha az első pillanatban megpróbálom visszadobni a labdát a gyermekeimnek, hogy ezzel is kicsit biztassam őket arra, hogy gondolkodjanak? Jó dolog, ha vannak önálló gondolataik. Ha képesek megkérdőjelezni a status-quo-t.
Emlékszem a „miért” korszakra. Megszámlálhatatlan „miért” kérdés záporozott felénk. Tényleg, milyen jó alkalom okítani a sarjadó gyermekeinket, ha ennyit kérdeznek. Mindenre válaszolni, elmondani nekik, hogyan működik az őket körülvevő világ. Elvenni tőlük a felfedezés élményét. Hogy ne a saját képükre formálják az őket körülvevő világot, hanem megtanulják, mi hogyan látjuk a világot. Lehet, ők színesebben látják, mint mi, de majd idővel, a sok válasszal a „miért” kérdésekre, az ő világképük is kiszürkül. Ez így van rendjén, én vagyok a megmondóember.
Visszatérve a „miért” korszakra. Sétáltunk Zéténnyel, lehetett vagy 2,5 éves. Egy idősebb gyerek kerékpározott el mellettünk a járdán. Aztán egy autó kihajtónál le az úttestre. Az 5 méterrel utána következő autó kihajtónál, vissza a járdára. Aztán újra, le-föl. „Miért megy le a járdáról az a fiú?” – kérdezte a fiam. Mert unatkozik, és nem tudja mennyire balesetveszélyes így szlalomozni. Gondoltam magamban. „Észrevetted te is? Szerinted mit csinálhat?” – kérdeztem inkább vissza. „Biztos ki kellett kerülnie valamit.” – vágta rá ő.
Megint tanultam tőle valamit. Megosztotta kicsit, ő hogyan is látja a világot. Kicsit jobban megismertem a világképét. Ő hogyan látja a dolgokat. Közben tanultam azt is, hogy nem is akarok megmondóember lenni. Inkább szeretném, ha gyermekeim saját maguknak tudjanak válaszolni a kérdésekre.
Persze előfordult olyan is, hogy kérdeztek valamit a gyerekek, mire én visszakérdeztem, hogy ők mit gondolnak. „Nem tudom apa, mondd meg te” – jött a válasz. Ebben az esetben már nem kérdezek vissza másodszor, hiszen úgy tűnik tényleg útmutatásra vágynak. Ha tudom a választ – ez meglepően kevésszer fordult elő – akkor válaszolok, egyébként javaslom, hogy nézzünk utána valahol.
Nem az a lényeg, hogy soha ne válaszoljunk egyetlen kérdésére sem, hanem az, hogy hagyjuk meg a lehetőségét annak, hogy gondolkodhassanak. Túráztassák kicsit szürkeállományukat. Emeljék fel a szellemi súlyzókat és izmosítsák gondolkodó és problémamegoldó készségüket. Mert a saját világukat ők látják a legjobban, azt kívülről én nem tudom leírni nekik. Ugyanígy a problémáikra ők a legelhivatottabbak megoldást találni. Az én megoldásaim nekem jók, lehet, nekik nem. Szülőként mindig mellettük állok a folyamat közben és segítem őket, ha elakadnak. Szinte mindig megtalálják a válaszaikat saját kérdéseikre.
Úton hazafelé meghallgattam Zétény gondolatait az angol és magyar méhekről, akik végül is megértik egymást, amikor találkoznak. Attól függetlenül, hogy az angol méhek azt mondják, hogy „buzz-buzz”, míg a magyar méhek azt mondják, hogy „zümm-zümm”.Mert a kapcsolatok fontosak. Határon túl is. Még a méheknél is.