Ez a belülről jövő erő, a családi kohézió a kutatások szerint leginkább az együtt töltött minőségi idő, közösen végzett tevékenység által alakul ki. Ez természetesen a hagyományos családokra is érvényes, de különösen fontos az újabb típusú családszerkezetekben. Esetükben ugyanis közel sem magától értetődő a kohézió megteremtése, majd megerősítése-megtartása, lévén tagjai szinte egyik pillanatról a másikra kerülnek életközösségbe egymással, s mindennapos kapcsolatba egymás szokásaival, hozott (nem közösen kialakított) életvitelével. Így egyúttal a legsérülékenyebb családtípusok közé tartoznak.
Gondoljunk csak bele: ha egy család felbomlik, az esetlegesen addig kiépített (bár minden bizonnyal ingatag lábakon álló) belső biztonság, s vele együtt az összetartozás-érzés is széttöredezik. Mind a felnőttek, mind a gyerekek esetében újra kell kezdeni az építkezést, s más erőforrások után nézni, amelyek révén töltekezni lehet. A gyerek, aki korábban mindkét szülője természetes jelenlétében növekedett, a közösen megtestesített egységben, hirtelen azon kapja magát, hogy alkalmazkodnia kell egy új helyzethez, már nem magától értetődő és elérhető mindaz, ami korábban az összetartozás s ezzel együtt jó esetben a »rendben vagyok« érzését adta. Ha pedig a felbomlott család még egy vagy több új taggal is gyarapodik, az még bonyolultabbá teszi ezt a belső »építkezést« mindenki számára.