Korzenszky Richárd: Igenis közügy a vallásos értékrend

Kora délelőtti, tavaszi napsütésben érkezünk meg Tihanyba, ahol a megszokott nyári nyüzsgéssel szemben csend és nyugalom fogad minket. És persze Korzenszky Richárd bencés szerzetes, a tihanyi közösség 74 éves perjele, akinek igencsak tele van a naptára, így nem könnyű vele időpontot egyeztetni. Annál szívélyesebben fogad minket, amikor az apátság kerengőjében kezet fogunk. A perjeli hivatalban készülünk neki az interjúnak. A fotós kollégával gyorsan közös témát talál Korzenszky atya, hiszen ő is szinte profi a szakmában: képei tihanyi képeslapokonés a kolostor kerengőjének falain láthatók. Korzenszky atya előveszi édesapja Leicáját és annak szovjet másolatát is a fiókból.

Leülünk beszélgetni, és újabb meglepetés ér minket: a perjel párhuzamosan gépeli azt, amit közben nekünk, az interjúban mond. Elütés nélkül. Korzenszky Richárdnak nemrég jelent meg Mi végre vagyunk a világon? című kötete, amelyben korábbi írásaiból válogat. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.

***

Miért lett szerzetes? Azokban az időkben, amikor így döntött, épp a kommunista diktatúra tombolt hazánkban. 

Családunkban nem volt sem szerzetes, sem pap. Hívő családban nőttem föl. Pannonhalmán voltam diák, szerzetestanáraim között sok igazi egyéniség volt, akiken átsugárzott, hogy értelmes az életük. Vonzott ez az életforma. Először úgy gondoltam, állatorvos leszek, mint apám, nagyapám, aztán egyszerre csak természetesen fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy bencés szerzetestanár legyek. Egyik nagyanyám, amikor megtudta, hogy ez a szándékom, sírni kezdett és felsóhajtott: „De hát a mai világban?” Mindig „mai világ” van, mindenkinek a mai világban kell megtalálnia a helyét, a feladatát. 

Mit ért el Tihany a rendszerváltás óta?

A legfontosabbnak azt tekintem, hogy Tihanyban újra szerzetesi közösség él az ősi monostorban. Nem holt műemlék az apátság, hanem egy élő közösség otthona, amely sok kereső és érdeklődő ember számára igazodási pont lehet.

Pár éve átvették a tihanyi iskolát. Jó, hogy sorra átvesz az egyház állami iskolákat?

Az államosításkor a magyar közoktatás több, mint 60 százaléka egyházi fenntartású volt. A rendszerváltozás után megnyílt a lehetőség az egyházi iskolák indítására. Ahol igény volt rá, megpróbálták az egyházak vagy a régi intézményeiket újra saját kezelésbe venni vagy egészen újakat indítani. Az elmúlt években  nem kevés településen az önkormányzatok kérték az egyházakat, hogy vegyék át az iskolájukat. Így több helyen megmaradhatott a településen az iskola. A kérdés: „jó-e”? Ha az egyház valóban gazdája lesz egy iskolának, és az önkormányzattal harmonikusan együtt tud működni, valószínű, hogy jó: jobb, mintha ingázóvá válna a helyi kisgyermek. A tihanyi iskolát nem az apátság kérte az önkormányzattól. S nem egykönnyen mondtunk igent a kérésre. Nem tartom szerencsésnek, ha egy település egyetlen iskolája egyházi fenntartású. De inkább egyházi legyen ez az iskola, mintsem megszűnjön. Ez nem elsősorban az egyház érdeke, hanem a településé. 

Mit gondol a Klikről és a központosított oktatási rendszerről, mint a püspöki konferencia egykori oktatásügyi szakértője, iskolabizottságának vezetője? 

Közvetlen tapasztalatom a Klikkel kapcsolatban nincs. Meggyőződésem, hogy szükséges volt bizonyos fokú összefogásra, központosításra: az iskola sehol sem magánügy, mind tartalmi, mind  irányítási  szempontból az iskoláknak rendszerben kell működniük. Felügyeletre, ellenőrzésre is szükség volt, van és lesz. A túlzott centralizáció azonban veszélyes, elburjánzik az adminisztráció, személytelenné válik minden. Az iskolaügynek meggyőződésem szerint kulcskérdése a személyesség, minden szinten. Azonkívül fontos az adott keretek között az autonómia és a szabadság. Nem az eszközöket kellene központilag meghatározni, hanem az elvárható eredményt. Nagyon sok függ a pedagógus kreativitásától: nagyobb szabadságot kellene biztosítani az iskoláknak. És ez nem csupán a gazdálkodásra vonatkozik. 

Korzenszky atya nagy hobbifotós, képeslapokon is feltűnnek munkái. Itt édesapja Leicáját próbálja működésbe hozni

Rendszerint hallani a kívánalmat: felesleges a netes keresők idején a lexikális tudás, a készségeket kell fejleszteni az iskolában, jelentősen csökkentve a lexikális tananyagot. Egyetért?

Egyértelmű, hogy szükség van biztos tárgyi tudásra. Az információ mennyisége, amit egy iskola rázúdít egy diákra, egyszerűen befogadhatatlan és feldolgozhatatlan. Így volt ez már negyven-ötven évvel ezelőtt is. Kell, hogy legyen biztos alapismerete mindenkinek, de hogy a saját egykori szaktárgyamnál maradjak, egy általános vagy középiskolás gyereknek nem irodalomtörténeti ismeretekre van szüksége, úgyis elfelejti; hanem elsősorban irodalomélményre. Meggyőződésem és tapasztalatom: sokkal nagyobb jelentősége van a memoriternek, a könyv nélkül tudott verseknek, mint gondolnánk. Ez nem puszta információ, annál sokkal mélyebb. Tudat- és személyiségformáló, amikor valaki a jól megválasztott, mértékkel adagolt szövegeket el tudja sajátítani: az ember érző lény, az érzésekkel is foglalkozni kell… Régi vitatéma, hogy műveltségi területekkel vagy tantárgyakkal foglalkozzon az iskola. Kulcsszerepe van a pedagógusnak, aki kell, hogy ismerje a diákjait, és tudnia kell, mi az, ami mindenki számára nélkülözhetetlen, s mi az, ami kevésbé jelentős. Az iskolának sokkal inkább személyiség-központúnak kellene lennie, és biztosítania kellene azt, hogy mindenki az adottságai szerint teljesebb emberré váljék. Ez azonban az információ-halmaz rákényszerítésével sosem fog sikerülni. 

Az egyház megfelelő mértékben vállal részt a hátrányos helyzetűek oktatásából, képzéséből? Gyakran hallani a vádat, hogy az egyház csak elitképzést csinál. 

Az államosítás előtt – 1948 előtt – ez a kérdés föl sem merült. Egyházak, szerzetesrendek foglalkoztak a hátrányos helyzetűekkel. A kommunizmus évtizedeiben csak gimnáziumokat működtethettek a felekezetek: nyolc katolikus, egy protestáns és egy zsidó gimnázium vészelte át az ideológiai diktatúrát. A gimnázium célkitűzése pedig – függetlenül attól, hogy egyházi vagy nem egyházi – elitnevelés. 

A rendszerváltozás biztosította a szabad iskolaalapítást, megszűnt az állami iskolamonopólium. Amikor az egyházak általános iskolákat indítottak vagy vettek és vesznek át, nem elitképzéssel foglalkoznak, hanem az alapokkal, legyen az városon vagy falun. Amint  lehetőség nyílt rá, megindult Gödön a piaristák szakmunkásképző iskolája. A kilencvenes évek legelején már a szalézi rend Kazincbarcikán működtetett hátrányos helyzetű fiatalok számára szakképző intézetet. A katolikus, nagy hagyományokkal rendelkező Kolping-szervezet ugyancsak nem elitképzési céllal több helyen indított olyan intézményt, amelyben hátrányos helyzetűekkel foglalkoztak (pl. Gyöngyösön, Esztergomban, Nagykőrösön, Szekszárdon). Kelet-Magyarországon a görögkatolikus egyháznak komoly próbálkozásai vannak roma gyerekekkel általános iskolákban. Nem szoktam olvasni a sajtóban a katolikus Vakok Battyhány Gyermekotthonáról, ahol halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, fiatalokkal foglalkoznak. Vagy tudomást vesznek-e a keresztény fenntartású roma szakkollégiumokról? Mit tud a közvélemény a reformátusok halmozottan hátrányos gyerekeket gondozó óvodáiról, iskoláiról? Amikor pedig szakképző intézeteket vettek át az egyházak az elmúlt években, többet olvastam az egyházak kiapadhatatlan étvágyáról, mint arról, hogy nehéz helyzetben lévőkkel próbálnak foglalkozni. 

Természetesen többre volna szükség. Azonban ne felejtsük el, hogy akik ezt a feladatot az államosítás előtt szakszerűen és hivatásból végezték, kihaltak. Az egyházak nem elvont szervezetek, hanem konkrét emberekből álló közösségek. 

„Értékrend nélkül nincs egészséges társadalom.” 

Mostanában sok a vita az iskolai esélyegyenlőségről: hogy az iskola fenntartja, esetleg növeli az egyenlőtlenségeket, hátrányos helyzetet, amelyeket a családi háttere miatt hoz magával valaki. Sokak szeretnék, ha ezt az iskola orvosolná. Ugyanakkor Ön azt írja: az iskola csak azt tudja felnevelni, amit a szülő elvetett. Nem tudja helyettesíteni az iskola a családot?

A család után az iskola a második legfontosabb, meghatározó tényező a felnövekvő ember életében. Az apa és az anya szeretetkapcsolatát kell megtapasztalnia legelőször a gyermeknek, s azt, hogy őt szeretik, akarják. József Attila kiáltását mindenki ismeri: „Hagyja a dagadt ruhát másra! Engem vigyen a padlásra!” Ezt a felkarolást senki és semmi nem pótolhatja. Se nevelőotthon, se iskola. Bármennyire is hangoztatják sokan, hogy a család nem szükséges, meggyőződésem, tapasztalásom, hogy semmivel nem helyettesíthető. Szokták mondani, hogy a gyermek nevelése már a születése előtt kilenc hónappal elkezdődik. Az anyaméhben. S akkor fog biztonságot találni a gyermek világrajövetele után, ha már a születése előtt is megtapasztalja a biztonságot édesanyja révén, akinek magának is szüksége van a biztonságra. Szüksége van társra. Ezért elengedhetetlenül fontos egy társadalom életében, hogy stabilak legyenek a párkapcsolatok. 

Azt is megemlíti: nem világosak a társadalmi elvárások és nem készít fel az iskola például a szülői, apai és anyai szerepekre. Mások szerint épp az a jó, ha minél kisebbek a társadalmi elvárások, mert azok korlátoznak minket, ezzel együtt még mindig túl patriarchális társadalomban élünk. Mit gondol erről egy bencés szerzetes-tanár?

Említettem, hogy stabil párkapcsolatokra van szükség. A legtöbb nehezen nevelhető gyerek problémái valahol otthon kezdődnek. Akár van bátorságunk kimondani, akár nincs, meggyőződésem, hogy mindenki boldog szeretne lenni. Ez nem egyenlő azzal, hogy az életet élvezni akarom. Az élvezet szintje és a szeretet szintje egészen más. A szeretet egymás elfogadását is jelenti. Apátlan, anyátlan nemzedékek nőnek föl a szemünk előtt, akik nem találják a helyüket ebben a világban. Nincsenek társadalmi elvárások: ki-ki éli az életét, ahogy akarja, ahogy neki tetszik. Nincsenek normák, nincs különbség jó és rossz között, legföljebb csak  a számomra haszontalan vagy hasznos között. Nem érték az élet. Látjuk az eredményét, egy önmagát vállalni nem merő európai társadalom, ahol a párkapcsolatokra jutó gyermekek száma valahol 1,3 körül van, képtelen önmagát fenntartani. Értékrend nélkül nincs egészséges társadalom. Öngyilkos társadalomban élünk. 

Az olvasható egy beszédében, hogy nincs szerzetesi iskola szerzetesi szellemiség nélkül. Ugyanakkor egyre kevesebb a szerzetes. Mi a szerzetesi iskolák jövője?

Egyre kevesebb a gyermek, egyre kevesebb így a szerzetes is. Annak a kevés szerzetesnek, akik sokszor túlterhelve végzik mindennapi teendőiket, igazodási ponttá kellene válnia. Minden szerzetesrendnek megvan a maga sajátos szellemisége, karizmája. A velük kapcsolatban lévő, velük azonosulni tudó világiak képesek arra, hogy a szellemiséget képviseljék. Egyrészt szükség van szaktudásra, másrészt szellemiségre. S kell, hogy a háttérben ott legyen egy bármilyen kicsiny, de hiteles szerzetesi közösség. 

Regionális szellemi központként tekint a kolostorra?

A kolostoromra én elsősorban úgy tekintek, mint az otthonomra, ahol sokféle kihívással kell szembenézni. Annak csak örülni tudok, ha mások számára valamiképpen szellemi központot jelentünk. 

„A kolostoromra én elsősorban úgy tekintek, mint az otthonomra, ahol sokféle kihívással kell szembenézni.”

Milyen feladatok találták meg a tihanyi bencés szerzeteseket a Balaton-parti faluban?

Tihanyt lehet úgy is nézni, mint egy Balaton-parti falut, de úgy is, mint egy olyan helyet, amely valamiképpen összefonódott a magyarság történelmével. 1950-ben megszűnt itt a szerzetesi élet, egy rendtársunk – mint egyházmegyés pap – vezethette a plébániát, 1962-ig. Az apátság elsősorban mint kiállítóhely élt a köztudatban, de hogy az apátság fogalma szerzetesi közösséget jelent, azt sokan talán most sem tudják. 

Átvettük a lelkipásztori munkát: ez volt a legelső feladat. Sikerült színvonalas kiállításokat rendeznünk. Turisták jöttek és jönnek továbbra is: ennek a bonyolítása is a mi feladatunk. Egy lepusztult, elhanyagolt épületet vettünk át, fel kellett újítani a templomot, az apátság épületét; és hogy a szerzetesi közösségnek az apátság épülete adjon otthont, kiállító helyet kellett építenünk. Természetesen ezeket a feladatokat munkatársak nélkül nem tudtuk volna és nem tudnánk ellátni. 

A legnagyobb kihívás és feladat számomra az volt, hogy élő szerzetesi közösségként lehessünk jelen Tihanyban. Minden gyengeségünk ellenére ez számomra a legnagyobb ajándék, hogy bencés közösség él a félszigeten, az ősi épületben, rendszeres közös imádsággal, sok munkával, a kilenc fős közösség életkori megoszlása kiegyensúlyozott: a legidősebb 84, a legfiatalabb 24 éves. És öröm, hogy vannak, akik érdeklődnek a szerzetesi élet iránt.

Milyen szerepet tölt be a Tetőtéri esték sorozata Tihanyban, s kik járnak rá?

A Tetőtéri esték találkozási lehetőség érdeklődők számára azokkal az értékekkel, amelyeket képviselünk. Nem „hitbuzgalmi” vagy teológiai jellegűek ezek az előadások, de nem is politikaiak. A látogatók elsősorban értelmiségiek, többen vannak, akik egy ilyen találkozásért több mint száz kilométert utaznak ide, s este mennek vissza. Úgy érzem, igény van arra, hogy emberek találkozzanak értékekkel. A közel kétszáz előadás, ami itt elhangzott, egy határozott értékrendet képvisel. Az előadások nyitottak, bárki szabadon jöhet.  

Mintha az egyházi szellemi elit nem tartaná a kapcsolatot a világival, s a papság - meg a keresztény világi értelmiség jelentős része – nem tartaná számon, milyen szellemi áramlatok vannak épp a világban. 

Nem tudom, mit értsünk „egyházi szellemi eliten”. A papságot? Keresztény értelmiségieket? Hol van általában a magyar szellemi elit? Szekértáborokban… Nem szeretnék szekértáborhoz tartozni. Általában hiányoznak a magyar szellemi életből a valóban nagy formátumú gondolkodók. Nem csak az egyházból. Hiányzik a magyar közéletből. Hiányzik egymás kölcsönös megbecsülése, a más véleményének megérteni akarása, egymás tisztelete. 

„Hol van általában a magyar szellemi elit? Szekértáborokban… Nem szeretnék szekértáborhoz tartozni.”

Frissen megjelent kötetének egyik írásában kritizálja, amikor kifelé is a belső egyházi nyelvezetet használják az egyháziak, pedig a kívülálló nem szereti a kenetteljes beszédet. Arról is ír, hogy fontos, ki veszi fel a telefont. Az egyház mintha nem tudna dűlőre jutni a médiával: morog, hogy nem keresik, ha keresik, megijed és nem nyilatkozik. Pedig az évtizedek alatt már beletanulhatott volna a módjába. Miért maradt ez el, mit lehet tenni?

Nem kenetteljességről van szó, hanem mélyebb és komolyabb kommunikációs problémáról. Egy szekularizálódott társadalom nem tud mit kezdeni a vallásos fogalmakkal, sőt, általában nem tud beszélni a létezés fontos kérdéseiről. Mintha elfelejtettünk volna gondolkodni, ennek következtében beszélni is nehezen tudunk egymással és egymásról. Szükség volna közös alapokra, közös műveltségre. Kölcsönösen. Ha előfordulhat az, hogy a magyar katolikus egyház vezetőjét híranyagban „egyházfinak” aposztrofálják, nem arról van szó, hogy nincs egyházi műveltségük (az sincs), de nem ismerik Petőfinek A helység kalapácsát sem, ahol a „fondor lelkületű egyházfiról” van szó, aki pedig a templomszolga, a sekrestyés. Nem világnézeti probléma ez, hanem egyszerűen a műveltség, a tájékozottság hiánya. 

Ami a médiával való kapcsolatot illeti, hadd jegyezzem meg, hogy mindaddig, amíg a média számára csak a negatív eseménynek vagy valami botránynak van igazi hírértéke, nem csodálkozom, hogy bátortalanok az egyháziak, ha a nagy nyilvánosság előtt kell szerepelniük. Sokat tehet ebből a szempontból a helyi média, a regionális napilap, helyi kábeltelevízió… Ha azonban egy riporterrel élőben,nagy nyilvánosság előtt mérkőzést kell vívni, ember legyen a talpán, aki ezt gyakorlat, rutin nélkül vállalja…

Mennyire politizáljon az egyház? 

Mi és ki az egyház? Az egyházat a közvélemény a hivatalviselőkkel, a papsággal azonosítja. Az egyház sokkal szélesebb közösség, a hívők közössége. A politika: közügy, nem egyszerűen pártok ügye. Pártpolitikával ne foglalkozzanak a papok. De igenis legyen véleményük közügyekről, oktatásról, családról, korrupcióról, mindenről, ami az emberi élethez hozzá tartozik. Kötelességünk megszólalni, akár tetszik, akár nem, minden olyan ügyben, amikor az életről, családról, népről, nemzetről van szó. S ezt a nyilvánosság előtt is meg kell tenni. Ne gondoljuk, hogy a vallás szabadsága az istentisztelet szabadságával egyenlő. Tehát a templomba való. A vallás magánügy. De a vallásos ember létezése, értékrendje igenis közügy. A templom falain kívül létező, társadalmat formáló tényező. Minden, aminek köze van a társadalomhoz, az a szó legigazibb értelmében politika. Minden vallásos embernek joga van ahhoz, hogy a lelkiismeretével összeegyeztethető pártnak tagja legyen. De ha egy pártnak felfogása szerint az azonos neműek párkapcsolata a férfi-nő kapcsolatával azonos értékű, az a párt a keresztény ember számára vállalhatatlan. A szabadságjogokhoz ez is hozzátartozik.

S ha egy pap pártpolitikával foglalkozna, azt joggal nem kifogásolhatná senki. De a katolikus egyház belső fegyelme ezt nem engedi meg a számára. Véleményem szerint nagyon bölcsen. 

„Tihanyban a természeti környezet minden nap a teremtés csodáját tárja elém.”

Kereszténység, magyarság és Európa nem szükségképp összetartozó fogalmak – írja. Sokan prüszkölnének. Mit értett ez alatt? 

Prüszkölnek vagy nem prüszkölnek: ez a véleményem. Érték a kereszténység, érték a nemzeti közösség, érték az európaiság. De lehet valaki magyar úgy, hogy nem keresztény, és európai úgy, hogy nem magyar. Bonyolult összefüggésrendszer ez: a kereszténység Európa kultúráját meghatározta. Ugyanakkor a szekularizálódó Európa egyre inkább távolodik a kereszténységtől. Nem szeretnék belebonyolódni egy másik kérdésbe sem: van-e létjogosultsága Európában a nemzetállamoknak? 

Én magam nem szégyellem vállalni a babitsi meghatározást: hogy Európa az antikvitás és a kereszténység kettős pillérén nyugszik. És azt sem, hogy a magyarság érték. Itt vagyok itthon. Babits ezt írja: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni!”

A magyar egyháznak gyakran a szemére vetik, hogy nem követi a pápa példáját – legyen az XVI. Benedek vagy Ferenc. Legutóbb a migránsválság kapcsán voltak hangok, amelyek szerint nem eléggé vette ki a részét a karitatív munkából, bezzeg az állammal túlságosan össze van fonódva. Hogy látja: milyen állapotban van a magyar egyház?

A magyar egyházak vethetnék szemére a sajtónak, hogy az egyházak karitatív tevékenységéről enyhén szólva mértéktartóan tudósítanak… A Katolikus Karitász egyházi szervezet. A Máltai Szeretetszolgálat ugyancsak. Jó szívvel tudom ajánlani, nézzék meg a honlapjaikat, hogy miként vannak jelen a rászorulók segítésében. Vagy érdemes volna számba venni, mennyien vannak, akik különféle fogyatékkal élnek, és egyházi szervezet ad nekik munkát. Vagy nem volt igazi hírértéke annak, hogy a nigériai Francist, aki a Boko Haram elől menekült, a győri bencések befogadták… Ha ezt mondjuk egy politikus tette volna, tele lett volna vele a sajtó. 

Hogy milyen állapotban van a magyar egyház? Arról a helyről, ahol jelenleg vagyok, meggyőződéssel mondhatom, hogy él. Átalakulóban van. Miként az egész magyar és európai társadalom. A hagyományos „falusi” kereszténység visszaszorulóban, ahogy a falvak is kihalnak. Vannak élő, eleven csoportok, közösségek, amelyek nem szokásból, hanem igazi belső meggyőződésből, elkötelezettségből vallásosak. Ezek az emberek boldogabbak mint a magyar átlag. Sokkal kevésbé rabjai egy fogyasztásra berendezkedett, haszonelvű felfogásnak. Számukra érték a család, a gyermek. Ők – sok ilyen csoporttal találkoztam – szeretnek élni. Még akkor is, ha anyagi nehézségeik vannak. Nem azon kell keseregni, ami ideig-óráig tartó volt és most éppen elhal. Örülni kell az új hajtásoknak. 

Az egyház mint szervezet, mint intézményfenntartó nagyon komoly kihívásokkal kell hogy szembenézzen. Elvárások vannak az egyházi intézményekkel szemben. Ezek az elvárások talán határozottabbak, mint más nem egyházi intézményekkel kapcsolatban. Ha valami „egyházi”, akkor az „márkanév”. Hitelesnek, megbízhatónak kell lenni. Az egyház mind közösség pedig sejtekben, szigeteken él. Vannak csoportok, amelyeknek azzal a kísértéssel kell szembenézni, hogy önmagukba záródnak. Vannak csoportok, amelyek számára bénító a hagyomány, a tradíció – pedig ez meggyőződésem szerint megtartó erő. Mindenképpen olyan társadalmi tényező hazánkban az egyház, amit figyelmen kívül hagyni semmiképpen nem lehet. 

Vannak olyan csoportok is, amelyek szívesen húzódnának meg előírások, jogszabályok mögött, örülnének, ha a hagyományok megtartó ereje jobban érvényesülne. Félnek a felelősségtől. 

Az egyház az evangélium szerint só kell, hogy legyen, meg kovász. A „népegyház” a múlté, bár egyházszervezetünk még mindig ezt tükrözi. Mivel nem ritkán találkozom azzal, hogy sokak számára valamiképpen irritáló az egyház jelenléte a társadalomban, még ha ez szerény is, azt gondolom, hogy él az egyházunk. Mert világos, hogy a társadalom számtalan sebből vérzik. A só a seben pedig nagyon irritáló… 

„Nem holt műemlék az apátság, hanem egy élő közösség otthona.”

Mi vár a tihanyi a közösségre a következő években?

A közösségben vannak idősebbek és fiatalabbak. Fokozatosan át kell adni és át kell venni a feladatokat és a felelősséget. Ki kell vennünk a részünket a környék lelkipásztori ellátásában: új utakat és lehetőségeket kell találnunk. Intenzívebbé kell tennünk a jelenlétünket, hogy a szerzetesség nem valami életidegen és idejét múlt vállalkozás, hanem igazi lehetőség arra, hogy az ember megtalálja a helyét, és támasza is lehessen másoknak. 

Az épületegyüttes felújítása befejeződött?

Egy régi épületet állandóan gondozni kell. A nagy munkák befejeződtek, de ahogy múlnak az évek, évtizedek, sok mindent lehet kezdeni elölről. Nagyon fontos volna forrásokat tartani a rendszeres, módszeres karbantartásra, különben húsz évenként újra és újra föl kell állványozni mindent és elölről kell kezdeni a munkát. 

Helyreállították a tihanyi Kálváriát. Visszakapta méltó helyét a tihanyiak életében?

Az önkormányzattal együttműködve sikerült az 1960-ban lerombolt Kálváriát újra felépíteni. 2013-ban volt az ünnepélyes megáldása. Sokak számára érdekes és szép turista-látványosság, de sokan vannak, akiknek azt elmélyülés, az elcsendesedés helye lett. Nagypénteken nagyon sokan vesznek részt a keresztúton. El tudom képzelni, hogy egyszer tömegeket vonzó, mély élményt adó passiójáték helyszíne is lehet. 

Hogy lehet szerzetesnek lenni a turistazsivaj közepette?

Amikor Tihanyba kerültem, az egyik közvetlen munkatársam azt kérdezte: „az atya mikor él szerzetesi életet?” Azt válaszoltam: „most”. Szerzetesként végzem a feladataimat, legyen az szervezés, előadás, lelkipásztori munka, vendégek fogadása. A szerzetesi életnek lényegéhez tartozik, hogy egy közösségnek vagyok a tagja, egy közösen imádkozó, közösen felelősséget vállaló közösségé. Természetesen keresni kell az időt, az alkalmat arra is, hogy személyesen, magamban tudjak elmélyülni, olvasni, elmélkedni, imádkozni. Minden nap van erre lehetőség. S még valami: Tihanyban a természeti környezet minden nap a teremtés csodáját tárja elém. A felkelő és lenyugvó Nap, a csillogó, hol zöld, hol ezüstös, hol kék vize a Balatonnak… Reggel és este különösen is segít abban, hogy rácsodálkozzak a teremtésnek és az életnek a titkára. 

Fotók: Földházy Árpád.