Michael Walsh: A marxisták tehetnek a Nyugat válságáról

The Devil's Pleasure Palace: The Cult of Critical Theory and the Subversion of the West (Az ördögi gyönyörök palotája: a kritikai elmélet kultusza és a nyugat felforgatása) – szól az amerikai keményvonalas jobboldali szerző és reneszánszember, Michael Walsh új könyvének a címe. Az ördögi gyönyörök palotája ugyan eredetileg egy korai Schubert-opera (Des Teufels Lustschloss) címe, ám Walsh a könyvében a magyar marxista gondolkodó, Lukács György és a frankfurti iskola, a kulturális marxizmus és a „kritikai gondolkodás” tanait szedi szét harcias kedvvel.

Walsh már járt hazánkban (akkor arról beszélt, a politikai korrektség az elme fasizmusa), és most is a Danube Institute szervezésében érkezett, hogy bemutassa könyvét. Természetesen felmerül a kérdés: mi köze mindehhez Schubertnek, akitől a könyvcímet kölcsönözte a szerző? Walsh a 19. századi német romantikából, a germán démoni művészetből indítja gondolatmenetét, innen jut el a német szellemtörténetig és végül a frankfurti iskoláig.

Michael Walsh zenekritikusként kezdte pályafutását; a frankfurti iskola egyik fő személyisége, Theodore Adorno pedig úgyszintén zeneesztétaként is működött – habár Walsh szerint Adorno zenekritikái totális hozzá nem értésről tanúskodnak. Walsh szerint Adorno kedvenc irányzata a dodekafónia volt, amiben a 12 hangból álló skála egyik hangja sem ismétlődhet addig, míg a többi el nem hangzott, az egyenlőség zenei leképeződéseként. 

Hallgasson egy kis Adorno-muzsikát!

Minden baj okozói

Miután kiderült, hogy a marxizmus gazdasági elképzelései megvalósíthatatlanok, a kulturális marxizmus kezdett hódítani nyugaton az 1. világháború után – vélekedik Walsh. A frankfurti iskola jellemzően zsidó származású értelmiségi köreinek (Horkheimer, Adorno, Marcuse) előfutárai között sorolja fel Hegelt és Marxot, valamint Lukács Györgyöt, a magyar marxista filozófust és a tanácsköztársaság biztosát és olasz megfelelőjét, Antonio Gramscit is. Gramsci és Lukács meglátták: a kulturális marxizmus működhet, és a munkásság helyett az értelmiséget vették célba.

Walsh szerint Milton Elveszett paradicsoma és Goethe Faustja azok a művek, amelyek a nyugati, európai-amerikai civilizáció alapművei, amelyekben benne van minden erkölcsi és politikai dilemmánk. De ez a nyugati civilizáció Lukács György számára olyasvalami volt, amitől meg kell menteni az embereket. Walsh szerint a nyugat egzisztenciális krízisét is a frankfurti iskola okozta. „Európa aludni tért, majd halottként ébredt fel. A marxisták ráébredtek a lehetőségeikre és a kultúrában támadtak” – fogalmaz az amerikai író.

A neomarxista frankfurti iskola akkor jött létre, amikor a németországi Frankfurti Egyetem Társadalomkutatási Intézetének Max Horkheimer lett az igazgatója 1930-ban. Az iskola képviselői többek között Theodor Adorno, Max Horkheimer, Walter Benjamin, Herbert Marcuse, Jürgen Habermas és Alfred Schmidt voltak. A „frankfurti iskola” nem hivatalos fogalom. Walsh rámutat: ennek az iskolának az egyik fő előzménye a francia Rousseau, aki „imádta az emberiséget, de utálta az embereket”. E kritikai iskola tanai szerint nincs semmi, amit ne lehetne megkérdőjelezni. Németországból és Európából aztán az Egyesült Államok felé fordultak, ahol nem fogadták volna be őket, ha valódi kommunistaként hirdetik magukat, de a „társadalomkutatás” címkéjével már elfogadták őket.

Démoni nihilizmus

Az amerikai írónak feltűnt az is, hogy a baloldali filozófusok és társadalomalakítók műveiben mennyi gyűlölet van a fennálló társadalmi, kulturális és civilizációs keretek ellen. „Ma sincs happy end, meg kell harcolni velük” – mondja Michael Walsh. Az amerikai szerző a libertárius Ludwig von Misest is idézi, aki úgy fogalmazott: „Liberálisnak és demokratának mondják magukat, de el akarják törölni a szabadságot és diktatúrát akarnak”.

A kritikai gondolkodás számára – állítja az amerikai író – az a kiindulópont, hogy semmi sem valódi a világon, minden csak illúzió, minden társadalmi konstrukció. Ennek nyomában a „Gonosz Baloldal” (Unholy Left) „új nihilistái” meg akarják szabadítani minden elnyomó „izmustól” a társadalmat (patriarchizmus, szexizmus, patriotizmus, stb.). Mindez ugyanakkor nem más, mint „démoni kísértés”: a frankfurti iskola követői „a kontextusmentesség kontextusában élnek”. A frankfurti iskola képviselői és utódaik fel akarták szabadítani a tömegeket a keresztény gyökerű Nyugat öröksége alól. El is érték, hogy az új nemzedékek kontextusok, kapaszkodók nélkül éljenek, „vakon” – ahogy Walsh fogalmaz.

Walsh korábban a könyv kapcsán a National Review-nak adott interjújában elmondta: a frankfurtiak számára nincs szokás, intézmény, erkölcsi felfogás, amit ne kellene kritizálni – ez pedig azt jelenti, hogy polgárjogot nyer a vandalizmus. Walsh szerint azért aktuális a téma, mert minden közéleti vitában a személyes hősiesség „szent narratívája” ütközik a nihilizmus értelmetlen, kollektivista narratívájával, amit a „sátáni baloldal” képvisel. Ahelyett pedig, hogy a tünetekről beszélnénk, a lényegről kellene beszélnünk: hogy mindennek a mélyén a jó és a rossz közötti konfliktus áll.

A szerző végső mérlege szerint a baloldal támadásai ellenére az emberek továbbra is hisznek a vallásban, a családban, a szeretetben. Michael Walsh szerint „Gramsciék, Lukácsék alá akarták aknázni és fel akarták robbantani az európai és amerikai álmot. De nem szabad feladni, folytatni kell a harcot, felfedezni a saját belső hősünket, hogy akár a tömeggel szemben is a saját utunkat járjuk”.