Kelet-Európában szégyen zsidónak lenni. Azt vettem észre, hogy itt az emberek, a családom, a közeg, a zsidók, akiket én ismerek, igazából folytatják a holokausztot
„Milyen intézményekhez, alapítványokhoz, produkciós irodákhoz fordultatok a filmtervvel, amelyek elutasítottak?
Számunkra meglepő volt a teljes elutasítás külföldön. Az izraeli és a francia filmalap negatív választ adtak, Németországban és Ausztriában még koproducert sem találtunk. Már csak a témaválasztás miatt is úgy gondoltuk, hogy ezekből az országokból számíthatunk majd koprodukciós támogatásra. A legtöbb helyről azt a választ kaptuk, hogy túl bonyolult a projekt egy elsőfilmesnek. Nem divat manapság olyan filmeket készíteni, mint a Saul fia, sokkal jobban szeretik a kisrealista, napjainkban játszódó filmek projektjeit.
Az ezzel a témával kapcsolatos magyarországi, anekdotikus történetek a Türelem című kisfilmem előkészítésének idejére nyúlnak vissza, amikor is segítséget szerettem volna kérni a Mazsihisztől. (Itt persze nem anyagi hozzájárulásra kell gondolni, inkább jóindulatra és segítségre, például statisztálásra alkalmas szereplők ajánlására, castingolására, stb.) Zoltai Gusztáv személyesen fogadott, és példat mutatott arra, hogyan kell nagyvonalúan bármilyen fajta segítséget megtagadni. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy felajánlotta, beavat a forgatókönyvírás rejtelmeibe, mivel a könyv számára gyengének tűnt... Látogatásom ugyanennél az intézménynél, nagyjából hasonló módon végződött a Saul fia előkészítése idején. Forgatókönyv-írási lecke ugyan nem lett meglebegtetve, de a minket fogadó személy pozitívan állt a tervhez és megígérte, hogy telefonon hamarosan jelentkezni fog, hogy aztán soha többé ne adjon hírt magáról. Voltak mégis néhányan, akik mellénk álltak, mint például Köves Slomó, Deutsch Róbert, Darvas István rabbik, akik a maguk eszközeivel próbálták segíteni a munkánkat.
Befolyásoltak a magyarországi közelmúlt vitái, közélete, hangulata is, hogy ezzel a témával filmben foglalkozz?
A mostani helyzet a következménye annak, milyenek az állapotok, az alapok Magyarországon. Nem jók. Az intellektuális közeg, a politikai közeg, a szint nem megfelelőek. Érezhetően regresszívek.
Van benned olyasféle bizalom, hogy egy-egy ilyen műalkotás társadalmi hatást is el tud érni a közvetlen esztétikai hatáson túl?
Kelet-Európában? Nem. Ha Magyarországon el lehetne érni azokhoz az emberekhez, akikhez el kellene érni, akkor valamit megváltoztathatna. Bár egy picit azért remélem, valamit változtat. De objektíven nézve inkább azt mondom: ha ez lehetséges volna, akkor valószínűleg az ország sem itt tartana. Ha lehetséges volna, akkor nem ilyen közegben kellene élni, nem lennének olyan gorombák az emberek egymással, nem lopnának egymástól, és saját maguk miatt nem csúszna ki a lábuk alól a talaj.
Gondolod, Nyugat-Európa azáltal, hogy nem élte át a kommunista diktatúrát, inkább számot tudott vetni a vészkorszak, a második világháborús felelősség élményanyagával, vagy más hagyományai játszanak ebben közre?
Kérdés, hogy Nyugat-Európában mennyivel jobb a helyzet. Nyugat-Európában ma, mint a pestis, terjed a szélsőbaloldali, antikapitalista, iszlámból jövő antijudaizmus, és találkozik, ötvöződik a szélsőjobboldali antiszemitizmussal. Ott más mechanizmusok működnek. Viszont a Soát mégiscsak a civilizáció zátonyra futásaként élik meg, úgy tekintenek rá – mondjuk, mitizálva. Nincs úgy átélve ott se, mégis léteznek olyan konvenciók, amelyek miatt a halottak emlékét nem gyalázzák – annyira. De velük kapcsolatban sem vagyok optimista. Kelet-Európában viszont teljes virágzása van a zsidógyűlöletnek. Mert itt valahogy jobban megmutatkozik a civilizáció hanyatlásának előőrse, s ez el fog jutni szerintem, persze máshogy, Nyugat-Európába. Sok optimizmus nincs bennem ezzel kapcsolatban sem. Az is érdekes kérdés, a németek miért nem akarták megvenni ezt a filmet, hogy miért volt akkora ellenállás.”